Tengernyi áldozat, töredéknyi ismeret

Hiába az emberi ésszel fel nem fogható kegyetlenség és tragédia, a történészeknek emberfeletti munkát kell végeznie és energiát belevinnie a szovjet lágertörténet teljes megismerésébe és emberi sorsok alakulásába. Bognár Zalán és tanítványa, Makra Mónika egyike annak a néhány kutatónak, akinek köszönhetően egyre nagyobb megvilágítást kap a Gulag- és Gupvi-kutatás.

Dr Bognár Zalán Történész Makra Mónika Kutató 20211213 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

Kora reggel érkezik munkatársunk a Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) fővárosi Daróczi úti épületegyüttesébe egy esős szeles reggelen. A korábban katonai laktanyaként szolgált létesítmény első látásra egy régi, elhagyatott gyárnak tűnik. Aztán ahogy bemegyünk az épületbe, az MNL keretén belül nemrég megalakult Gulág- és Gupvikutató Intézet igazgatójával, Bognár Zalánnal és egyik munkatársával, Makra Mónika fiatal történésszel már különféle hivatali iratok sokaságával találkozunk. Többek között itt találhatók egy rejtélyes, ám az időjárásnál is zordabb és félelmetesebb témának, a Gulag- és Gupvi-kutatásnak a „kellékei” is.

Tű a szénakazalban

A szinte végtelen hosszúságban sorakozó polcokon a második világháború utáni évekbeli Külügy-, Népjóléti, Vallás- és Közoktatásügyi, valamint többek között az Igazságügy Minisztérium iratai pihennek. Nem véletlenül: a Gulag- és a Gupvi-lágereibe került magyarok sorsa ugyanis ilyen sok területet érint. – Amikor a doktori disszertációmhoz folytattam kutatásokat a magyarországi hadifogolytáborokhoz és a bennük raboskodott foglyokra vonatkozóan, akkor szembesültem azzal, hogy az itteni, minisztériumi vagy más budapesti, valamint a vidéki levéltárak legkülönbözőbb irategyütteseiben is vannak a témában iratok, de nagyon szórtan. Ezért hatalmas mennyiségű iratot kellett átnéznem, ugyanakkor alig találtam iratokat a témámban. Egyrészt, mert a szovjetek többnyire szóban adtak utasításokat, mert ezáltal, ha úgy adódott, nem volt írásos bizonyíték ellenük. Másrészt az 1950-es években nagyon sok, a témában keletkezett iratot kiselejteztek. Mondhatni, tűt kerestem a szénakazalban. Nem véletlen, hogy elsőre nem is vettek fel a doktori iskolába ezzel a témával. Szinte semmit sem tudtak a felvételiztető professzorok ezekről a fogolytáborokról. Pedig hazánknak csak a mai területén 47 településen 56 (hadi)fogolytábor, illetve táborrészleg működött 1944–1946-ban,

amelyekben mintegy hatszázezer honfitársunk sínylődött, akik közül nyolcvan-százezren nem élték túl a borzalmas körülményeket, a vérhas- és tífuszjárványokat

– fejti ki Bognár Zalán történész.

Fotó: Bach Máté

A Gulág- és Gupvikutató Intézet elsődleges feladata, hogy az Orosz Állami Hadilevéltártól megvásárolt közel hétszázezer karton adatait feldolgozza, így többek között kiderítse, hogy hány százalékát fedik le a szovjet fogságba jutott magyaroknak. – Ugyanis ezek a kartonok csak a regisztráltak adatait tartalmazzák, ráadásul a fogságba vetettek legnagyobb részét csak kint, a Szovjetunióban vették nyilvántartásba. Az adatbázist online bárki elérheti a MNL adatbázisokonline.hu weboldalon – mondja a történész, majd hozzáteszi: a magyarországi, valamint a romániai átmeneti elosztótáborokban, a gyalogmenetek és a vasúti szállítás alkalmával elhunytakról viszont szinte semmilyen információ sincs. – Alapvető célunk, hogy információs kárpótlást adjunk az érintetteknek, ami régi adóssága a történettudománynak és a magyar államnak a társadalom felé – jegyezte meg az igazgató.

Milliónyi magyar szovjet fogságban

– Nagyon fontos, hogy kétfajta szovjet lágerrendszer létezett: 

a Gupviba katonák és ítélet nélkül elhurcolt civilek kerültek, létszámuk mintegy egymillió fő a korabeli Magyarországra vetítve. A gulágra Magyarországról alapvetően politikai elítéltek kerültek – húsz-negyvenezer magyart érintve –, akiket kint köztörvényes rabok közé kevertek.

A lágerekből több mint háromszázezer honfitársunk soha nem térhetett haza – ismerteti az igazgató. A történész arról is beszél, hogy a Vörös Hadsereg által megszállt Magyarországon minden civil elhurcoltat csak hadifogolyként lehetett említeni. 

– Hazaérkezéskor mindenki hadifogoly igazolványt kapott, a németként elhurcolt nők, az elítélt gulágrabok, sőt még az internálótáborokban született egyéves csecsemők is

– mutat rá a kutatóintézet vezetője. Makra Mónika ezután felidézi: a túlélőket megfenyegették, hogy ha beszélnek a fogságukról, a családjukkal együtt viszik vissza őket a Szovjetunióba. – Emiatt nagyon sokan vitték sírba történetüket, csak kevesen mertek szűk körben beszélni a „hadifogságról.” Olyan esetről is tudunk – folytatja Makra Mónika –, hogy másnap jött érte az ÁVH, mert beszélt a történtekről, mivel itthon is jól működött a besúgóhálózat. – A hazatértek azt hitték, hogy véget ért a szenvedésük, de nem így lett. Sokaknak kitelepítették a családjukat, elvették a házaikat, nem dolgozhattak már a szakmájukban, és még sok mindent meg lehetne említeni. A túlélők leszármazottjai sok esetben nem mehettek egyetemre, sőt a kilencvenes évekig megfigyelték őket – meséli a fiatal történész.

Makra Mónika történész már nyolc éve foglalkozik a szovjet fogolytáborok történetével és az oda elhurcolt magyarok sorsával. Elsősorban településenként vizsgálja az elhurcoltak számát és körülményeit, esettanulmányokat készít, vizsgálja a különböző levéltárakban fellelhető forrásokat, valamint felkeresi és interjút készít a túlélőkkel vagy azok családtagjaival. 

– Fontos a helyi közgyűjtemények, a civil szervezetek és a helytörténeti kutatók felkeresése, mivel a családi iratokat, például naplókat vagy leveleket nem tartják meg a leszármazottak, hanem a helyi múzeumokba vagy egyéb gyűjtőknek le-, illetve eladják

– jelzi a fiatal kutató, aki szerint nagyon fontosak a személyes kapcsolatok is, hiszen sok magánember értékmegőrzéssel is foglalkozik, illetve helytörténeti kutatók jól ismerik a települések múltját, valamint sok esetben tartják a kapcsolatot a túlélőkkel vagy azok leszármazottaival. 

Fiatal kutatókkal dolgoznak 

– Bognár Zalán egyetemi docens munkájának is köszönhető, hogy e témának ma már számos fiatal hazai kutatója van. Az én érdeklődésemet is a tanár úr irányította még 2013-ban a Gupvi-táborokba elhurcolt százezrek történeteinek kutatására, elsődleges feladatomnak tekintettem a szülőfalumból, Taksonyból két hullámban elhurcolt, közel nyolcszáz civil történetének tisztázását, jelenleg pedig Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegye 232 települését vizsgálom. A kutatóintézetben jelenleg öten dolgozunk, rajtunk kívül még Bárdonicsek Dominika, Cservenka Ferdinánd és Dán Vanda. Kis csapatunk tagjai már ezelőtt is ismerték egymást, hisz a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társaságában (GKNT) együtt dolgoztunk az elmúlt években, de számos történész munkáját szeretnénk bevonni a következő években – mutat rá Makra Mónika, aki szerint az intézet létrejötte hatalmas lehetőség a téma kutatásának szempontjából. 

Nagy a társadalmi igény 

A Gulág- és Gupvikutató Intézet megalakítása mögött egy civil szervezet, a 2009-ben Miskolcon létrehozott GKNT áll, amely a határon túli és a hazai kutatókat fogja egybe. A negyvenfős tagságból álló szervezetnek is köszönhető többek között, hogy az Országgyűlés meghirdette 2015-ben a Gulag- és Gupvi-emlékévet, valamint az egyesület kezdeményezte a ferencvárosi Málenkij robot emlékhely létrehozását, továbbá a pár éven belül a ceglédi huszárlaktanya helyén létrejövő Gulag- és Gupvi-emlékhelyet is. – Nagy társadalmi igény van a történelem ezen szeletének a megismerésére, rengetegen keresnek meg minket, sok család a mai napig nem tudja, hogy felmenőik hol nyugszanak vagy mi történt pontosan velük. Én is csak pár éve tudtam meg, hogy üknagypapámat is civilként hurcolták el „egy kis munkára”, majd amikor szökni próbált, agyonlőtték szovjetek. A Katonákagulágon.hu adatbázisból tudtam meg, hogy Ukrajnában, Makajevkában egy katonai temetőben nyugszik – fogalmaz a történész, aki megjegyzi, a GKNT és immár az MNL közös kiadásában idén novemberben megjelent a Gupvi, Gulag – Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20 című legújabb kötet is ennek az időszaknak a hiányosságait pótolja. 

Híresek, de nincs kartonjuk 

– Vannak olyan települések, ahol az elhurcoltaknak csak az ötöde szerepel a kartonokon, de olyannal is találkozhatunk, akinek két, három, sőt több kartonja is van. Ebbe a kategóriába tartozik Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkára vagy Stomm Marcel, a magyar 2. hadsereg III. hadtestének parancsnoka – említi Bognár Zalán. Arra is felhívja a figyelmet, hogy Bethlen István egykori miniszterelnökről, Esterházy János felvidéki politikusról vagy a 2011-ben elhunyt Menczer Gusztáv atlétáról sincs karton.

A rendszerváltoztatás után is komoly politikai áthallása volt a szovjet fogság témájának, ugyanis sokáig még említés szintjén sem került be a tankönyvekbe a Gulag- és a Gupvi-lágerekbe került milliós magyarság története. – Még ma is alig, messze nem a jelentőségéhez mérten szerepel történelmünknek e sokáig elhallgatott része a történelemkönyvekben. Éppen ezért 2019-ben a Magyar Nemzeti Múzeummal egyesületünk készített egy pedagógiai kézikönyvet, egy segédletet a Gulag, Gupvi, „málenkij robot” témakörében, amely online szintén bárki számára elérhető – teszi hozzá Bognár Zalán. 

Borítókép: Dr. Bognár Zalán történész, Makra Mónika kutató (Fotó: Bach Máté)