– Semmi közöm nem volt a 2006. őszi tüntetésekhez, ártatlanul sérültem meg, ahogy mondani szokás, rosszkor voltam rossz helyen – bocsátja előre a családjával ma is Békéscsabán élő Kis László, aki tizenöt éve tanárként dolgozott a fővárosban, ahol informatikát tanított felnőtteknek. A férfi 2006. október 23-án, hétfőn is a munkája miatt utazott vissza Budapestre, ahol brutális rendőri támadás érte. – Háromnapos ünnep volt akkor, ezért úgy döntöttem, hogy nem vasárnap, hanem csak hétfőn este megyek vissza. A vonatom a Keleti pályaudvarra futott be, ahonnan valahogy el kellett jutnom az óbudai albérletembe. A hírekből tudtam, hogy baj van a fővárosban, de úgy gondoltam, majd kikerülöm azokat a városrészeket, ahol az összecsapások folynak – emlékszik vissza a tizenöt éve történtekre a férfi, aki akkor 36 éves volt.
Ahogy leszállt a vonatról, egy tanítványa várta a pályaudvaron, ahol már-már háborús állapotokat uralkodtak.
Több vérző embert és rengeteg rendőrt láttak a környéken,
és mivel a Blaha Lujza tér irányából durrogásokat hallottak, úgy döntöttek, hogy a Rottenbiller utcán indulnak el, és megpróbálják kikerülni az összecsapások helyszíneit. A tömegközlekedést nem vehették igénybe, mert semmi nem járt. Gyalogszerrel próbáltak keresztülvágni a VII. kerületen, és egészen a Dob utca és az Akácfa utca kereszteződéséig jutottak, ahol a támadás érte őket. Kis Lászlónak nem sok emléke maradt a történtekről, de abban biztos, hogy ott nem voltak tüntetők nagy tömegben. Csak néhány rohangáló és kiabáló emberre emlékszik, és arra, hogy
egyszer csak megjelent egy rendőrosztag, és az egyenruhások lövöldözni kezdtek az emberekre. Kis Lászlót fejbe találták, és a kísérőjét is meglőtték, de ő nem szenvedett súlyos sérüléseket.
Minden tiszta vér volt
– Mivel én összeestem, a tanítványom nem futott el, hanem próbált a segítségemre lenni.
Ez lett a veszte, mert a rendőrök összeverték.
Az volt a szerencsénk, főképp az enyém, hogy a környéken mentők járőröztek, akik megtaláltak bennünket. Engem elvittek a helyszínről, és beszállítottak az Amerikai úti idegklinikára.
– Ekkor már rendkívül rossz állapotban voltam, a ruhám csurom vér volt, utólag azt mondták, ha tíz perccel később jön a mentő, talán nem élem túl. Csupán néhány perc választhatott el a haláltól
– mondja a békéscsabai férfi, akit még a kórházban is meg akartak bilincselni a rendőrök, de ehhez a főorvos nem járult hozzá. Valószínűleg ezzel menekült meg a rendőrségi eljárástól.
A következő emléke az, hogy rázzák és ébresztik a kórházban. Amikor magához tért, mindenfelől csövek lógtak ki belőle, és a két oldalán műszerek voltak mellette. Kérdezgették, de a cső miatt semmiképp nem tudott válaszolni, így hagyták, hogy újra elaludjon. Amikor ismét felébredt, már nem volt benne cső. Ekkor újra kérdezgették, de nem tudott válaszolni, viszont ekkor már nem a cső miatt, hanem azért, mert ellőtték a beszédközpontját a halánték- és homloklebeny között. Ráadásul nemcsak beszélni nem tudott, de minden számot elfelejtett. Nem tudta sem a házszámukat, sem a PIN-kódokat, ahogy ő fogalmaz: „a számokat is kilőtték belőle”.