Tisztelt Elnök urak, Képviselőtársak, kedves meghívott vendégeink!
Ma köztársasági elnököt választ az ország. A legtöbb magyar ember számára a mai nap egy átlagos csütörtök. Felkel, óvodába, iskolába indítja a gyerekeket, megkeresi a napi betevőt, tanul, aggódik a betegekért, a családja biztonságáért. Legfeljebb az esti híradásokból értesül, hogy új köztársasági elnöke lesz Magyarországnak. Ma Önökön, demokratikusan választott, döntési joggal felruházott országgyűlési képviselőkön keresztül választ új államfőt az ország.
Joguk van tudni, hogy ki az az ember, akire szavazhatnak, milyen mondanivalója van ma a magyarok számára. Ezzel folytatnám, ha nem rúgta volna ránk az ajtót a háború. Az az Oroszország által indított háború, mely védhetetlen és megmagyarázhatatlan.
Már éppen kezdtük visszanyerni a koronavírus-járvány előtti életünk biztonságát és szabadságát. Miközben siratjuk veszteségeinket, már tudtunk újra örülni egymásnak. És akkor elszabadult ez a másik pusztító vírus.
Tizennégy napja háború van a szomszédunkban. Egy olyan országban, ahol a határ másik oldalán is magyarok aggódnak életükért, jövendőjükért.
A múlt héten a Magyar Református Szeretetszolgálat jószolgálati nagyköveteként, négy püspökünkkel Kárpátalján jártam. Azért mentem, hogy kifejezzem: azok a magyarok, akik az ottmaradás mellett döntenek, nekünk legalább olyan fontosak, mint azok, akik eljöttek, és minden más ukrajnai menekült.
A bajban összefogást látunk. Erre békeidőben is nagy szükségünk lenne. Sokan szabadnapot vesznek ki, hogy önkéntesként a határra menjenek, ezrek nyitják meg otthonaikat a menekültek előtt, az egyházak és a segélyszervezetek évszázadok óta tanult szeretettel és odafigyeléssel egyengetik a segítségre szorulók útját. A válságkezelésben sokat tapasztalt kormány minden szükséges emberi és anyagi erőforrást biztosít a katasztrófa következményeinek mérséklésére.
Segít a tanár, a mérnök, segít a kétkezi munkás, az ápoló, segít a katona, segítenek a rend őrei, segít a fiatal, az idős. Egymást segítjük a bajban. Köszönet érte!