A Momentum lehet az új SZDSZ

A magyarországi liberális pártok történetét, köztük az SZDSZ kétes hagyatékát értékelték a lapunk által megkérdezett elemzők. Szerintük a baloldali szabadelvű szavazókat leginkább a mára nyíltan liberális politikát folytató Momentum szívhatja fel, korábban viszont a Fideszhez is nagyszámú liberális választópolgár vándorolhatott át.

Pető Iván Demszky Gáborral ünnepel az SZDSZ hőskorában. Addig ittak a medve bőrére, míg a pártjuk el nem fogyott Fotó: MTI/Hámor Szabolcs

Mint hangsúlyozta, az LMP még a hatalomtól távol is szétroncsolódott, miután külföldi érdekkörökkel került szoros kapcsolatba Szél Bernadett irányítása alatt. Az elemzők végül egyetértettek abban, hogy az SZDSZ Liberálisoknak nevezett utódpártja nem komolyan vehető szereplője a hazai politikai életnek, ahogyan a Párbeszéd és a már megszűnt Együtt sem.

Ezek a pártok tehát a szabad demokraták romjain épültek fel, éppen ezért érdemes felidézni az SZDSZ felemelkedésének és bukásának történetét.

Szabadságelvűség vagy piaci liberalizmus

– A rendszerváltás idején feltűnő Fideszt plebejus-forradalmi, nemzeti alapon szerveződő szabadságelvűség vagy szabadságvágy jellemezte, míg az SZDSZ-ben megtestesülő másik vonulatnak elitista, sőt maoista gyökerei voltak. A szocialista diktatúra elitjének a gyerekei a szüleik ellen lázadtak az 1970-es években, nem pedig a kommunizmus ellen, és Mao Ce-tung eszméi azért lehettek vonzóak számukra, mert a kínai kommunista vezető a fiatalokat emelte fel a kultúrforradalomban – mutatott rá Kiszelly Zoltán. Szavai szerint ez a csoportosulás külföldről vett át mintákat és próbált legitimációt szerezni: míg szüleik generációja a Szovjetunióból, az SZDSZ-esek pedig nyugatról.

Az elemző ismertetése szerint a szocialistákkal közös kormányzásában is az volt a leosztás, hogy az SZDSZ a globális elit előtt hitelesítette koalíciós partnerét, amelyet csak 1995-ben vettek fel a Szocialista Internacionáléba, amikor privatizálták az energiaszektort a német szociáldemokrata kötődésű cégeknek. – Ám az MSZP–SZDSZ 1994-ben kezdődő kormányzati együttműködésétől kezdve a nyugat-magyarországi választópolgárok jelentős része fokozatosan átszivárgott a Fideszhez az SZDSZ-től, amely így végérvényesen kis párttá vált – fogalmazott.

Az elemző ismertetése szerint a közös kormányzásban egyre nagyobb teret kapott a neoliberális politika. – Bár az SZDSZ a kezdetektől fogva az úgynevezett washingtoni konszenzus pontjait – köztük a deregulációt és a privatizációt – szem előtt tartó programot képviselt, és az MSZP-n belül is például Békesi László pénzügyminiszter ezt a vonalat szerette volna követni, még erős volt a szakszervezeti szárny, amely visszaszorította a liberális irányvonalat.

A Bokros-csomaggal azonban a neoliberalizmus hódított teret, és a politikai korrektség – az úgy nevezett PC – divatja is akkoriban kezdett beszüremkedni a baloldali politikai diskurzusba – fogalmazott a politológus, aki arra is kitért: a halálos döfést végül Gyurcsány Ferenc vitte be az SZDSZ-nek azzal, hogy teljes mértékben kisajátította a neoliberális programjukat, és így 2006-ban már csak Kovács Pistikével tudtak kampányolni, onnan pedig egyenes út vezetett a történelem süllyesztőjébe.

Tiszavirág-életű néppártiság

Horn Gábor azt emelte ki, hogy az 1990-es évek első felében az SZDSZ vidéki szárnyában sokfajta politikai irányzat volt jelen, gyakorlatilag az egész magyar társadalom politikai beállítódását leképezte a párt.

– A rendszerváltás utáni első szabad választáson mondhatni túlnyerte magát az SZDSZ, hiszen 95 mandátumot szerzett, és még 1994-ben is 69-et, ami jócskán meghaladja a liberális szavazók arányát. Az akkor megválasztott képviselők jó része vidéki volt, és voltak köztük szocialista, de még kisgazda érzelműek is – fogalmazott az elemző.

A klasszikus értelemben talán kevésbé liberálisnak mondható politikusok közül fontos figuraként említette Wekler Ferencet, aki már a szocializmus alatt pozíciót szerzett: 1985-ben tanácselnök volt Mecseknádason, és a mai napig polgármester a kis mecseki faluban. – De említhetném a jászsági Kis Zoltánt, aki egészen 2006-ig annak ellenére volt szabad demokrata képviselő, hogy messze állt attól a sokszor neoliberálisnak bejegyzett belvárosi gondolkodástól, ami az SZDSZ alapját képező demokratikus ellenzéket jellemezte – sorolta.

A néppárti arculatot – folytatta Horn Gábor – tudatosan is próbálta építeni az SZDSZ, ennek egy fontos mérföldköve a későbbi pártelnök Kuncze Gábor feltűnése volt 1992-ben, mert a budapesti filozófus-történész-emberi jogi aktivista vonal képviselőinél jobban szót tudott érteni a vidékiekkel.

– Abban az időben az SZDSZ országos tanácsának napi ütközeteiben is jól tudtuk kezelni a vitákat, annak ellenére, hogy a százfős testületben a demokratikus ellenzék következetes képviselőinek aránya 18-20 százalék lehetett. Kunczén kívül talán csak Demszky Gábor volt képes igazán megtalálni a közös hangot a vidéki SZDSZ-szel – fejtette ki az igazgató, hozzátéve: ő maga is a néppárti vonalat képviselte.

Horn Gábor kitért rá: a színesebb összetétel mellett egy határozott választóvonal is húzódott az SZDSZ-en belül: a klasszikus liberális szemlélet mellett jelen volt egy szociálisan rendkívül érzékeny szociálliberális vagy szociáldemokrata vonulat. Utóbbi irányzat legelkötelezettebb képviselőjének nevezte Solt Ottiliát, aki mellett Iványi Gábort, Béki Gabriellát, valamint a Fideszből átlépő Fodor Gábort is a szociálliberális vonulat meghatározó figuráiként említette.

– Bár a klasszikus liberalizmus hódított teret a 90-es évek közepétől, még sokáig jelen volt a szociáldemokrata vonal is, például a Fodor Gábor és Kóka János közötti 2007-es elnökválasztási küzdelem is e kérdés mentén éleződött ki – mutatott rá. Kóka győzelmével viszont megszűnt az addig is nehezen tartható kohézió, és megkezdődött a párt szétesése.

Az SZDSZ káros hagyatéka

– Bár az SZDSZ által 1990-ben kiadott részletes pártprogram neoliberális volt, senki sem a programja alapján szavazott az SZDSZ-re. A korabeli reklámfilmjeik tematikáját például a szociális igazságosság és az antikommunizmus határozta meg, így kijelenthetjük, hogy nem a mai emberi jogi liberalizmusra és még kevésbé a privatizációra szavaztak akkor az emberek – mutatott rá Mráz Ágoston Sámuel. Szavai szerint erős volt a verseny a rendszerváltó pártok között abban, hogy melyikük az antikommunistább.

– Már a négyigenes népszavazáson az SZDSZ lényegé-ben azzal vádolta az MDF-et, hogy lepaktált a posztkommunistákkal, mivel beleegyeztek abba, hogy az országgyűlési képviselő-választás előtt válasszanak államfőt, ami a szocialista Pozsgay Imre győzelmét jelenthette volna – fogalmazott a Nézőpont Intézet igazgatója. Szavai szerint az antikommunizmus – ahogy a később megjelenő antifasizmus is – alapvetően a hatalmi taktikázás része volt, hiszen még az 1994-es választás első fordulója után is azt állították, hogy nem működnek együtt az MSZP-vel, ám a második fordulót követően mégis ez történt.

– A fennen hangoztatott antifasizmussal pedig az MDF-kormányra próbálták rásütni a fasizmus bélyegét. Ez abból is látható, hogy Horthy Miklós egykori kormányzó újratemetése alkalmából kezdték intenzívebben felépíteni az antifasiszta imázst, aztán pedig jött a Csurka-vita is, amelyet szintén jól ki tudtak aknázni ideológiailag – fejtette ki Mráz Ágoston Sámuel.

– Mivel 2002-ben és 2006-ban az MSZP-nek kellett a kisebb koalíciós partner a többséghez, ez erősebb zsarolási potenciált is jelentett az SZDSZ-nek. Fontos szerepet is kaptak a gazdaság irányításában – Csillag István lett a gazdasági miniszter –, és az SZDSZ szellemi, gazdasági holdudvara négy év hatalomgyakorlás után ki is épült – fogalmazott az igazgató, megjegyezve: az akkor uralkodó állapotokat jellemzi, hogy az autópálya-építések kapcsán Medgyessy Péter MSZP-s miniszterelnök arról beszélt, hogy az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel.

Szavai szerint Gyurcsány Ferenc 2004-es hatalomszerzése azt eredményezte, hogy a koalíció nyíltan neoliberális politikát hirdetett meg és folytatott: új tőkés lendülettel vágtak bele a privatizációba szinte minden területen, racionalizálták az állami költségvetést, a szociális érzékenységnek pedig még a látszatát is maguk mögött hagyták.

– Fontos megjegyezni, hogy szemben a neoliberalizmusnak a piaci működés mellett elkötelezett híveivel, az SZDSZ az állami erőforrások kiszervezésében járt az élen, tehát nem a piaci működés tökéletesítése vezette őket, hanem az állami befektetések és a politikai befolyás pénzzé tétele.

A 2004 és 2006 közötti időszakban például az egészségügyre is szerették volna kiterjeszteni a privatizációt, és ezzel felszámolták volna a kockázatközösségre vagy a szolidaritásra építő közép-európai intézményi modellt. Egyébként legkésőbb az SZDSZ 1990-es veresége után érezhető volt, hogy a meghirdetettől jelentősen eltérő pályán mozognak, s azóta csak nőtt a szakadék – fejtette ki Mráz Ágoston Sámuel.

Az igazgató az SZDSZ egyik legkárosabb hagyatékának nevezte, hogy ellenhatalmat akartak kiépíteni az önkormányzati rendszerből, mivel a pártban meghatározó belvárosi értelmiségi körök rosszul élték meg, hogy alulmaradtak a választáson és kimaradtak a megalakuló kormánykoalícióból.

– Nagy átka lett utána húsz évig a magyar politikai rendszernek, hogy az önkormányzatok több helyen kormányellenes pontokká váltak – hangsúlyozta a Nézőpont Intézet igazgatója.