– Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde engem ugyanúgy felháborított, mint megannyi honfitársamat, a 2006. szeptemberi eseményeket, a rendőrök brutális fellépését tévén, hírcsatornákon keresztül kísértem figyelemmel. Októberben 23-a előtt kint voltunk Erdélyben, és amikor visszajöttünk, egy ismerősömmel beszéltünk meg találkozót az Astoriánál, hogy megemlékezzünk 1956-ról
– idézi fel a történteket Fábián Gábor, aki akkor még elképzelhetetlennek tartotta, hogy pár perccel később vérben fog úszni. – Végighallgattuk a beszédeket, majd mikor Rákay Philip azt mondta, hogy „a rendezvénynek vége, mindenki térjen haza békével”, durranásokra lettünk figyelmesek. Nem tudtuk, mi lehetett a zaj, mindenesetre elindultunk a Deák tér felé, hogy metróval hazamenjünk. A Filmmúzeumig jutottam el, amikor láttam, hogy a Fidesz rendezvényéről hazainduló tömeg megrekedve áll, ugyanis a Madách tér felől könnygázgránátok repültek felénk. Úgy, hogy a rendőrök és köztünk, azaz a tömeg között volt vagy 150-200 méter, tehát semmiféle konfliktus nem volt, ami esetleg indokolta volna a lövéseket. Felfogtam, hogy a metró, illetve a Deák tér megközelíthetetlen, így másfelé indultam. Nem nagyon lehetett kikerülni a rendőröket, mire a Dob utca sarkára értem, ahol volt egy büfé, a rendőrök is ott voltak.
Emlékszem, egy idősebb, zavarodott bácsi ott állt a sarkon, nem is értette, mi történik – mondjuk én sem –, de a rendőrök mondogatták, hogy menjünk, menjünk. Az idős férfi befordult a sarkon, én is mentem volna tovább, de abban a pillanatban azt éreztem, hogy hátulról rám ugrottak hatan, nyolcan –
mondja visszaemlékezve a férfi, aki azóta sem érti, miért támadtak rá a rendőrök.
„Agyon fogunk lőni”
Fábián Gábort behúzták a sorfal mögé, miközben ütötték-verték. – Elmondhatatlan fájdalmat éreztem. A sorfal mögött megpróbáltak megbilincselni azzal a gyorskötözővel, amit akkor sokaknál használtak. Hatan álltak rajtam, nehogy véletlenül elszaladjak, és két rendőr próbált megbilincselni. Ez nem ment elsőre, mert fordítva használták a szíjat. Majd kitörték a vállamat, már én szóltam nekik, hogy fordítsa meg a szíjat, mert eltöri a vállamat. Na, akkor megfordította, és úgy meghúzta a csuklómon, hogy fél óra után a kezem fekete volt. Mikor felültettek, az egyik rendőr ráállt a lábaimra, és hintázott rajta! Iszonyú fájdalmam volt! Rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel a lábammal, eltört. Ezután behúztak a büfé bejáratához, leköpködtek, üvöltöztek velem, hogy „rohadt Fidesz-bérenc, itt fogunk agyonlőni, de ha nem itt, akkor bent a rendőrségen”. Ilyen bátorító szavakkal láttak el – meséli a férfi, aki csak ott ült és hallgatott.
Az ujjtörő
A Madách téren – mint egy krumpliszsákot – bevonszolták egy rabszállítóba, melyben voltak már egypáran. Mondta a rendőrnek, hogy borzasztóan fáj a keze és a lába, jó lenne, ha hívna egy mentőt vagy orvost, de esélye sem volt a segítségre. – Bevittek a Gyorskocsi utcába, ott jött egy rendőr, aki, mikor meglátott, azt mondta: „Úristen, ennek le fog esni a keze, ha nem vágjuk le a gyorskötözőt!” Egy orvos megvizsgált, majd közölte, hogy be kell vinni a kórházba. Látta, hogy eltörték a lábam, a bal kezemen az ujjam. Ráadásul balkezes vagyok, és ezt az ujjamat a mai napig nem tudom teljesen behajlítani.
Utólag kiderült egyébként, hogy azt a rendőrt, aki ezt tette, belső berkekben, egymás között csak úgy hívták: ujjtörő. Az volt a specialitása, hogy a lefogott, megkötözött emberek ujjait eltörte. Olyan lehetett ez nála, mint valami védjegy
– emlékezik vissza.
– Három rendőr kísért be a Szent János kórházba. A röntgenes nővér, mikor meglátott, azt mondta: „Maga a harmincadik a mai nap, akit behoztak ide.” Kérdezte, hogy a családom tudja-e, mi történt velem, mondtam, nem engedtek telefonálni. Felajánlotta, hogy felhívja őket, de mikor a telefonomat átadtam neki, egy nyomozó üvöltözve rohant be a röntgenszobába, hogy nem telefonálhatunk senkinek. A nővérnek volt annyi lélekjelenléte, hogy megmondta a zsarunak, hogy nem ronthat be csak úgy, az egy röntgenszoba. A nyomozó elvette a telefonomat és kiment. A nővér a saját telefonjáról végül felhívta a feleségemet, a fiam már jött is értem. Na, erre a rendőrök kicsit pánikba estek, mondogatták is egymás közt, hogy „nagy szarban vagyunk”, majd leléptek gyorsan, mintha mi sem történt volna – mondja Fábián Gábor, aki a nővérnek köszönhetően menekült meg a fogdától.
Életmentő felvétel
A férfi már otthon lábadozott, amikor egyre több amatőr felvétel jelent meg a 23-i verésekről. Elkezdett nyomozni, és csodák csodájára kiderült, hogy abban a büfében, ami előtt véresre verték, egy lány titokban mindent rögzített a telefonjával. – Ez a felvétel mentett meg attól, hogy elítéljenek, a rendőrség ugyanis eljárást indított ellenem közösség elleni uszítás vádjával, de olyan vádpont is szerepelt az anyagomban, hogy kövekkel dobáltam őket, kiabáltam. A tárgyaláson átadtuk a felvételt, ami egyértelműen bizonyította ártatlanságomat, ejtették ellenem a vádat – hangsúlyozza.
Fábián Gábor egyébként kilencmillió forint kártérítést kért mindazért, amit tettek vele, azért, amit elszenvedett. Négy év után végül ötmillió forintot kapott, amiből még az ügyvédjét is ki kellett fizetni.
– A rendőröknél persze nem volt vagyonelkobzás vagy akár közügyektől való eltiltás. Igenis meg kellett volna hurcolni őket. Nem úgy, mint minket, mert minket ténylegesen meghurcoltak. Nem tudjuk elfelejteni, rémálom marad mindaz, amit átéltünk. Olyan kínzások voltak akkor, mint a Rákosi-rendszerben. A foglyokat megszámozták, mint Auschwitzban. Nemrég csatlakozott uniós ország voltunk, hol volt a jogállamiság, amit ma zászlóra tűzve lobogtatnak?! – fogalmaz dühvel vegyes csalódottsággal. – A történtek után hét évig nem dolgoztam, nem volt munkahelyem. A sérüléseim miatt több hónapig nem is tudtam dolgozni, de amikor visszatértem a munkahelyemre, el is bocsátottak. Mégpedig azért, mert az arcomat adtam ahhoz, amit tettek velem. Ha kaptam is munkát, amint kiderült, hogy én vagyok az a Fábián Gábor, aki azóta is beszél a meghurcoltatásáról, inkább kitették a szűrömet – mutat rá a további megpróbáltatásokra, hozzátéve, mindez a nyugdíjba vonulása előtt hét évvel történt, így majd negyvenezer forinttal kevesebb a nyugdíja.
– Mi adjuk a nevünket, az arcunkat, és csak azért, mert elmondjuk, mit tett velünk az akkori hatalom, hogy bántak velünk a rendőrök, mi szenvedünk hátrányt
– mondja keserűen.
Kísért a múlt
Még tizenöt évvel a brutális rendőrterror után sem tud szabadulni a múlttól Fábián Gábor, aki nemrégiben egyik bántalmazójával találta szembe magát. – Az a rebiszes, aki jelen volt, amikor eltörték az ujjamat, a legutóbbi Újpest–Ferencváros mérkőzésen, ahova busszal vitték az újpesti szurkolókat, a busz mögötti rendőrautóban ült. Mikor leszálltam a buszról, oda is mentem, és mondtam neki, nem felejtettem el, mit tett velem. Mire ő azt mondta, de, azt el kell már felejteni. Közöltem vele, hogy nincs elfelejtve. Ez a férfi a bíróságon beismerte, hogy látta, mikor eltörték az ujjamat, de nem nyújtott segítséget, nem jelentette senkinek a dolgot. Ez már minimum bűnrészesség! Nem is vonták felelősségre, most is ott van a rendőrség állományában! Szóval nem arról van szó, hogy nem tudom elfelejteni: megbocsátani sem tudom – mondja érthető indulattal.
– A lábamat, az ujjamat eltörték, de a lelkemet nem törték meg
– jelenti ki határozottan. Fábián Gábor tudja, amíg a rendőri brutalitás elkövetői, a rendőri vezetők, a politikai felelősök azóta is nyugodtan, lelkiismeret-furdalás nélkül alszanak, emberek százai a mai napig nem tudták feldolgozni mindazt, amit tettek velük. – Hány olyan felvételt láttunk arról, hogy a rendőrök menet közben csak úgy belerúgtak a már földön fekvőkbe?! Ez már nem is állati viselkedés! Ezekből áradt a gyűlölet, és a parancs is az volt, csinálhatnak bármit! És ők eleget is tettek a parancsnak. És ezt nem lehet elfelejteni! Ha az élet és a politika úgy hozza, kimennék megint az utcára. Azok ne kerüljenek még egyszer hatalomra, akik már tönkretették az országot! A gyerekeim, mások gyerekei ugyanebben az országban szeretnének biztonságban élni. Ezeregyszáz éve vagyunk itt: miért engedjük át az országot olyanoknak, akik nem a nemzet érdekében cselekszenek?! Vállalnám ugyanazt, amit az ’56-sok. A hazámért és a családomért feláldoznám magam, mert a lelkemet sosem tudnák megtörni. Kitartok az elveim mellett – hangsúlyozza.
Borítókép: Teknős Miklós
