A Swift 20,6 fokos dőlésszöggel kering a bolygó körül, hogy elkerülje a Dél-atlanti Anomáliát – a Föld mágneses mezejének azon pontját, amely a műholdakat nagyobb sugárzásnak teszi ki. Emiatt egy Cape Canaveralről vagy Vandenbergről indított rakétának hatalmas mennyiségű hajtóanyagra lenne szüksége ahhoz, hogy elérje a megfelelő pályasíkot ehhez a küldetéshez.
Ezért a Pegasus rakétát a Northrop Grumman L–1011 Stargazer repülőgépe szállítja majd 11,9 km magasba, ahol az utasszállító repülőgépek haladnak. Itt a repülőgép hasáról oldják le, amivel megspórolják a sűrű légkörön való átjutást: a Pegasus ekkor majd öt másodpercig szabadon zuhan, azután beindítja az első fokozatú rakétahajtását és pályára emelkedik.
Hogyan zajlik a mentés? Avagy „hogyan kapd el a legyet” művelet
A küldetés technikai szempontból rendkívül nehéz, mert a Swiftet sosem tervezték arra, hogy valamikor is hozzákapcsolódjanak. Nincs dokkoló portja: a legtöbb modern műholdon van egy szabványos „fogantyú” vagy dokkoló gyűrű, de a Swiften nincs ilyen.
Miután a Pegasus telepíti az említett Link űrszondát, az precíz manőverek sorozatával közelíti meg az obszervatóriumot. Fogantyú híján egy speciálisan erre a célra fejlesztett robotkaros mechanizmussal a távcső peremét vagy tartószerkezetének egy kinyúló részét fogja „megcsípni”, hogy stabilan rögzítse magát hozzá.
Ha a küldetés sikerrel jár, az nemcsak egy rendkívül értékes kutatóműhold élettartamát hosszabbítja meg, hanem hasznos új képességet is mutat a NASA számára. Az űreszközök pályaelhagyására való gyors reagálás kulcsfontosságú lenne az ügynökségnek, hiszen segítene fenntartani űrhajóflottáját az alacsony Föld körüli pályán.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!