Az első erdélyi fejedelem, aki békét teremtett a vallások között

Tíznaposan vált uralkodóvá, rövid élet adatott meg neki, mégis az első európai fejedelmek között volt, aki igyekezett megoldani a reformációból fakadó konfliktusokat, hitvallások közötti békét hozva országába: 450 esztendeje hunyt el János Zsigmond, az első erdélyi fejedelem.

Miután Ferdinánd megpróbálta fegyverrel megszerezni Budát, Szulejmán úgy döntött, személyesen rendezi az ügyet, így 1541-ben védence felmentésére sietett – igaz, mire Buda alá ért, a védők már felőrölték Ferdinánd csapatait. Az alkalom remek lehetőséget teremtett a szultánnak, hogy egyetlen kardcsapás nélkül, „baráti segítség” gyanánt megszerezze Budát.

János Zsigmond évi tízezer arany fejében megkapta a Tiszántúl, a Temesköz és Erdély kormányzását, és ezzel az ország másfél évszázadra három részre szakadt.

Buda eleste hatalmas döbbenetet váltott ki egész Európában, és a kor közvéleménye kezdett rájönni, hogy milyen káros hatásai vannak a törökbarát politikának.

Fráter György is felhagyott korábbi politikájával, és minden erejével azon kezdett el gondolkodni, hogy megteremtse a kapcsolatot Izabella és Ferdinánd között, aminek gyümölcseként 1541 decemberében Gyaluban újabb egyezményt kötöttek meg, amely gyakorlatilag az egyéves János Zsigmond koronáról való lemondását tartalmazta, kárpótlásért cserébe.

1542 elején megkezdődtek az előkészületek Buda visszafoglalására, de hiába szavazta meg a magyar országgyűlés és a birodalmi rendek is Speyerben a szükséges hozzájárulást, a hadvezetés nehézkessége és az időpocsékolás meghiúsította a sikert.

János Zsigmond nevében a Magyar Királyságért

A kisgyermek János Zsigmond „politikáját” az elkövetkező években egyértelműen György barát irányította, akinek a célja az országegyesítés volt ezek után is. Fráter széleskörű diplomáciai hálózatot alakított ki, így a Portával és Ferdinánddal is jó kapcsolatot ápolt.

János Zsigmond kilencéves korában az egyesítési tervek holtpontra jutottak, így Fráter György titkos tárgyalásokba kezdett Ferdinánddal, amelynek eredményeként megállapodtak Erdély átadásáról, valamint Izabella és a János Zsigmond kárpótlásáról. A féltékeny Izabella azonban elárulta a Portán a tervet, így Erdélyt a közvetlen török uralom fenyegette ezzel, ami már Ferdinándot is cselekvésre késztette, és hétezer-ötszáz zsoldosból álló sereget küldött Erdélybe. A sereg nem volt túl jelentős: nem véletlen, hogy a kortárs Castaldo is úgy vélekedett, hogy „követségnek elég népes, véderőnek azonban meglehetősen csekély volt”.

Fráter Györgyöt, a XVI. század egyik legtehetségesebb politikusát Ferdinánd katonái 1551-ben megölték. Ferdinándnak viszont nem volt ereje megtartani Erdélyt a törökkel szemben, így az erdélyi rendek 1555-ben visszahívták János Zsigmondot és Izabellát a trónra.

Ezt követően egy csaknem másfél évtizedes harc indult meg az Erdélyhez csatlakozott magyarországi, tiszántúli vármegyék birtoklásáért, ugyanis Ferdinánd szerint a lemondása csak az egykori vajdaság területére vonatkozott. Igényét sem a Porta, sem Izabella nem ismerte el, és az érintett vármegyék is inkább Erdélyhez húztak.

Egyedül a trónon

1559-ben Izabella meghalt, méghozzá valószínűsíthetően abortusz közben. János Zsigmond trónját csaknem végveszélybe sodorta 1562-ben a közszékelyek felkelése, és a végső bukástól csak a Porta közbeavatkozása mentette meg.

Acsády Ignácz úgy fogalmazott: „Mindazáltal uralkodása első felében, midőn komoly, tapasztalt tanácsosokra, főleg Báthory Istvánra és Nisovszky Szaniszlóra hallgatott, elég jól vitte a kormányzatot. Később azonban valóságos játékszer lett mindenható kegyencze, Békés kezében, ki reá és országára a legnagyobb megpróbáltatásokat idézte volna fel, ha korai halála más irányba nem tereli Erdély sorsának további menetét.”

Miután János kiszabadult Izabella és Fráter György gyámkodó kezei közül, kiderült, hogy a kormányzás mellett nagy fokú érdeklődést mutat a hitviták iránt. János Zsigmond rövid egyeduralma nem politikai, hanem sokkal inkább vallási szempontból volt jelentős: országlása arra az időszakra esett, amikor Erdélyt – Európa más országához hasonlóan – sorra elérték a reformáció különböző, mind radikálisabb áramlatai, melyek a keresztény világban polgárháborúk sorát robbantották ki. Maga az uralkodó is végighaladt a különféle irányzatokon, hiszen katolikusként látta meg a napvilágot, majd a lutheri és kálvini reformáció után az unitárius vallásban találta meg a számára igaz hitet.

Komolyan foglalkoztatták a radikálisabb protestáns irányzatok: nem véletlen, hogy egyik legnagyobb pártfogoltja Dávid Ferenc unitárius püspök volt. Dávid Ferenc katolikus plébánosból lett református lelkésszé, majd később az erdélyi szentháromság-tagadók legnevesebb vezetője lett. Dávid Ferenc útja azonban az unitárius egyháznál sem állt meg, ugyanis később csatlakozott a szombatosokhoz, emiatt életét börtönben fejezte be.

János Zsigmond protestáns egyházak felé tanúsított jóindulata nem pusztán személyes jellegű ügyekben volt látható, hiszen 1568-ban az erdélyi országgyűlés – a korban egyedülállóan toleráns módon – kimondta a négy bevett vallás (katolikus, református, evangélikus, unitárius) szabad gyakorlását.

János Zsigmondról úgy fogalmazott Acsády Ignácz kissé humorosan csaknem másfél évszázaddal korábban:

„középtermetű, szikár, szőke, kék szemű férfi volt, magas homlokkal, fehér arcbőrrel, finom metszésű orral, hosszúkás állal. Arca egészen csupasz maradt s bajusza csak néhány szőke szálból állt. Finom keze inkább női, mint férfi kéz volt s egész egyénisége inkább nőies benyomást kelt, ámbár kedvelte a férfias mulatságokat. Derék lovas és vadász, kitűnő céllövő volt, nyíllal és puskával egyaránt ügyesen bánt, s más testgyakorlatban is jeleskedett. Szerette a zenét, udvarába sok lengyel és olasz zenészt gyűjtött s maga is kitűnően pengette a lantot. Természettől vidám, kedves volt.”

Az első erdélyi uralkodó folyékonyan beszélt magyarul, olaszul, németül, latinul, lengyelül és románul, de egy kicsit tudott görögül, sőt törökül is.

Tudatosan megtanulta az Erdélyben élő népek nyelvét, és a török követtel is igyekezett a saját anyanyelvén társalogni. Miután a drinápolyi békében rendezték az Oszmán és a Habsburg Birodalom helyzetét, hamarosan békével zárult 1570-ben Erdély és a Habsburg-család ellentéte is. Speyerben lemondott János Zsigmond a királyi címről, és helyette Erdély és Partium fejedelme lett, valamint beleegyezett abba is, hogy amennyiben fiú örökös nélkül halna meg, a trón a Habsburgokra szálljon. A szerződéssel jogi értelemben is ténnyé vált az ország évtizedek óta fennálló széttagoltsága.

Az első erdélyi fejedelem uralkodása nem tartott hosszú ideig, ugyanis 1571-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt, jelentősen megnehezítve az erdélyi rendek helyzetét. János Zsigmonddal egy igen széles látókörű uralkodó veszett oda, hiszen azon kevés európai uralkodók egyike volt, akik már XVI. században igyekeztek megoldani a reformációból fakadó problémákat.

Az eredeti cikket IDE KATTINTVA olvashatják el.