Lőszerrel, vérrel és bátorsággal segítette egymást a lengyel és a magyar

Bár a lengyel–magyar barátság a középkorig vezethető vissza, huzamosan a XIX. század első felétől segítette egymást a két nemzet. Szabadságharcaink és a második világháború borzalmas eseményei örökre meghatározták Lengyelország és Magyarország közeledését. A Magyar Nemzet a március 23-i lengyel–magyar barátság napja alkalmából a teljesség igénye nélkül összeállította a segítségnyújtásokat, közös szolidaritásvállalásainkat.

Lengyel résztvevők a tavaly március 15-i fővárosi ünnepségen. Valódi szolidaritás Fotó: BachPekaryMate Forrás: Bach Máté

Kölcsönös segítség a XIX. századi harcokban

Joanna Urbańska kifejtette: nemzeteink már többször bebizonyították, hogy még a legdrámaibb helyzetekben is számíthatnak egymásra. A XIX. században szabadságharcainkban támogattuk egymást, melynek a legismertebb szimbóluma a lengyel Bem József tábornok lett. Az 1848. március 15-én kirobbant magyar forradalom idején Bem a bécsi felkelés bukása után Budapestre érkezett és jelentkezett Kossuth Lajosnál, hogy az ekkor már mintegy négyezer Magyarországon tartózkodó lengyel fiatalt besorozzák a magyar hadseregbe. Vele szemben, a szintén Budapestre érkező Józef Wysocki tábornok önálló lengyel légiókat szeretett volna belőlük szervezni.

A magyar hadvezetés úgy döntött, hogy Bem apó az erdélyi magyar hadsereg irányítását veszi át, Wysocki tábornok pedig megalakítja a lengyel légiót. Utóbbi a tavaszi hadjárat minden csatájában részt vett.

Hermann Róbert, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa lapunknak elmondta: a harcokban részt vevő lengyelek valószínűleg önként segítettek a magyar szabadságharcosoknak. Azonban akadtak közülük olyanok is, akik már az Orosz Birodalom elleni 1831-es lengyel felkelés óta a Magyar Királyság területén igyekezték megszervezni a sereget az oroszok elleni küzdelemben.

A harcok elől menekülő lengyel menekülteket Felvidéken és Erdélyben is befogadták, ráadásul az 1832–36 között összeülő pozsonyi országgyűlés arra kérte I. Ferenc osztrák–magyar királyt, hogy tegyen lépéseket az Orosz Birodalom által elfoglalt Lengyel Királyság felszabadítása érdekében.

Az 1934-ben felállított Bem József-szobor Budapesten, amely a lengyel–magyar összefogás és a közös küzdelem szimbólumává vált az idők során Fotó: MTI/Mohai Balázs

Magyar lőszerek a varsói csatában

Lenin, az újonnan alakult orosz kormányt alkotó Népbiztosok Tanácsának elnöke már 1918 novemberében úgy vélte, hogy az újjászületett Lengyelország legyőzése szükséges feltétele annak, hogy segítsék az Európa nyugati részén tervezett kommunista forradalmakat. A két évig tartó szovjet–lengyel háború (1919–1921) legfontosabb mérföldköve az 1920. augusztus 13. és 25. között zajló varsói csata volt, amelynek végkimenetelén múlt a bolsevizmus terjeszkedése. A trianoni békediktátumot alá nem író Lengyelország Władysław Sikorski és Józef Piłsudski tábornok vezetésével győzelmet ért el több fronton, ami a végső győzelmet is eredményezte. A magyar segítség itt sem maradt el: Piotr Kardela, a białystoki Nemzeti Emlékezet Intézetének igazgatója a Magyar Hírlapban kiemelte, hogy

a magyar kormány nyolcvan kocsi, azaz 22 millió magyar lőszer biztosításával segített a lengyeleknek, amelyet a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek gyártott Csepelen.

Augusztus 15-én ez a szállítmány el is jutott a Varsó és Łódź között elhelyezkedő Skierniewice városába, ahol a lőszert a frontra induló járművekbe átrakodták. – Lengyelország soha nem fogja elfelejteni ezt a segítséget a magyaroknak – emelte ki a történész.

Weiss Manfréd magyar mágnás csepeli gyára lengyel életeket mentett 1920-ban

Két tűz között: a nácizmus és a bolsevizmus karmaiban

A magyar és a lengyel diplomácia a harmincas évekre tíz év után még közelebb került egymáshoz. A közös pont eleinte a Csehszlovákiával szemben álló területi követelés volt. Bár Lengyelország, élén Józef Piłsudski marsallal, illetve Józef Beckkel nem volt különösebben németellenes, az 1933-ban hatalomra kerülő Adolf Hitler térnyerése – a csehszlovák állam elfoglalása és az 1938-as Anschluss –, valamint az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum néven elhíresült szovjet–német megnemtámadási szerződés miatt okkal érezte magát veszélyben. Magyarország eközben visszakapta Felvidék egy részét, valamint elfoglalta Kárpátalját a külpolitikánkat meghatározó revízió jegyében, utóbbinak köszönhetően jött létre a közös magyar–lengyel határ. Ennek jelentősége a szeptember elsején induló, Lengyelország elleni német támadáskor mutatkozott meg: a németek a Kassa–Odelberg vasútvonal használatára tartottak igényt,

mire azt a gróf Teleki Pál vezette magyar kormány elutasította, deklarálva Magyarország semlegességét, majd miután az 1922-ben alapított Szovjetunió is offenzívába kezdett Lengyelország ellen, Teleki Pál miniszterelnök utasítására megnyitották a lengyel menekülők előtt a közös határt.

A különféle becslések a menekültek számát 60-80 ezerre teszik, akiket több mint száz településen szállásoltak el, és segítésükre létrehozták többek között a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottságot is.

Gróf Teleki Pál kormányfő tiszteletére szobrot állítottak Varsóban és Krakkóban is, sőt a lengyel főváros utcát is elnevezett róla Fotó: Universal Images Group/Getty Images

A második világháború alatt ismét szüksége volt a lengyeleknek a magyar segítségre: 1944. június 22-én a szovjet hadvezetés megindította a Bagratyion hadműveletet, amelynek eredményeképpen a Vörös Hadsereg kiszorította a német Wehrmachtot és szövetségeseit a Szovjetunió területéről. Sztálin létrehozta a lengyel bábkormányt, és a szovjetek gyorsan haladtak előre a németek által elfoglalt területen. A német Közép Hadseregcsoport alá rendelt VIII. magyar hadtestet e harcok közepette szervezték át, vezetője ekkor Vattay Antal volt, majd éppen a Varsói felkelés kirobbanása idején Lengyel Béla tábornok vette át az irányítást, aki korábban katonai attaséként dolgozott Varsóban, így jól ismerte a lengyel katonai ellenállás tábornokait. Miután kirobbant a varsói felkelés, Lengyel Béla vezetésével

a magyarok nem teljesítették a németek parancsait, és nem vettek részt annak leverésében. Sőt fegyvereket adtak át a lengyeleknek, elárulták a németek terveit és időnként bújtatták a felkelőket.

A magyar katonák tették lehetővé, hogy a körbezárt városba élelmet és fegyvert csempésszenek a felkelők. Lengyel Béla ezenkívül tárgyalásokat kezdett a felkelők parancsnokságával: vállalta volna, hogy a II. tartalékhadtest mintegy harmincezer katonája átáll a felkelők oldalára mint Magyar Királyi Önkéntes Légió, és azonnal harcot kezd a németek ellen. Erre végül nem került sor, de több tucat magyar katona önként átállt, és közülük néhányan hősi halált haltak a lengyelek oldalán. (A hőstettről dokumentumfilm is készült Magyar korridor címmel, amely ITT érhető el.)

Lengyel segítség 1956-ban

Az 1956 elején az akkori szovjet vezető, Nyikita Hruscsov által megtartott, a sztálinista politikát kritizáló beszéde után lengyel kollégája, Władysław Gomułka is élesen bírálta októberben a kommunista terrorrendszert, miután júniusban kitört a poznańi felkelés. Ennek hatására a magyar egyetemisták kivonultak Bem József szobrához, amely nemcsak a lengyelek melletti szolidaritás, hanem a lengyelországihoz hasonló változások követelésének szimbóluma volt. A fiatalokból álló tömeg a „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!” rigmust skandálta, lengyel zászlót lobogtatva. Az október 23-án kitört magyar forradalomról többek között két híres lengyel költő, Adam Ważyk és Zbigniew Herbert is verseket írtak, amelyeknek hatására

egész Lengyelország területéről jelentkeztek önkéntesnek, hogy Budapesten segíthessék a magyarok szabadságharcát.

A nagy mennyiségű lengyel vérszállítmányra nagy szüksége volt szabadságharcosainknak 1956-ban Fotó: Fortepan/Gödér Hajnal

A lengyel újságírók cikkeikkel folyamatosan ösztönözték honfitársaikat a segítségnyújtásra. Több lengyel városban szimpátiatüntetést szerveztek, a gdański gyárak munkásai megalapították a Lengyel–Magyar Baráti Társaságot, sőt tettekkel is igazolták a lengyelek szolidaritásukat:

felhívásra mintegy négyezer lengyel adott vért önkéntesen a magyar szabadságharcosoknak.

A korabeli adatok szerint a forradalom napjaiban összesen 795 liter vért, 415 liter vérplazmát, 16,5 ezer kilogramm vérhelyettesítő szert, szérumot, gyógyszert és kötszert, valamint egy akkor még előkészületben lévő 24 tonnás, többségében élelmiszerekkel ellátott szállítmányt kapott a magyar lakosság a lengyelektől.