– Megjöttünk! – kiabálják különböző szólamokban a lányok, mire a szó végére érnek, már az emeleten vannak. A táskát ledobják, gyors kézmosás, és rohannak vissza a földszinti társalgóba. Fognak egy-egy széket, majd kör alakba rendeződve leülnek. – Kaptam egy kettest németből, de nem ám kegyelemből, ez rendes kettes – számol be a napi történésekről kissé szűkszavúan Evelin, majd gyorsan a mellette ülő Tündére néz, legyen kedves átvenni a szót. Tünde azonban nem szólal meg, csak kérlelve nézi a nevelőket, hogy majd inkább este mesélné el a napját, a messziről jött fotós és újságíró társasága nélkül.
Változás tíz év alatt
Szabolcs megye egyik kisvárosában, Nyírteleken, az úgynevezett Kedvesházban vagyunk, ahol a környék nehéz sorsú családjainak gyermekei élnek. A frissen festett, fénnyel teli falakon mindenütt kézzel készített őszi díszek és a kirándulásokról, szülinapokról készült fotók lógnak, a könyvespolcokon plüssök és agyonlapozott mesekönyvek terpeszkednek. A kiskorúak a hétköznapokat itt, a hétvégéket viszont otthon töltik, ezzel is könnyítve a szülők anyagi terhein. Most összesen huszonhárman laknak itt.
A ház Lázár Péter jóvoltából lett, aki állami gondozottból pedagógus, majd később a berkeszi gyermekotthon nevelője lett. A roma pedagógus a kilencvenes évek elején úgy döntött, magához vesz tíz gyereket, és a saját módszereivel, a gyermekvédelmi rendszeren kívül neveli őket fel – egy jobb életre. A reformer Nyírteleken vett házat, amelynek a helyiek kezdetben nem igazán örültek, még aláírást is gyűjtöttek, hogy megakadályozzák, a városba cigány gyerekeket költöztessenek. Néhány évvel később azonban igazolódott: Lázár Péter módszere működik, mi több, a Kedvesházban nevelkedők hetven százaléka szakmát szerez és dolgozik.
– Fontos, hogy ne szakadjanak ki a családjuktól, de esélyt kapjanak egy másfajta életre – kezdi Batári Zsolt, az intézmény vezetője. – Azt szokták mondani, hogy amit hétköznap felépítünk, azt hétvégén lerombolják. Nálunk szerencsére ilyen – már – nincs, sőt! Amikor Lázár Péter felkért több mint húsz éve, hogy vezessem a házat, bejártam a környéket, hogy feltérképezzem, milyen környezetből érkeznek a lakóink. Az egyik családnál nem volt bejárati ajtó, csak egy függöny, a hálóban csirkéket tartottak, a másikban fát fűrészeltek, fürdőszoba nem volt, és egyetlen szobában laktak hatan. Tíz év múlva ugyanennél a családnál nemcsak rendes ajtó fogadott, hanem egy egyszerű, de takaros lakás: a konyhában főztek, a fürdőben tisztaság, a nappaliban pedig hellyel kínáltak. Hiszem, hogy ehhez a változáshoz a Kedvesháznak is köze van.