– Miként szokta ünnepelni az államalapítást?
– A budapesti szentmisén és körmeneten való részvétel mellett általában Szent István Intelmeit szoktam fellapozni és újra átolvasni augusztus 20-án. Már Pannonhalmán közel került hozzám ez a műfaj, hiszen a benedeki regula is hasonló modell alapján készült. Azért is fontos mű ez számomra, mert akadnak benne olyan gondolatok is, amelyek a görögök és latinok viszonyát érintik.
– Mit jelent önnek Szent István személye?
– Mélyen hatott rám pannonhalmi diákéveimben Szent István emléke. Amikor a bazilikába mentünk, nemegyszer rápillantottam a Vajk megkeresztelését ábrázoló ablakképre. A görögkatolikus egyházban szinte egyedüliként ünnepeljük Szent Istvánt a nyugati szentek közül. Mire ő meghalt, már lezárult a görög naptár, de a nemzeti identitás miatt fontosnak tartjuk, hogy az első magyar királyt is imádsággal ünnepeljük, hiszen Szent István a nemzet atyja.
– Mit gondol, államalapító királyunk mennyiben politikai megfontolásból és mennyiben személyes meggyőződésből fordult a kereszténység felé?
– Nem vagyok középkortörténész, így Szent István politikai döntéseit nem látom át úgy, mint azok a szakemberek, akik kifejezetten vele foglalkoznak. Az Intelmeknek vannak bizánci modelljei, és miként a keleti császároknál, úgy Szent István esetében is érezni azt a törekvést, hogy jót akart népének és országának. A törvényeiből és az intelmeiből nagyon mély keresztény meggyőződést és életszentséget olvasok ki. Abban, hogy valaki a királyi életmód legfőbb erényei között a szüntelen imádságot és a keresztény vallás gyakorlását említi, ezeket pedig örökségként akarja átadni a fiának, a politikai megfontolásokat messze felülmúló, transzcendentális elköteleződés tükröződik.
– Lehetséges egyáltalán pusztán politikai motivációból kitartani a kereszténység mellett?
– Voltak ilyen szereplői a történelemnek, de annyira az egész nemzetet átfogó módon, mint Szent István esetében, ez szerintem nem lehetséges. A csalók és a népámító politikusok olykor képesek voltak a kereszténységet is eszközként felhasználni, de az Árpád-ház nem erről híres, és Szent István végképp nem ez a típus volt.
– Szent István népünk megmaradásáért küzdött. Most is folytatni kell ezt a harcot, vagy ő már sikeresen megharcolta helyettünk?
– A Bibliát olvasó ember nemigen hisz abban, hogy egy nép magától örökké fennmarad, hiszen újra meg újra olvashatjuk azokat a prófétai figyelmeztetéseket, amelyek azt hirdetik, „ha nem hisztek, nem maradtok fenn”. Nemcsak atyai figyelmeztetésről van szó, hanem a történelem is igazolta mindezt. Az erkölcsi romlás különösen is előjele egy nemzet pusztulásának. A történelmet tanulmányozva egyértelműen látszik, hogy népek pusztulnak el különböző okokból a Földünkön. Magyar püspökként természetesen azt szeretném, ha népünk nagyon hosszú távon megmaradhatna, és ennek érdekében szeretnék mindent megtenni, de továbbra is érzem azt, ha a hit és erkölcs megszűnik, elveszhetünk. Ezt az alternatívát sem lehet kizárni.
– Bizonyára akadnak, akik erre azt mondanák, hogy egy haragvó, bosszúálló Istent hirdet. Mit válaszolna nekik?
– Természetesen ez ennél bonyolultabb kérdés, és nem szabad a Jóistent ilyen gondolkodással megsérteni, még akkor sem, ha az ószövetségi szentírásban nemegyszer találunk erre utaló gondolatokat. Tudnunk kell ugyanis, hogy olyan személyek tolmácsolták felénk az isteni kinyilatkoztatást, akiknek akkoriban ilyen volt az istenképük. A bűn és bűnhődés kérdéskörét vizsgálva tudomásul kell vennünk, hogy a strukturális bűn természetesen maga után vonja a bűnhődést. A világot megteremtő és gondviselő Isten is engedheti azt, hogy a bűn a természetes következményével, a bűnhődéssel járjon együtt. Elég csak a Római Birodalom összeomlására gondolnunk, ennek a korábban elpusztíthatatlannak vélt világhatalomnak a teljes eltűnése egyértelmű következménye volt az erkölcsi hanyatlásnak.
– Mit kell érteni az ön által említett strukturális bűn alatt?
– Ha egy ideológia az emberi gyarlóságok összeadódásán túl is magával hozza a rendszeres bűnelkövetést, akkor beszélhetünk strukturális bűnről. A nemzeti szocializmus és a kommunizmus után ma is létezik ez a jelenség, ami minden ideológiából következhet. Példaként említhetném, ha valahol egy zöldpárt vagy magát demokratikusnak nevező párt politikájának hangsúlyos eleme az abortusz népszerűsítése és a magzati élet elpusztítása. A sok apróság életéért is felelnie kell valakinek, és ha ezt senki nem vállalja magára egy pártban, akkor strukturális bűnről beszélhetünk. Az ilyen közösség ugyanis a népességkorlátozás ürügyén elkötelezte magát a rossz mellett, bármennyire fontos pozitívum is egyébként a környezet védelme.
– A görögkatolikusoknál, de hazánk történelmében is hangsúlyosan jelen van a Kelet és a Nyugat közötti feszültség, amivel Szent Istvánnak is meg kellett küzdenie. Mennyire meghatározó ma ez a jelenség?
– Meghatározó nemcsak a nemzet, de az egyes családok történetében is. Magam személyesen is átélem ezt a feszültséget, hiszen a görögkatolikusság átvett sok latin elemet, és emiatt gyakran szidnak minket ortodox testvéreink. Ez nekünk nagyon fájdalmas, hiszen árulóként tartanak minket számon azok, akik szintén a keleti rítus eredeti hordozói. Nem titkolt életcélom, hogy ezt a feszültséget a lehető legnagyobb mértékben oldani tudjam azzal a hűséges ragaszkodással, amely engem a keleti örökséghez köt, és így próbáljam egyházunk becsületét is menteni. Nemzetünket is mind a mai napig egyértelműen megérinti a Kelet–Nyugat-feszültség. Elég csak a „vakcinaháborúra” gondolni. Az elmúlt hónapokban politikusok, orvosok és egyszerű emberek harcoltak egymás ellen egy-egy védőoltás eredete miatt. Tudomásul kell vennünk, hogy nem az Atlanti-óceán partján születtünk, és a népek országútján, itt a Kárpát-medencében, Kelet és Nyugat ütközőpontján élünk.
– Államalapító szent királyunk Szűz Máriának ajánlotta hazánkat. Mit jelenthet a számunkra, hogy Mária országa vagyunk?
– Évtizedek óta foglalkoztat ez a kérdés. Amikor ösztöndíjas diákként Rómában tanultam, rájöttem, hogy nemcsak Magyarország él ilyen sajátos helyzetben, hanem számos nemzet ajánlotta föl sorsát, jövőjét a Szűzanyának. Ennek állít emléket a Divino Amore-szentély is Róma mellett. Számomra ezért kicsit relativizálódott az a gondolat, hogy mi más országokkal szemben lennénk Mária kiváltságos országa. Mint mondtam, számos nemzet van, amely valamikor Mária pártfogása alatt érezte magát. A szomorú tény az, hogy erről sokfelé már teljesen elfelejtkeztek. Eszembe jut, ahogy másfél évtizeddel ezelőtt Gyurcsány Ferenc még sportminiszterként azt nyilatkozta: „Lehet, hogy valaki úgy gondolja, ez Mária országa, de ahogy látom, Mária a kezét mindenképpen levette róla, és csak mi vagyunk itt, mi tudjuk formálni.” Meg is mutatta ezután, hogy egy pártvezér hová juttathatja hazánkat, ha a mennyei pártfogó helyére saját magát helyettesíti be. Tragikusan alakult az az időszak, és örülök neki, hogy ma már nem ilyen gondolkodás határozza meg a magyar közéletet.
– A görögkatolikusok számára ma is meghatározó az egyházatyák hagyománya. Miért fontos mai világunkban a hagyomány?
– A keleti egyház teológiáját tanulmányozva rádöbbenhettem, hogy a szent hagyomány a feltámadott Krisztus élő öröksége. Az apostolok ennek a hagyománynak a keretében írták meg szövegeiket. Az Újszövetség pedig ennek a hagyománynak az első nagy gyümölcse. E szent hagyomány nélkül az egyház és mi, keresztények gyökértelenek lennénk. A történelem megismétli önmagát. Ha nem is pontosan azok a napirendi pontok kerülnek elő ma egy zsinaton, mint 1700 évvel ezelőtt, a problémák megismétlődnek. Ha egyszer az egyház az apostolok élő öröksége alapján kimondta, hogy a magzati életet nem szabad elpusztítani, hogy asszony asszonnyal vagy férfiak egymással ne űzzenek ocsmányságot, akkor ezt nem lehet mindennap újragondolni, hiszen társadalmak pusztultak bele azokba a visszaélésekbe, amelyeket ezen a vonalon egész közösségek megengedtek maguknak. A történelem tehát ismétli önmagát, és a szent hagyomány arra is szolgál, hogy okuljunk belőle.
– Mit gondol, létezik sajátosan magyar karakter, amely kifejezetten Szent István népét jellemzi? Mik az erényeink és a gyengéink?
– Óvatosan beszélek erről a témáról, mert másként gondolkodtam erről húszévesen, később Rómában tanuló egyetemistaként, majd utána egy nemzetközi szerzetesközösség novíciusaként. Rádöbbenhettem arra, hogy minden nemzet fiai között vannak kiváló, erényes emberek, és azt is be kellett látnom, hogy saját nemzetünkben is akadnak újra meg újra hitvány emberek. Az emberség szempontjából tehát nem kell eleve fölé helyeznünk magunkat másoknak. Erre is vonatkoztathatjuk Szent Pál buzdítását, hogy „tekintse mindegyiktek a másikat magánál feljebb valónak”. Nem attól vagyunk hitelesebb keresztények, hogy a legtisztább kereszténység országának tekintjük magunkat. Egy olyan géniusz elméletet, amely kifejezetten csak a magyar nemzetnek tulajdonítana rendkívüli életerőt, vagy nekünk tulajdonítana olyan intelligenciát, ami másoknak nem adatik meg, nem tartok elfogadhatónak. Büszke voltam az olimpián a sportolóinkra, és négyévenként örülök annak, hogy a jobban szereplő nemzetek közé tartozunk, de ettől még más nemzetek bajnokait is örömmel szemlélem és fogadom el. Nem merném ezért a kifejezetten csak magyar erényeket felsorolni, mert a valódi erények szerintem minden nép egyes fiainál megtalálhatók. A magyar átok viszont történetíróink és költőink szerint is egyértelműen a széthúzás, ami ma is látható, és sok erényünket szétveri. Tartok tőle, hogy a következő esztendőnket is olyan kíméletlen kampány fogja meghatározni, amelyben egyesek nem lesznek tekintettel az igazságra, és csak a győzelem elérése foglalkoztatja majd őket.
– Hogyan haladhatjuk meg mégis ezt a széthúzást?
– Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus budapesti rendezése is felveti ezt a szempontot. Úgy telt el másfél évünk, hogy tízmillió, magát virológusnak képzelő ember vitatkozott azon, hogy hordjunk-e maszkot, vagy hogyan és mivel oltassuk be magunkat. Emiatt nagyon csúnyán elszigetelődtünk egymástól. Nem a maszkviselés következtében, hanem a világjárvány okozta körülmények miatt. Fontos lenne a közös örömeinket, szempontjainkat hangsúlyozni, amelyek egymáshoz kapcsolnak bennünket. Az eucharisztikus kongresszus mindig sajátosan a katolikus egyház eseménye, de az nagyon fontos szempont, hogy ennek megszervezésekor például kívülállókként kezeljük-e más felekezetű testvéreinket. Létfontosságú, hogy ami ma magyar- és keresztényügy hazánkban, arról tudjunk együtt gondolkodni és együtt részt venni benne, függetlenül attól, hogy melyikünk szívügyéről van szó. Az idén esedékes kongresszus esetében is fontos, hogy megmutassuk, ez olyan ügy, amely összehoz bennünket.
(Borítókép: Orosz Atanáz görögkatolikus püspök megáldja az új kenyeret a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés államalapító Szent István király tiszteletre rendezett ünnepi üléésn. Fotó: MTI/Vajda János)
