Egész életében Istent és az embereket szolgálta

Bármennyire is nehéz volt a kommunizmus éveiben, soha nem akartam külföldre menni, azt mondtam, jó nekem az ÁVO árnyékában élni – mondta Kontra Éva testvér. A Magyarok Nagyasszonya Társaság elöljárója, akit ma Hit pajzsa-díjjal tüntetnek ki, gyermekkorában férjhez akart menni, nagycsaládról álmodott, aztán szerzetesként mégis Istennek szentelte az életét. Emiatt megjárta az ÁVO-t, a kalocsai börtönt, majd rovott múltú emberként sok megpróbáltatást élt át. Aztán hazatalált.

Kontra Éva Fotó: Teknos

– Budapesten született 1930. december 24-én. Sorsszerű lehetett, hogy karácsonykor érkezett a családjába? 

– Azt nem tudom. Annyi biztos, hogy én voltam az első gyerek a családban, utánam született a húgom és a két öcsém. Az édesapám akkor csendőr százados volt, de később gyári munkásként fejezte be az életét. Az édesanyám pedig a születésemkor háztartásbeli volt, de a háború után a vécétakarítástól a kávéfőzésig mindent kipróbált, dolgozott kisboltban is. 

– Vallásos családba született? 

– Természetesen jártunk templomba, mai szóval ökumenikus családunk volt. Az apai nagyapám Dél-Baranyában, elszakított területen, Csuzán volt negyven évig református lelkész, ahonnan, a nagymamánk szóhasználata szerint, a rácok kidobták őket. A nagyapámnak így Kisorosziban kellett szolgálnia, hogy megkapja a nyugdíját. Az édesanyám családja katolikus volt. 

– Már gyermekkorában eldőlt, hogy szerzetes lesz? 

– Nem, gyermekként eszem ágában sem volt a szerzetesség, férjhez akartam menni, és nagy családot akartam. Csak később, amikor középiskolás koromban Pécsre kerültem a keresztanyámhoz, érett meg bennem az elhatározás, hogy Istennek szentelem az életemet. Megismerkedtem a Jézus Szíve Népleányai Társaságával, nagyon megtetszett, hogy voltak közösségben élő és otthon lakó tagjai. A társaságnak nem az volt a célja, hogy reggeltől estig imádkozzanak, zsolozsmázzanak, hanem a nép között akartak dolgozni. Az egyik fő munkájuk a sajtóapostolkodás volt. Páter Bíró (a rendet Bíró Ferenc jezsuita szerzetes alapította 1921-ben – a szerk.) emellett arra biztatta a testvéreket, hogy boltokat nyissanak falun, mert ott mindenki megfordul. Érettségi után, 1949-ben jelentkeztem a társaságba, ahová befogadtak. A központi házban dolgoztam, ahol körleveleket, beszédeket sokszorosítottam. Nagy szerencsém, hogy ez a tevékenységem az ÁVO számára nem derült ki. 

– Mielőtt a Rákosi-korszakban történt borzalmakról beszélnénk, lépjünk vissza néhány évet az időben. A második világháború alatt még kislány volt. Hogyan emlékszik vissza a háború borzalmaira? 

– Gondtalan gyermekkorom volt, amíg a németek 1944 márciusában meg nem szállták az országot, akkor abbamaradt a tanítás, így két hónapra elmentem egy papírüzletbe dolgozni. Aztán a bombázások elől Szabadszállásra kerültünk egy fatelepre, ahol volt egy nyulászat. Ott megtanultam fonni rokkán. Később, 1944 őszén Egyedre kerültünk egy kastélyba, de onnan a németek kiraktak bennünket. Ekkoriban végig apám nélkül voltunk, mert ő beosztásban volt, aztán decemberben Zalaszentgróton egyesült ideiglenesen a család. Apám ekkor azt kapta parancsba, hogy vigyen ki százötven csendőr családot Ausztriába, Linz mellé. Ott idővel barakkokban kötöttünk ki, ahol apám beteg lett, és kórházba került. Mi pedig, mivel közeledett a tél, 1945 szeptemberében úgy döntöttünk, hogy hazajövünk, ami nem volt egyszerű, mert édesanyám már a legkisebb öcsémet várta. 

– Csatlakozott önökhöz az édesapja? 

– Apám haza akart térni, de anyám megüzente neki, hogy ne tegye, mert a csendőröket itthon üldözik. Apám ezután Ausztriából az USA-ba, majd Kanadába került. Huszonnyolc év után találkoztunk újra, levélben, álnéven tartottuk a kapcsolatot. A családunk hat tagja soha nem volt egy pillanatra sem együtt. 

– A következő években a kommunisták erőszakkal rátelepedtek az országra, ön ekkor lépett be a társaságba. Nem sokkal később azonban feloszlatták a szerzetesrendeket. 

– Igen, jött a szétszóratás, én pedig a jezsuita provinciális és a rendtagok között lettem összekötő. Aztán 1951. május 7-én arról értesítettek, hogy a provinciálist az utcáról elvitte az ÁVO. A rendtagok megkérdezték, elmennék-e megbizonyosodni a hír felől. Felmentem a lakásba, ami már tele volt ávósokkal. Ennek ellenére bementem, ahol le is tartóztattak. A vádiratba később többek között az került be, hogy az olasz követségre rendszeresen vittem leveleket, ami nem volt igaz. A mai napig nem tudom, hol volt az olasz követség. Hála Istennek, nem húztam magammal senkit. 

– Alig múlt húszéves, amikor rács mögé került. Hogyan élte ezt meg? 

– Amikor 1951. május 8-án bevittek az ÁVO-ra, a Fő utcára, magánzárkába kerültem két hónapra. Ennek örültem, mert máskülönben nem tudtam volna megszokni a börtönéletet, mondhatom, hogy az Úristen a tenyerén hordozott. 

Ezt az is bizonyítja, hogy noha gyerekkoromban mindig csak sötétben tudtam aludni, az Isten kegyelméből odabent úgy is tudtam pihenni, hogy folyamatosan a szemembe világított a lámpa. Összesen egy évet töltöttem az ÁVO-n, a Fő utcán és a Kisfogházban, közben 1951. szeptember 7-től egy hónapot voltam a Markóban, akkor ítéltek el. Eredetileg négy és fél évet kaptam, de a hivatalos papírokba már „csak” három és fél év került.   

– Hogyan lehetett kibírni a magánzárkát ilyen hosszú ideig? 

– Nem volt könnyű. Az első napokban két hajszálamat kitéptem, és azokat kötöztem össze, hogy lefoglaljam magam. Amikor észrevették, megfenyegettek, hogy ha még egyszer megteszem, lenyírják a hajamat. Ezután megpróbáltam elvégezni a harmincnapos lelkigyakorlatot magamban, ezzel töltöttem az időt. Emlékszem, minden nap jelentenem kellett a parancsnoknak, hogy a zárka létszáma egy fő. Ezen rendre mosolyogtam. A parancsnok mindig megkérdezte, hogy kihallgatás, panasz, hosszú szabadság, kurtavas? Egyiket sem kívántam soha. Három hét múlva olvasnivalót kértem. Meglepetésemre néhány nap múlva kinyílt a kis ablak, és bedugták Lev Tolsztoj Kozákok című kisregényét.

Később a Fő utcán a pincébe, egy kis zárkába kerültem be, ahol egy priccsre négyen voltunk. Deszkamatracunk és párnánk volt. Az volt a szerencsénk, hogy az egyik cellatárs engedéllyel nappal is feküdhetett, mi pedig hárman előtte ültünk, éjjel pedig cseréltünk. Így töltöttünk egy hetet. 

– Hová került az ÁVO után? 

– Egy év után, 1952. május 10-én a kalocsai börtönbe vittek, ahol először egy olyan zárkába tettek, ahonnan az ablakból láttam a jezsuita templom tornyát. Ez jót tett a lelkemnek. Rövidesen egy másik cellába vittek át, ahol hárman voltunk, én emeletes ágyon aludtam. A börtönben egy varrodában dolgoztam. 

– Volt kapcsolata a rabtársaival? 

– Az ÁVO-n csak a zárkán belül tudtunk beszélgetni, de Kalocsán már a varrodában is lehetett szót váltani.  

– A fogvatartása alatt tartotta a kintiekkel a kapcsolatot? 

– A családomat szeptemberben a Markóból tudtam először értesíteni egy köztörvényesen keresztül, de később Kalocsáról már tudtam levelet írni. 

– Mi tartotta önben a hitet a börtönben? 

– Az Úr mindig gondoskodott arról, hogy ne veszítsem el a hitemet és a türelmemet. 

– Milyen érzésekkel, gondolatokkal szabadult a börtönből? 

– Összesen 32 hónapot ültem le, 1953. december 22-én engedtek szabadon, mert jól végeztem bent a munkám. Negyeddel szabadultam, utána rendőri felügyelet alatt voltam. A szabadulásom olyan gyorsan történt, hogy a többiektől el sem tudtam búcsúzni. Aznap az életben másodszor lettem édesanyámnak karácsonyi ajándék. 

– Hogyan sikerült integrálódnia a kinti világba? 

– Állást kellett keresnem, ami rendőri felügyeletesként nem volt egyszerű. Végül egy ismerősön keresztül bekerültem egy Margit utcai varrodába. Szerencsére az egyik ott dolgozó szabó a nevemről kitalálta, hogy az ő édesapja volt az én apám egyenruhaszabója. Két hét után behívattak a központba, és mondták, hogy itt nem maradhatok, mert börtöntöltelék voltam. Elsírtam magam, mondván, nem tudom letagadni az életemet. Utána bementem a bazilikába imádkozni, ahol az oltár előtt nagyon furcsa élmény ért. Beleláttam az öngyilkosok lelki világába, a teljes kilátástalanságba. 

Azt kértem az Úristentől, adjon az így küzdő embereknek erőt, hogy ne a Dunában végezzék. Az én történetem ezután pozitívan folytatódott, mert a csoportom visszakönyörgött, így mégis csak maradhattam a munkahelyemen. 

Másfél év után, 1955 szeptemberében kocsirakó segédmunkás lettem a Ravillnál, ahol 1957. szeptember végéig dolgoztam. Teherkocsikkal szállítottuk és rakodtuk a rádiókat, lemezjátszókat. Ezután a Heine–Medin-járvány, a járványos gyermekbénulás idején felvettek ápolónak az ORFI-ba, ahol 1970-ig dolgoztam. Közben elvégeztem egy pénzügyi és egy szociális előadói tanfolyamot. Az utóbbinak köszönhetően 1970-ben Piliscsabára kerültem, ahol egy otthon vezetője lettem. 

– Közben nem követte a család az édesapjukat Kanadába? 

– De igen, anyám és két öcsém 1956 karácsonya előtt megpróbált Nyugatra disszidálni, de a határ mellől két alkalommal is visszahozták őket. Utána, 1957 januárjában dél felé, Jugoszláviába szöktek át, és onnan már eljutottak Kanadába. 

– Gondolt arra, hogy ön is disszidáljon? 

– Bármennyire is nehéz volt a kommunizmus éveiben, soha nem akartam külföldre menni, azt mondtam, jó nekem az ÁVO árnyékában élni. Az elöljárómnak is azt mondtam, hogy csak engedelmességből hagynám el az országot. 

– Tartották ekkoriban a rendtársaival a kapcsolatot? 

– Igen, és a generális testvérrel is lehetett minden évben beszélni. Utazni viszont sokáig nem tudtam, nem adtak útlevelet, mondván, a kiutazásom közérdeket sért. Csak a hetvenes években kaptam útlevelet. 

– Hogyan vett részt a hitélet újbóli fellendítésében a rendszerváltáskor? 

– Még Piliscsabán az otthont vezettem, amikor 1985 márciusában az akkori legfőbb elöljárónk és Manhertz Erzsébet testvér Kanadából eljöttek Magyarországra. Manhertz Erzsébet felajánlotta egy idősek otthona megépítésének anyagi támogatását. Lékai László bíboros úr ennek nagyon örült, de azt mondta, hogy embert is adjanak hozzá. A legfőbb elöljáró összegyűjtött talán nyolcunkat egy lakáson, és beszámolt arról, hogy mi van. Először kinevettük, mondván, mi ennek a rendszernek nem dolgozunk. A legfőbb elöljáró viszont Páter Bíróra hivatkozva arra kért, hogy segítsünk az egyháznak. Erre megadtuk magunkat. Ő önkéntes jelentkezőket kért, és mielőtt bármit is szólhattam volna, a legfőbb elöljárónk kimondta, hogy Kontra Éva. A magyarországi elöljáró erre úgy reagált, hogy ez nem az Éva hangja, amire én azt válaszoltam: „De igen, mert ha ezt az elöljáróm akarja, akkor én is akarom.” A

 feladat egy szerzetesrend felállításáról is szólt, amelynek magyar irányítása kellett, hogy legyen. Így született meg a Magyarok Nagyasszonya Női Apostoli Élet Társasága, amelyet én szerveztem meg. Az idősek otthona pedig itt, Budapesten, a Szerb Antal utcában épült meg. Ekkor még kocsit vezetni is megtanultam, hogy az ügyeket intézni tudjam. 

– Mivel tölti mostanság a mindennapjait? 

– Besegítek az intézmény vezetésébe. Mivel rosszul látok, van egy „szemem”, egy nővér, aki napi hat órában segít. Ő olvas el nekem mindent. 

– Mit gondol, eddigi életében jól sáfárkodott az Istentől kapott talentumokkal? 

– Mindig próbáltam megfelelni azokban a helyzetekben, amelyekbe kerültem. Nagy segítséget jelentett Páter Bíró mondása, amely szerint „egy sorban és egy sorsban a néppel”. Volt egy másik gondolat is, „elhagyni Istent Istenért”, vagyis misszióba menni. Ezt tettem a börtönben is, ahol egy éneket is költöttem: „Esdve kérünk, jöjj közénk! Szállj le Kalocsára. Hisz elzár az oltártól börtön rácsa. De a szívünk érted ég, szeretünk. Köszönjük, hogy segíted e keresztünk.” 

Borítókép: Kontra Éva (Fotó: Teknős Miklós)