Budavár ostroma: Isten és a szabadság nevében, előre honvéd!

A magyar függetlenségi háború legrövidebb és leghevesebb várostroma volt ez, mindössze 17 napig tartott.

Budavár bevétele 1849. május 21-én August Xaver Karl von Pettenkofen litográfiája Forrás: Wikipédia

Az 1849. évi tavaszi hadjárat Komárom felmentésével elérte hadműveleti célját. Bár a császári-királyi fősereget nem sikerült megsemmisíteni, az további harc nélkül elhagyta Magyarország területét. Görgei Artúr vezérőrnagy és táborkarának többsége tovább akarta űzni a megtépázott ellenséget, ám Klapka György vezérőrnagy javallatára végül Budavár ostromát határozta el.

Döntésükben több tényező is közrejátszott. Klapka úgy vélte, hogy Aulich Lajos vezérőrnagy Pest alatt hagyott II. hadteste nélkül a magyar fősereg kevésbé volt erős a támadás folytatásához, a Lánchíd, az egyetlen dunai kőhíd birtoklása jelentősen lerövidíthette a fennakadásokkal küszködő magyar utánpótlást, végül Kossuth óhaja is teljesülhetett, aki a főváros visszafoglalásától remélte Magyarhon függetlenségének külhoni elismerését. A várostrom egyszerűnek tűnt. A budai vár területét tűz alatt lehetett tartani a környező hegyekről, korszerűtlen volt, nem rendelkezett előművekkel, amelyek a várfalak előtt felfogták volna a rohamokat. A védők vízellátását egy vízivárosi szivattyútelep biztosította, mert a várban nem volt kút, s az is feltételezhető volt, hogy a védősereghez tartozó olasz és lengyel csapatok nem fognak komoly ellenállást tanúsítani. Akadt még egy fontos tényező: Görgei nem akarta veszélyeztetni Kossuth törékeny barátságát.

A Feldunai hadsereg két hadteste, az I. (parancsnok: Nagysándor József vezérőrnagy) és a III. (parancsnok: Knezić Károly vezérőrnagy) 1849. május 4-én érkezett meg Komáromból a budai vár alá, Esztergomból pedig a VII. hadtest Kmety György ezredes parancsnoksága alatti hadosztálya érkezett meg. A magyar seregtestek a budai oldalról „cernírozták„ ( ostromolták ) a várat, a Kmety-hadosztály a Vízivárosban, a III. hadtest a Kálvária-hegy és a Kis-Sváb-hegy között, az I. hadtest a Kis-Sváb-hegy és a Kis-Gellért-hegy között, míg a II. hadtest a Kis-Gellért-hegy és a Duna között. A magyar ütegek a Kálvária-, a Kis-Rókus-, a Kis-Sváb-, a Nyárs- és a Gellért-hegyen települtek.

Az erőviszonyok a honvédeknek kedveztek. Görgeinek 34 ezer ember és 142 tábori löveg állt rendelkezésére, míg – a debreceni születésű, de magyarul nem tudó, svájci származású – Heinrich Hentzi von Arthum császári vezérőrnagynak négyezer-kilencszáz védője és 85 várlövege volt. Hentzi azonban remek műszaki tiszt volt, és 1849 januárjától okosan használta fel a rendelkezésére álló időt. Megerősíttette a bástyákat és a falakat, valamint kiépíttette a Lánchíd budai hídfőjének és a vízivárosi szivattyútelep védelmét is.

Az ostromműveletek megkezdése előtt Görgei felszólította a védőket a megadásra. Levelében becsületszavára kijelentette, ha a császáriak felrobbantják a Lánchidat vagy Pestet lövetik, a vár bevétele után „az egész várőrség kardra fog hányatni”. A várparancsnok elutasította a megadást, és Pest bombázásával fenyegetőzött, mire a magyar tüzérség munkához látott. Kmety megpróbálta felgyújtani a Lánchíd cölöpvédművét, de nem járt eredménnyel, és kénytelen volt a Császár-fürdőig hátrálni. Másnap sikertelenül újította fel támadását, aztán a császáriak tüzérségi tüzet zúdítottak a Vízivárosra. Hat nappal később az itteni kórházakban elhelyezett sebesültjeik és betegeik kimenekítésére a védők eredményes kitörést hajtottak végre.

Budavár bevétele 1849. május 21-én August Xaver Karl von Pettenkofen litográfiája
Fotó: Wikipédia

Görgei jól tudta, hogy tábori lövegekkel nem lehet rést törni, ezért levélben kérte Guyon Richárd vezérőrnagyot, hogy mielőbb küldesse Buda alá a Komáromnál zsákmányolt császári ostromlövegeket. Hamarosan gőzhajón érkezett meg négy 24 és egy 18 fontos ostromágyú, de hosszabb időt vett igénybe a réstörő üteg és az azt fedező leszerelő üteg állásainak kiépítése a Nyárs-hegyen. A császári tüzérek sem tétlenkedtek, már az ostrom első napjától tűz alatt tartották a pesti oldalt, az 1849. május 9-i és 13-i bombázások során pedig lerombolták a pesti Dunasort.

A Nyárs-hegyi réstörő üteg 1849. május 16-án lépett működésbe. Látványos eredményeket értek el, felgyújtották a várpalota tetejét és a Fehérvári rondellától délre rést ütöttek a várfalon. Másnap a császáriak ismét lőni kezdték Pestet, mire Görgei elhatározta, hogy késő este erőszakos felderítésre küldi csapatait. A próbálkozás kudarcba fulladt, mert a rés kicsi volt, a létrák rövidek, az oda vezető út pedig meredek. Mintegy kétszáz honvéd került veszteséglistára, és elesett az I. hadtest táborkari főnöke, Kleinheinz Oszkár őrnagy is. 1849. május 18-án a védők betömték a rést, de a torlaszt egy váratlanul jött felhőszakadás elmosta. A Fehérvári rondellára telepített leszerelő üteg tűz alá vette a Nyárs-hegyen lévő ostromágyúkat, amelyek közül kettő működésképtelenné vált. A rést az ostromlók folyamatos tüzérségi és gyalogsági tűz alatt tartották, így lehetetlenség volt azt kijavítani és egyre csak növekedett.

Nagysándor csapatai a rés felé, Aulich hadteste a vár déli része, a III. hadtest a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella között indultak rohamra, Kmety pedig igyekezett elfoglalni a Vízivárosban a védművet. Az idegek pattanásig feszültek, maga a 31 esztendős magyar fővezér is rendkívül izgatott volt. Görgei „a Heiderlich-háznál, hol főhadiszállása volt, a tornáczon fel s alá járkált egyszerű őrnagyi ruhában sipka nélkül nézte a távcsövön át a harcz folyamát.” – jegyezte fel Szilágyi Sándor A magyar forradalom története 1848- és 1849-ben című munkájában.

Aztán hajnali 4 óra tájt megpillantotta az első magyar zászlót a vár ormán és lelkesen felkiáltott: „ott lobog a nemzeti tricolor! Éljen a honvéd!” Nagysándor honvédei igen nehezen boldogultak a résnél, mert azt elszántan tartották a császáriak, de hajnali 5 órakor megírt jelentése optimizmust sugárzott: „Ha Isten is úgy akarja, tartani fogjuk magunkat a várban, melynek egy részét, az istállók táját kilenc zászlóalj hadtestemből már elfoglalva tartja.”

A nyugati nagy falköznél lévő várkertnél jutott be a II. hadtest. Kevés volt a lajtorja, ezért a honvédek egymás vállára kapaszkodva mászták meg a falakat, elfoglalták a Ferdinánd kaput és a Duna felőli oldalon megrongált falszakaszt, amelynek védői megadták magukat. A III. hadtest rohamoszlopait gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes vezette, ugyanis Knezić tábornok öccse is a védők között volt, aki nem akart saját testvére életére törni. A „borzasztó tüzelés és rettenetes golyózápor” dacára bevették a Bécsi kaput, onnan az Úri és az Országház utcán keresztül törtek előre a Szent György tér felé, ahol a császáriak kelepcébe kerültek. „Csak előre! Rohamra, fiúk! Ki kell vernetek őket!” – lelkesítette Hentzi a rendelkezésére álló négy századnyi gyalogságát.

A várparancsnok itt kapott halálos sebet és reggel 7 óra volt, amikor az életben maradt, derekasan küzdő védők megadták magukat. Elesett a vízivárosi védmű is, amelynek parancsnoka, Alois Allnoch von Edelstadt ezredes égő szivarjával megpróbálta a levegőbe repíteni a robbantásra előkészített Lánchidat, azonban a detonáció a halálát okozta és a híd szerencsére épen maradt. Hamarosan a palota védői is megadták magukat, Máriássy János alezredes és Leningen gróf határozott fellépése megakadályozta a fegyvertelenek lemészárlását. Az adrenalin, a vérszag, a puskapor kesernyés illata és halott bajtársaik szétroncsolódott testeinek látványa azonban dolgozott a honvédekben, így akadtak olyanok, akik mégsem kegyelmeztek a pardont kérő császáriaknak.

A magyar függetlenségi háború legrövidebb és leghevesebb várostroma volt ez, mindössze 17 napig tartott, és tetemes hadizsákmányra tettek szert. Mindez azonban nagy véráldozatot követelt, 368 honvéd elesett, köztük Alois Burdina őrnagy, a hajdúsági 39/III. „Dom Miguel” sorgyalogzászlóalj parancsnoka, és 700-an megsebesültek. A védők közül 686 halt meg, a többiek Hentzivel együtt fogságba estek. Görgei méltán érdemelte ki a nemzet háláját jelképező altábornagyi rendfokozatot és a magyar katonai érdemjel 1. osztályát, ezeket köszönettel vette, de nem fogadta el. A sors különös játéka, hogy napra pontosan 67 esztendővel később, legnagyobb győzelmének évfordulóján, 1916. május 21-én tért meg a legfelsőbb égi hadúr seregébe. Május 21. 1849-ben az ő és honvédeinek dicsőségét hirdette, és ezt ország-világ előtt Ausztria is elismerte azzal, hogy szégyenszemre a cár katonai segítségét kérte – írta a Magyarságkutató Intézet.