Korai magyar történelem: átdolgozták a történelemtankönyveket

A Fejér megyei hírportál, a Feol.hu interjút közölt Szabados Györggyel, aki két fehérvári kutatóhely, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont és a Szent István Király Múzeum munkatársa, illetve az MKI – László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója. A szakember dolgozta át az új történelemtankönyvek korai magyar történelmét tartalmazó részeit.

Szabados György: A történelemtankönyvet nem a szakemberek, hanem az emberek, a kicsike emberek, a növekvő emberek és a szüleik olvassák Forrás: Nagy Norbert / Fejér Megyei Hírlap

– Jelentős dolog tankönyvírónak lenni? Értem ezen azt, hogy a történészek „erejét” gyakran azzal mutatják föl, mekkora a tanulmányaik idé­zettsége, mely konferenciákon szólalnak föl, milyen tudományos fokozataik vannak. A tankönyv valami más.

– Nagyon jelentős és nagyon felelős dolog tankönyvet írni. Ha van valami korszak­alkotónak vélt felfedezésem, azt adott esetben lehet, hogy olvassa ötven ember a szakmából. A tankönyv egy átfogó munka. Ezt nem a szakemberek, hanem az emberek, a kicsike emberek, a növekvő emberek és a szüleik olvassák. Itt nem egyszerűen tudomány-népszerűsítésről van szó, hanem annál jóval többről, a történelmi műveltségi alap lefektetéséről. Szerintem ez a legnehezebb és a legfelelősebb dolog, mert itt nem lehet elbújni lábjegyzetek mögé. Ráadásul azt az őstörténetet is meg kell tanítani, amit nem lehet megtanítani… Azért nem, mert ebből a komplex jelenségből nagyon kevés adat maradt fent: egy kis régészeti, egy kis történeti, egy kis nyelvészeti, egy kis archeogenetikai adat, és nem biztos, hogy e különböző forráscsoportokból való adatok találkoznak egymással, nem biztos, hogy összehangolható a tanulságuk. Amikor összehangolható, az egy kegyelmi pillanat, mint például III. Béla király földi maradványának azonosítása esetén. A történelem valamilyen szinten mindig vitatott, a konszenzustól pedig legtávolabb eső két kor mindig a jelenkor maga, amiben élünk, és az őstörténet, ami az identitás alapja. Aki ebben teljes konszenzust vár el, az – hogy mondjam finoman? – vagy nincs otthon a szakmában, vagy elbarangol a valóság mondásának rögös ösvényéről.

– Mit lehet e konszenzusképtelen helyzetből kihozni?

– Egy forrásokon alapuló, „így is lehetett” történelmi rekonstrukciót. Hiszen számos vitatott kérdés van. Én azt a történelmi korszakot kaptam meg átdolgozásra, amelyet kutattam. Sietve megnyugtatok mindenkit, hogy például az ipari forradalom kapcsán én nagyon csendes ember leszek, mert ahhoz nem értek, de még a Jagelló-korba sem kívánok beleszólni. A korai magyar történelem sok sarkalatos kérdéséről van önálló, publikált kutatói véleményem, ami bizonyos esetekben illeszkedik a korábbiakhoz, más esetekben viszont nem. Az öncélú igazodási kényszer és az öncélú különcködés szélsőségét egy­aránt el kell kerülni. Ami a tankönyv szempontjából nagyon fontos: itt nem arról van szó, hogy a „Szabados Válogatott Kinyilatkoztatási” szűretlenül zúdulnak a diákokra… Úgy ment a munka, hogy előbb megírtam vagy újraírtam az alapszöveget, és arra rétegződött rá a gyakorló pedagógusok szakmódszertani tudása. Ők mondták meg, ha kellett, hogy „bocs, ez már sok egy ötödikesnek, ez így nem megy át”. Gyakorló pedagógusok – akikkel nagyon jól lehetett együtt dolgozni! – szűrték meg a szövegemet, és igazították a megfelelő korosztály befogadóképességéhez, meg persze az új Nemzeti alaptantervhez. Lényeges, hogy úgy ment végbe a tananyagcsökkentés, hogy a korai magyar történelem részaránya emelkedett.

– Szóljunk az újításokról, néhány új történelmi felfedezésről! Az előbb például említette Szent Istvánt, Székesfehérvárt és Esztergomot… Mi szerepel az új tankönyvben?

– A székesfehérvári vonatkozású újítás alapvető jelentőségű. 2019. szeptember 6-án a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont által rendezett konferencián a fehérvári városházán tartottam egy előadást, s ott kimutattam, hogy Szent Istvánt bizony Székesfehérvárott koronázták, és nem Esztergomban, ahogy tudni véltük. Laskai Osvát 1497-től több alkalommal is kiadott prédikációjában ez áll (magyarul idézem): „Az Úr 1001. évében István fejedelmet Székesfehérváron min­denki örvendezése közepette megkoronázták.”

Szabados György: A történelemtankönyvet nem a szakemberek, hanem az emberek, a kicsike emberek, a növekvő emberek és a szüleik olvassák
Fotó: Nagy Norbert/Fejér Megyei Hírlap

– S további logikai érvek, történelmi analógiák is vannak. Ezekből összességében mit kap meg egy ötödikes, illetve egy kilencedikes diák?

– Ebből a tényt kapja meg. Szívem szerint betettem volna a Laskai-idézetet és egyebeket is, de az sok lenne egy ötödikesnek. A kilencedikesnek is, de neki már jobban ki van szerkesztve Székesfehérvár eddig tudottnál nagyobb Árpád-kori jelentősége.

– Mondjon még két példát az új tankönyv új megközelítései, tudásanyaga közül!

– Az egyik az őstörténet. Ezt „hagyománybarát”, László Gyula-i szemlélettel ábrázoltam, kitérve az újabb tudományokban rejlő lehetőségekre, egyaránt kerülve a dogmatizmus és a dilettantizmus szélsőségeit. A katasztrófaszemlélet helyébe a realitásszemlélet lépett: merjük elővenni a dicsőséges csatákat is! Hangsúlyos például a pozsonyi csata sikerének megjelenítése. De ideillik a honfoglalás idejének és okának újraértékelése, miszerint a magyarok honfoglalása lényegében egy hosszan tartó tudatos beköltözési folyamat volt, amely a IX. század közepén vette kezdetét. 862-ben volt az általunk ismert első magyar hadjárat Nyugat-Európában, tehát akkor már legalább részben bent lehettek a Kárpát-medencében. Kényelmes dátumokhoz kötni, ezért a honfoglalás hosszú folyamatát 862 és 895 közé teszi az új tankönyv. Ilyenformán a magyarok 862-ben már elhatározott bejövetelét nem egy olyan 895-ös besenyő háború váltotta ki, ami jó eséllyel nem is létezett. A honfoglalás két magyar nagyfejedelem, apa és fia, Álmos és Árpád együttes érdeme.

Szabados György két fehérvári kutatóhely, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont és a Szent István Király Múzeum munkatársa, illetve a Magyarságkutató Intézet (MKI) László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója.