„Helyre akarjuk állítani az ezeréves magyar állam működési logikáját”

– Még nem volt rá példa a magyarság történetében, hogy keresztény alapok nélkül tudtunk volna sikerperiódust építeni – nyilatkozta lapunknak Orbán Balázs, a Miniszterelnökség államtitkára, akit most megjelent könyvéről kérdeztünk, amelyben azt is kifejti, a magyarok mindig összefognak, ha külső fenyegetéssel kell szembenézni. A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye című kötet szerzője szerint nincs nemzeti ellenzék hazánkban, és a baloldalon csupán a nyugati progresszívek kész termékeit veszik át.

Fotó: Havran Zoltán

– Miért kell egy államtitkárnak könyvet írnia? Nem bízták meg a választók elég feladattal?

– A Miniszterelnökségen vezetek egy csapatot, amelynek feladata, hogy a nemzetközi trendeket vizsgálja, és tágabb kontextusban gondolkodva készítsen elemzéseket. Ennek a munkának a lenyomata a könyv. Úgy gondoltam, az embereket közös gondolkodásra kell hívnunk. Nekünk is meg kell írnunk a dilemmáinkat, ahogy elődeink tették, hogy néhány évtized múlva az utókornak egyértelműek legyenek a szándékaink.

– A könyvéhez írt ajánlásban Orbán Viktor kifejti, a jó nemzetstratégiához saját recept kell. Mi volt a baj azzal, amit korábban használtak?

– Mi, magyarok a mohácsi csatavesztés óta olyan nemzetközi helyzetben voltunk, hogy a szuverenitásunk vagy korlátozott volt, vagy legalábbis a nemzetközi determinációk olyan erősek voltak, hogy ellehetetlenítették a stratégiai gondolkodást. Az első világháború után például a trianoni döntés orvoslásának igénye teljesen meghatározta a magyar politika mozgásterét. Történelmünkben sokszor könnyű volt a nemzetstratégiát meghatározni, mert mindig volt egy külső szereplő, akihez viszonyítva igyekeztünk növelni a mozgásterünket. A rendszerváltás után ismét teljes lett a szuverenitásunk, de mégsem lendült föl a stratégiai gondolkodás, mivel ezeket az évtizedeket a hidegháborút megnyerő félhez való igazodás határozta meg, az euroatlanti integráció volt a cél. Mostanra viszont már beszélhetünk arról, hogy

nem valamilyen mintát szeretnénk követni, hanem az ezeréves magyar államnak a működési logikáját helyreállítani és azt a 21. század körülményei között alkalmazni. Ha csak a nyugati recept másolásában akarnánk világelsők lenni, akkor elbuknánk. A saját utunkat kell járnunk.

– Az ezeréves magyar állam működési logikáját említette. Mit ért ezalatt?

– Egy állam esetében nehezebb megmondani, hogy mik a belső tulajdonságai, mint egy embernél, de miként nekünk is vannak jellemzőink, úgy a nemzeteknek is vannak olyan karakterjegyei, amelyeket a lehető legjobban meg kell határoznunk. Ha nem vagyunk ezekkel tisztában, nem fogjuk érteni saját magunkat. Mindennapi életünkben a saját tulajdonságainkból kiindulva igyekszünk úgy rendezni az eseményeket, hogy azok számunkra előnyösek legyenek. A nemzet esetében is erre kellene törekedni. Szerintem az úgynevezett szellemtörténeti megközelítésben kell vizsgálni a történelmünket, és nemcsak az eseményeket végigtekinteni, hanem azokból – modern szóval élve – narratívát alkotni. Bizonyos tulajdonságok és adottságok azonosíthatóak a történelmünkben: a keresztény kultúrához való viszonyunk, a politikai megosztottságunk, a különleges – egyszerre egységes és szabadságalapú – államszerkezetünk is ilyen.

– Azt írja a könyve bevezetőjében, hogy a nyugati politikusok ma már gyakran deklaráltan nem a választóik érdekét, hanem egy saját maguk által preferált ideológiát tartanak szem előtt. Mi ez az ideológia?

– A konzervatív és liberális gondolkodás között az jelenti a törésvonalat, hogy a liberális gondolkodás szerint van egy ideális világ, amelyben a megfelelő szabályok betartásával tökéletes állapotot érhetünk el, és mindenki, aki nem ebbe az irányba megy, az ellenfél, akit le kell győzni.

A liberális utópiák – csakúgy, mint a kommunista utópia – ezért óhatatlanul összeütköznek a valósággal és az átlagemberek valóságérzékelésével.

A konzervatív kormányzás viszont a meglévő valóságból kiindulva igyekszik elérni céljait és nem kívánja az állampolgárokra ráerőltetni akaratát.

– Ön szerint a brüsszeli elitnél is az előbb említett hozzáállás érzékelhető?

– Ma az európai elit a nemzetek fölötti, föderális Európát tűzte ki célul és progresszív liberális értékrendet valósítana meg. A közvélemény-kutatásokat nézve viszont azt látjuk, az európai állampolgárok ezt nem akarják. Egyre nő a távolság az elit projektje és az emberek akarata között.

– Kötetében hivatkozik egy amerikai szerzőre, aki szerint a stratégiaalkotás első lépése a helyes diagnózis felállítása. Mi volt a diagnózis a 2010-es kormányváltáskor?

– A diagnózis szerint teljes iránytévesztésben volt a 2010 előtti baloldali kormányzás. Az euroatlanti integráció megvalósulása után el kellett volna kezdeni gondolkodni arról, hogyan tovább, de a balliberális kormányok nem tudták elvégezni ezt az intellektuális feladatot, ezért sodródás következett, ami kiszolgáltatta az országot a külföldi érdekeknek. Gyurcsány Ferencék azt figyelték, éppen mi a trendi, mit mondtak a szövetségesek vagy a mértéktartónak nevezett közgazdászok, és nem gondolkodtak arról, vajon mindez jó-e az országnak. A világgazdasági válság alatt pedig egyértelműen összeomlott ez a rendszer, és kiderült, hogy nem volt koherens társadalompolitikai vízió és érdemi gazdasági teljesítmény mögötte.

– Erre a meglehetősen kiábrándító diagnózisra milyen receptet kellett alkotni?

– Széchenyitől származik a saját tengelye körül forgó Magyarország gondolata. A polgári kormány ezt az eszményt próbálta megvalósítani.

Koherens társadalompolitikát építettünk, amelyben a családnak és a nemzetnek kitüntetett helye van. A közösségalapú gondolkodás mellett pedig munkaalapú gazdaságot igyekeztünk létrehozni. Ennek a paradigmaváltásnak az elemei voltak az adócsökkentések, a méltányos teherviselés és a különadók rendszere. A makrogazdasági adatokból pedig látszik, hogy jó útra léptünk. Amelyik számnak emelkednie kell, az emelkedett, amelyiknek csökkennie, az csökkent. A vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GDP-t nézve magunk mögött hagytuk Bulgáriát, Romániát, Horvátországot, Görögországot, Lettországot, Szlovákiát és Lengyelországot, de hamarosan Portugáliát is megelőzzük.

– Többször említi könyvében, hogy a magyarok ütésre keményedő nemzet. A kormánynak meglehetősen konfrontatív a politikája. Stratégiai megfontolásból keresik a konfliktusokat?

– Azt nem mondanám, hogy tudatosan keressük a konfliktusokat, mert értelmetlenül nem szabad konfliktust teremteni. De azokon a területeken, amelyeken ténylegesen van nézetkülönbség, nem megijedni kell, hanem beleállni a vitába. Ennek van nemzetstratégiai dimenziója. A magyarok tudatában benne van az, hogy a külső érdekeknek ellen kell állni. A történelmünk megtanított minket arra, hogy igyekezzünk kiszorítani a külső befolyást a Kárpát-medencéből. Ezt csináltuk az elmúlt ötszáz évben. A magyarok ilyen veszély esetén egységbe tömörülnek, és, ha vannak is vitapontok a társadalomban, ezeket félre tudjuk tenni.

A bevándorlás kiváló példája annak, ha jön egy külső erő, ami megváltoztatná az életmódunkat és kívülről határozná meg, hogyan viszonyuljunk a dolgokhoz, akkor mindegy, valaki jobb- vagy baloldali érzelmű-e, az emberek többsége összefog a külső behatás ellen.

Nem véletlen, hogy a kvótáról szóló népszavazáson sokkal többen voksoltak egy irányba, mint az uniós csatlakozásról szóló referendumon. Érdemes építeni erre a nemzeti tulajdonságunkra, mert a külpolitikai tárgyalásoknál ez erőt ad a kormánynak.

– Azt írja: „A szabadság, a függetlenség, a nemzeti szuverenitás megőrzése a Magyarország állandó és legfontosabb célja.” Ez volna könyvének a tételmondata?

– Történelmileg is igazolható ez az állítás és a mai tapasztalataink szerint is. Valóban lehetne ez a magyar nemzetstratégia legelső pontja. A magyar emberek között egyetértés is van ebben, de a magyar politikai elitben még nincs.

– Csak nem a baloldali politikusokra céloz?

– A hazai baloldal talán legnagyobb problémája az önálló cselekvési képesség hiánya. Ők nem szuverén szereplők, akik saját világnézetük alapján szervezik az Orbán-kormány ellenzékét, hanem be vannak kötve egy nemzetközi progresszív hálózatba.

Amit most mondanak a magyar baloldalon, azt évekkel ezelőtt olvashattuk amerikai és nyugat-európai progresszív portálokon. Semmit se maguktól találnak ki, hanem kész termékként kapnak mindent.

Sajnos nincs nemzeti ellenzék hazánkban. A dualizmus korában azt követelték a kormánytól, hogy szerezzen meg még több hatáskört Budapestnek. Ma a baloldal nem azért támadja a kormányt, mert nem védi meg eléggé az Országgyűlés szuverenitását, hanem éppen ellenkezőleg: Brüsszelnek adnának még több hatáskört. Ez a helyzet azért veszélyes, mert nem képzelhető el rendes politikai váltógazdálkodás hazánkban. Ha mi nem vagyunk elég alázatosak, és a saját hibáink miatt elveszítjük a politikai hatalmat, azzal kiszolgáltatnánk az országot a nemzetközi progresszív csoportoknak. Ezért is kell nagyon erősen küzdenünk, hogy 2022-ben is polgári kormány alakulhasson Magyarországon.

– Azt is hangsúlyozza a könyvében, hogy a nagy nemzeti sorsfordulók idején mindig a keresztény gyökerekhez való visszatalálás segített a magyarságon. A kormány is láthatóan igyekszik erre építeni. Negyven év kommunizmus után, egy szekularizált társadalomban is működhet ez a stratégia?

– Ez egy hatalmas dilemma, és szerintem senki nem tudja erre a kérdésre a választ. Csak az idő dönti majd el, hogy mi lesz. Azt viszont biztosan állíthatom, olyan még nem volt a magyarság történetében, hogy a kereszténységgel való összekapcsolódás nélkül tudtunk volna sikerperiódust építeni. Arra viszont számos példa van, hogy nemzeti politikát építettünk keresztény kulturális alapra és komoly sikereket értünk el. Járt utat járatlanért szerintem nem érdemes elhagyni. Mindez független a vallásgyakorlás kérdéséről. Nem kell mindenkinek templomba járnia ahhoz, hogy a keresztény gondolatvilágra támaszkodva alakítsuk ki a társadalompolitikát.

– Egy pluralista társadalomban nem kirekesztő a kereszténység külön hangsúlyozása?

– Ma csak azért lehet valaki Magyarországon ateista, mert a keresztény kultúrkörben vagyunk. Próbálja csak meg valaki a Közel-Keleten azt hangoztatni, hogy ő nem hisz Istenben! A liberálisok által folyton hangsúlyozott alapjogokat azért tartják tiszteletben a nyugati civilizációban, mert a keresztény, biblikus gondolkodás szerint Isten a saját képmására teremtett minket. Ebből az következik, hogy mindnyájunknak egyenlő jogai vannak. Így vezethetők le az alapjogok, például az általános választójog vagy a nemek közötti egyenlőség elve.

Nem véletlen, hogy más civilizációkban, ahol nincsenek keresztény gyökerek, a liberalizmus sem tud kifejlődni.

A progresszívek viszont ezt hajlamosak elfelejteni, mert szerintük egy ideális társadalomban nincs szerepe a vallásnak, a történelemnek és a nemzetnek. Úgy vélik, hogy ezeket dekonstruálni kell. A radikális progresszív mozgalmak számára – mint az Antifa vagy a Black Lives Matter – a demokrácia, a tolerancia és a szólásszabadság nem fontos. Ők leépítenék ezeket, hogy megvalósítsák a saját utópiájukat.