A magyar nép történetében sokszor voltak olyan csaták, forradalmak, események, melyeket örökre emlékezetünkbe véstünk. A magyarság emlékezetpolitikája az évszázadok során rendre új és még újabb jeles napokat tartott számon, amelyeken őseink, vagy éppen az előttünk járó generációk tetteit ünnepeljük, illetve néma főhajtással emlékszünk rá.
Ezek a napokon a magyarság hősiességét, hazaszeretetét, önfeláldozását ünnepeljük.
Ilyen emlékünk a 907. június 4–6-án vívott győztes pozsonyi csata, melynek köszönhetően egyáltalán megmaradtunk a Kárpát-medencében. A győzelemért Árpád fejedelem életét adta. Nem szabad elhallgatnunk Szent István, I. András vagy Szent László sorsdöntő honvédő háborúit sem, amelyeknek méltó emlékezetét kialakítani még előttünk álló feladat.
Ha tovább nézzük történelmünket, akkor az oszmán birodalom elleni küzdelmeink közül a Hunyadi János diadalát, a nándorfehérvári győzelmet kell kiemelnünk, de a mohácsi csatára is emlékeznünk kell, melyben II. Lajos királyunk vesztette életét. A hős egri várvédőkre és a Zrínyiek is arra szolgáltatnak példát, hogy az idegen elnyomás, a ránk erőltetni kívánt más kultúra és államvallás ellen mindig küzdöttünk.
Folyton ismétlődő jeléül annak, hogy a magyar nép évezredek óta szabad, mi több, szabadságára büszke nép.
De békeszerető és a megszerzett tudásunkat bölcsen gyarapító nép is a miénk. Az ilyen nyugodt, fegyelmezett, magas kultúrájú nemzetek könnyen más népek “célpontjává” váltak, leigázni kívánt területként és lakosságként jelenhettek meg rosszakaróik számításaiban. Gyakran átéltük ezt a sorsot mi magyarok is.
A szabadságunkat, a magyarság önállóságot védte Rákóczi és Bercsényi, a megannyi magyar huszárezred és a tizenöt aradi vértanú. A magyar népnek nem kellett az elnyomás sem keletről, sem nyugatról.
Ha sikerült is sokszoros túlerővel, cári, császársági, nagyhatalmi összefogással betörni a Kárpát-medencébe, bizonyos területeit elfoglalni, ellenőrzés alá vonni, mesterségesen szétszakítani, a természetes rend előbb-utóbb helyreállt. Vagy helyreáll.
