Kosztyó Gyula kifejtette, hogy a mindössze negyven napig fennálló Tanácsköztársaság ideje alatt történtek gyilkosságok, de a megfélemlítés, a fosztogatás, az államosítás és a verések sem voltak ritka esetek Kárpátalján. Kiemelte: az erőszak általában kísérője volt a kommünnek, tetőfokát azonban a kommunista hatalom megszűnésének stádiumában érte el. Rámutatott: a fő ok az volt, hogy a menekülő direktóriumok – a Tanácsköztársaság helyi végrehajtó szervei – féktelen erőszakkal igyekeztek palástolni a Forradalmi Kormányzótanács előtt azt a szégyenletes tényt, hogy a közeledő román hadsereg elől menekülve, engedély nélkül elhagyták szolgálati helyüket. Beszélt arról, hogy akasztófákat állítottak forgalmas helyszíneken, piacokon, tereken, illetve túszokat szedtek, akiket teljes pszichikai nyomás alatt tartottak, elhurcoltak, megaláztak, kivégzéssel fenyegettek. Hangsúlyozta: ebben a kimúlási fázisban senki sem érezhette biztonságban magát, különösen nem az 1918 novembere előtti politikai elit, amely a fő célpontja voltak ennek az erőszaknak.
A kárpátaljai Tanácsköztársaság egyházpolitikájáról a történész elmondta, hogy a régió lakossága nagyon vallásos volt, különösen a hegyvidéki területen élő ruszinok. Felhívta a figyelmet, hogy ezt a vallásos érzületet az ide küldött agitátorok nem vették figyelembe, előadásaikban – amit tolmács segítségével tartottak – a „szabad szerelmet” hirdették, a vallást pedig butító tannak tartották. Kijelentette: magtárakká, füstölőkké akarták átalakítani a templomokat, miközben a kommunista eszméket isteni kinyilatkozásnak hirdették, ezért konfliktusok alakultak ki a hívek és a papok között. Előfordult, hogy a parasztok fellázadtak papjuk ellen, elkergették azokat, és szabadulni akartak olyan kötelezettségeik alól, mint például a párbér és a napszámbér – tette hozzá.
A történész szerint a helyi ruszin lakosság közül, ha néhányan eleinte éreztek is némi szimpátiát a kommunizmussal, az főleg azért volt, mert az agitációs munka az életszínvonal látványos javulását vizionálta: földosztást és az egyéni egzisztenciák javulását. Hangsúlyozta: miután az 1919 első hónapjában megindult földosztási munkálatokat a kommün idején leállították, jött a csalódás, hiszen a földosztás helyett kollektív gazdálkodást hangoztattak, amiről az itt élők szkeptikusan vélekedtek.
Kosztyó Gyula a helyi zsidóságról azt mondta, hogy 1918 őszéhez hasonlóan a Tanácsköztársaság idején is inkább az elszenvedője volt az eseményeknek: azoknak a zsidó kereskedőknek ugyanis, akiket nem raboltak ki 1918 novemberében, az árukészletét sok esetben a tanácshatalom foglalta le. Bár a tanácshatalom helyi szerveiben is voltak zsidó származásúak, arányaiban sokkal több zsidó vett részt az ellenforradalomi megmozdulásokban – tette hozzá, kiemelve, hogy a munkácsi ellenforradalomárok kétharmada, míg a Bereg vármegyei direktórium vezetőinek csak egyharmada volt zsidó származású.
Az ellenforradalomnak kárpátaljai eseményeiről a történész kifejtette, hogy jelenlegi egy konkrét esetről tudnak, ahol tényleg zajlott fegyveres harc a kommün ellen. Munkácson a hatalmat megragadó „fehérek” fegyveres harc után két napig, a vörös büntetőszázad megérkezéséig felügyeletük alatt tartották a várost, majd a vörös túlerő szemben alul maradtak, letartóztatták őket, és túszként elhurcolták őket Budapestre. Hozzátette: az 1945 utáni szovjet történetírás szerint Beregszászban is volt ellenforradalom, ezért szűnt meg először a tanácshatalom Beregszászban. Valójában a román hadsereg közelsége volt az oka a Bereg vármegyei direktórium menekülésének, nem pedig az ellenforradalom – hangsúlyozta.
Beszélt arról is, hogy a csehszlovák és román hadseregek számolták fel a Tanácsköztársaságot Kárpátalján, és főleg a román hadsereg közelsége, a tőlük való félelem sarkalta a helyi direktóriumokat menekülésre. Kiemelte: a tanácshatalom működtetőinek felelősségre vonását a román és csehszlovák hatóságok szinte azonnal megkezdték. Kifejtette: a románok a terület megszállása után a Tanácsköztársaság előtti politikai elitet helyezték újra hatalomra, és nem akarták a teljes közigazgatást átvenni. Ebben partner volt az 1919 őszéig még létező magyar közigazgatás és rendőrség is. 1919. májusában rendelték el a bolsevizmusban kompromittált egyének internálását – tette hozzá.
Kosztyó Gyula elmondta, hogy miután a románok megkezdték a kivonulást a területről, berendezkedtek a csehszlovákok. 1919. szeptember 1-jén ők vették át a bűnügyi nyomozást az úgynevezett kommunista ügyekben. Első intézkedésük az volt, hogy ötven százalékkal csökkentették a korábban megnövelt magyar rendőrállomány létszámát, mert a csehszlovákoknak a felelősségre vonások csak másodlagosak voltak, az elsődleges és legfontosabb feladatuknak a gyors pacifikálást tartották. Kiemelte: a Tanácsköztársaság helyi vezetői közül szinte senkit sem sikerült felelősségre vonni, mivel a fő működtetők, a direktóriumok vezetői elmenekültek. A legsúlyosabb büntetést, halálos ítéletet a felelősségre vonások során a kommunizmus alatt kivégzéseket végrehajtó személyek kaptak – mutatott rá, hangsúlyozva, hogy mindez azért merülhetett feledésbe, mert 1944-ben a szovjet hatalom direkt módon megmásította 1919 történetét, elfedve annak valóságát.
Borítókép: Kosztyó Gyula (Fotó: Facebook/Clio Intézet)
