A Momentum lehet az új SZDSZ

A magyarországi liberális pártok történetét, köztük az SZDSZ kétes hagyatékát értékelték a lapunk által megkérdezett elemzők. Szerintük a baloldali szabadelvű szavazókat leginkább a mára nyíltan liberális politikát folytató Momentum szívhatja fel, korábban viszont a Fideszhez is nagyszámú liberális választópolgár vándorolhatott át.

Pető Iván Demszky Gáborral ünnepel az SZDSZ hőskorában. Addig ittak a medve bőrére, míg a pártjuk el nem fogyott Fotó: MTI/Hámor Szabolcs

Az SZDSZ közel tíz évvel ezelőtti megszűnése után több párt is igyekezett felszívni a különböző felmérések szerint a lakosság 5–15 százalékát kitevő liberális szavazóbázist, s a lapunk által megkérdezett elemzők szerint erre jelenleg a májusi európai parlamenti (EP-) választáson két mandátumot is nyerő Momentum pályázik a legnagyobb eséllyel.

– Annak ellenére, hogy kezdetben bizonytalan volt a Momentum a politikai identitását illetően – sokáig hezitáltak, hogy liberálisnak tartják-e magukat, és csak a múlt év végén léptek be az EP liberális pártszövetségébe, az ALDE-ba –, egyértelműen az SZDSZ reinkarnációjának tekinthetők.

Hatalomra kerülve minden bizonnyal az állami vagyon privatizációját folytatnák a piacgazdaság jegyében és a liberalizmus legújabb tézisei alapján – fejtette ki Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Intézet igazgatója.

Hasonlóan vélekedett Kiszelly Zoltán politológus, aki szerint a Momentum egy posztmodern életérzéssel házaló politikai startup vállalkozás, amely az SZDSZ-hez hasonlóan a globális internacionalizmusban hisz, ugyanúgy, ahogy a szocializmus idején az elit, a nómenklatúra a kommunista internacionalizmust hirdette.

Megjegyezte: Emmanuel Macron korábbi nyilatkozata szerint a legkorruptabb brüsszeli frakció a liberálisoké, amelybe a Momentum beült, és amelynek a francia elnök pártja is tagja lett. Horn Gábor, a Republikon Intézet igazgatója és az SZDSZ egykori parlamenti képviselője liberális szempontból támogathatónak nevezte a Momentum társadalmi és gazdasági elképzeléseit, ugyanakkor kijelentette: a Fidesz is jelentős számú liberális választópolgárt – a magyar liberálisok körülbelül egyharmadát – szívott fel, és megtartani is képes őket.

Pető Iván Demszky Gáborral ünnepel az SZDSZ hőskorában. Addig ittak a medve bőrére, míg a pártjuk el nem fogyott
Fotó: MTI/Hámor Szabolcs

A magát eredeti szándéka szerint antikapitalistaként és antiglobalistaként meghatározó – jelenleg egyébként az összeomlás szélén álló – LMP-hez is szivárogtak liberális szavazók. Horn Gábor arra mutatott rá, hogy a párt azokban a körzetekben volt sikeres, ahol annak idején az SZDSZ jól szerepelt.

Kiszelly Zoltán úgy vélte, az LMP globalista trendeket követve antikapitalista és antiglobalista, és bizonyos szempontból liberálisnak tekinthető, főképpen Schiffer András alapító-társelnök kiválása után. Mráz Ágoston Sámuel pedig arról beszélt, hogy az európai zöld újbaloldali krédóval induló párt – amely a baloldaliságát feladó MSZP pótlásaként jelentkezett – nem számíthat jelentősebb számú liberális szavazó támogatására.

Mint hangsúlyozta, az LMP még a hatalomtól távol is szétroncsolódott, miután külföldi érdekkörökkel került szoros kapcsolatba Szél Bernadett irányítása alatt. Az elemzők végül egyetértettek abban, hogy az SZDSZ Liberálisoknak nevezett utódpártja nem komolyan vehető szereplője a hazai politikai életnek, ahogyan a Párbeszéd és a már megszűnt Együtt sem.

Ezek a pártok tehát a szabad demokraták romjain épültek fel, éppen ezért érdemes felidézni az SZDSZ felemelkedésének és bukásának történetét.

Szabadságelvűség vagy piaci liberalizmus

– A rendszerváltás idején feltűnő Fideszt plebejus-forradalmi, nemzeti alapon szerveződő szabadságelvűség vagy szabadságvágy jellemezte, míg az SZDSZ-ben megtestesülő másik vonulatnak elitista, sőt maoista gyökerei voltak. A szocialista diktatúra elitjének a gyerekei a szüleik ellen lázadtak az 1970-es években, nem pedig a kommunizmus ellen, és Mao Ce-tung eszméi azért lehettek vonzóak számukra, mert a kínai kommunista vezető a fiatalokat emelte fel a kultúrforradalomban – mutatott rá Kiszelly Zoltán. Szavai szerint ez a csoportosulás külföldről vett át mintákat és próbált legitimációt szerezni: míg szüleik generációja a Szovjetunióból, az SZDSZ-esek pedig nyugatról.

Az elemző ismertetése szerint a szocialistákkal közös kormányzásában is az volt a leosztás, hogy az SZDSZ a globális elit előtt hitelesítette koalíciós partnerét, amelyet csak 1995-ben vettek fel a Szocialista Internacionáléba, amikor privatizálták az energiaszektort a német szociáldemokrata kötődésű cégeknek. – Ám az MSZP–SZDSZ 1994-ben kezdődő kormányzati együttműködésétől kezdve a nyugat-magyarországi választópolgárok jelentős része fokozatosan átszivárgott a Fideszhez az SZDSZ-től, amely így végérvényesen kis párttá vált – fogalmazott.

Az elemző ismertetése szerint a közös kormányzásban egyre nagyobb teret kapott a neoliberális politika. – Bár az SZDSZ a kezdetektől fogva az úgynevezett washingtoni konszenzus pontjait – köztük a deregulációt és a privatizációt – szem előtt tartó programot képviselt, és az MSZP-n belül is például Békesi László pénzügyminiszter ezt a vonalat szerette volna követni, még erős volt a szakszervezeti szárny, amely visszaszorította a liberális irányvonalat.

A Bokros-csomaggal azonban a neoliberalizmus hódított teret, és a politikai korrektség – az úgy nevezett PC – divatja is akkoriban kezdett beszüremkedni a baloldali politikai diskurzusba – fogalmazott a politológus, aki arra is kitért: a halálos döfést végül Gyurcsány Ferenc vitte be az SZDSZ-nek azzal, hogy teljes mértékben kisajátította a neoliberális programjukat, és így 2006-ban már csak Kovács Pistikével tudtak kampányolni, onnan pedig egyenes út vezetett a történelem süllyesztőjébe.

Tiszavirág-életű néppártiság

Horn Gábor azt emelte ki, hogy az 1990-es évek első felében az SZDSZ vidéki szárnyában sokfajta politikai irányzat volt jelen, gyakorlatilag az egész magyar társadalom politikai beállítódását leképezte a párt.

– A rendszerváltás utáni első szabad választáson mondhatni túlnyerte magát az SZDSZ, hiszen 95 mandátumot szerzett, és még 1994-ben is 69-et, ami jócskán meghaladja a liberális szavazók arányát. Az akkor megválasztott képviselők jó része vidéki volt, és voltak köztük szocialista, de még kisgazda érzelműek is – fogalmazott az elemző.

A klasszikus értelemben talán kevésbé liberálisnak mondható politikusok közül fontos figuraként említette Wekler Ferencet, aki már a szocializmus alatt pozíciót szerzett: 1985-ben tanácselnök volt Mecseknádason, és a mai napig polgármester a kis mecseki faluban. – De említhetném a jászsági Kis Zoltánt, aki egészen 2006-ig annak ellenére volt szabad demokrata képviselő, hogy messze állt attól a sokszor neoliberálisnak bejegyzett belvárosi gondolkodástól, ami az SZDSZ alapját képező demokratikus ellenzéket jellemezte – sorolta.

A néppárti arculatot – folytatta Horn Gábor – tudatosan is próbálta építeni az SZDSZ, ennek egy fontos mérföldköve a későbbi pártelnök Kuncze Gábor feltűnése volt 1992-ben, mert a budapesti filozófus-történész-emberi jogi aktivista vonal képviselőinél jobban szót tudott érteni a vidékiekkel.

– Abban az időben az SZDSZ országos tanácsának napi ütközeteiben is jól tudtuk kezelni a vitákat, annak ellenére, hogy a százfős testületben a demokratikus ellenzék következetes képviselőinek aránya 18-20 százalék lehetett. Kunczén kívül talán csak Demszky Gábor volt képes igazán megtalálni a közös hangot a vidéki SZDSZ-szel – fejtette ki az igazgató, hozzátéve: ő maga is a néppárti vonalat képviselte.

Horn Gábor kitért rá: a színesebb összetétel mellett egy határozott választóvonal is húzódott az SZDSZ-en belül: a klasszikus liberális szemlélet mellett jelen volt egy szociálisan rendkívül érzékeny szociálliberális vagy szociáldemokrata vonulat. Utóbbi irányzat legelkötelezettebb képviselőjének nevezte Solt Ottiliát, aki mellett Iványi Gábort, Béki Gabriellát, valamint a Fideszből átlépő Fodor Gábort is a szociálliberális vonulat meghatározó figuráiként említette.

– Bár a klasszikus liberalizmus hódított teret a 90-es évek közepétől, még sokáig jelen volt a szociáldemokrata vonal is, például a Fodor Gábor és Kóka János közötti 2007-es elnökválasztási küzdelem is e kérdés mentén éleződött ki – mutatott rá. Kóka győzelmével viszont megszűnt az addig is nehezen tartható kohézió, és megkezdődött a párt szétesése.

Az SZDSZ káros hagyatéka

– Bár az SZDSZ által 1990-ben kiadott részletes pártprogram neoliberális volt, senki sem a programja alapján szavazott az SZDSZ-re. A korabeli reklámfilmjeik tematikáját például a szociális igazságosság és az antikommunizmus határozta meg, így kijelenthetjük, hogy nem a mai emberi jogi liberalizmusra és még kevésbé a privatizációra szavaztak akkor az emberek – mutatott rá Mráz Ágoston Sámuel. Szavai szerint erős volt a verseny a rendszerváltó pártok között abban, hogy melyikük az antikommunistább.

– Már a négyigenes népszavazáson az SZDSZ lényegé-ben azzal vádolta az MDF-et, hogy lepaktált a posztkommunistákkal, mivel beleegyeztek abba, hogy az országgyűlési képviselő-választás előtt válasszanak államfőt, ami a szocialista Pozsgay Imre győzelmét jelenthette volna – fogalmazott a Nézőpont Intézet igazgatója. Szavai szerint az antikommunizmus – ahogy a később megjelenő antifasizmus is – alapvetően a hatalmi taktikázás része volt, hiszen még az 1994-es választás első fordulója után is azt állították, hogy nem működnek együtt az MSZP-vel, ám a második fordulót követően mégis ez történt.

– A fennen hangoztatott antifasizmussal pedig az MDF-kormányra próbálták rásütni a fasizmus bélyegét. Ez abból is látható, hogy Horthy Miklós egykori kormányzó újratemetése alkalmából kezdték intenzívebben felépíteni az antifasiszta imázst, aztán pedig jött a Csurka-vita is, amelyet szintén jól ki tudtak aknázni ideológiailag – fejtette ki Mráz Ágoston Sámuel.

– Mivel 2002-ben és 2006-ban az MSZP-nek kellett a kisebb koalíciós partner a többséghez, ez erősebb zsarolási potenciált is jelentett az SZDSZ-nek. Fontos szerepet is kaptak a gazdaság irányításában – Csillag István lett a gazdasági miniszter –, és az SZDSZ szellemi, gazdasági holdudvara négy év hatalomgyakorlás után ki is épült – fogalmazott az igazgató, megjegyezve: az akkor uralkodó állapotokat jellemzi, hogy az autópálya-építések kapcsán Medgyessy Péter MSZP-s miniszterelnök arról beszélt, hogy az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel.

Szavai szerint Gyurcsány Ferenc 2004-es hatalomszerzése azt eredményezte, hogy a koalíció nyíltan neoliberális politikát hirdetett meg és folytatott: új tőkés lendülettel vágtak bele a privatizációba szinte minden területen, racionalizálták az állami költségvetést, a szociális érzékenységnek pedig még a látszatát is maguk mögött hagyták.

– Fontos megjegyezni, hogy szemben a neoliberalizmusnak a piaci működés mellett elkötelezett híveivel, az SZDSZ az állami erőforrások kiszervezésében járt az élen, tehát nem a piaci működés tökéletesítése vezette őket, hanem az állami befektetések és a politikai befolyás pénzzé tétele.

A 2004 és 2006 közötti időszakban például az egészségügyre is szerették volna kiterjeszteni a privatizációt, és ezzel felszámolták volna a kockázatközösségre vagy a szolidaritásra építő közép-európai intézményi modellt. Egyébként legkésőbb az SZDSZ 1990-es veresége után érezhető volt, hogy a meghirdetettől jelentősen eltérő pályán mozognak, s azóta csak nőtt a szakadék – fejtette ki Mráz Ágoston Sámuel.

Az igazgató az SZDSZ egyik legkárosabb hagyatékának nevezte, hogy ellenhatalmat akartak kiépíteni az önkormányzati rendszerből, mivel a pártban meghatározó belvárosi értelmiségi körök rosszul élték meg, hogy alulmaradtak a választáson és kimaradtak a megalakuló kormánykoalícióból.

– Nagy átka lett utána húsz évig a magyar politikai rendszernek, hogy az önkormányzatok több helyen kormányellenes pontokká váltak – hangsúlyozta a Nézőpont Intézet igazgatója.