Wittner Mária mindig velünk marad

A most elhunyt egykori fideszes országgyűlési képviselő becsülettel teljesítette vállalását, önkéntes keresztútját.

Wittner Mária Fotó: Soós Lajos Forrás: MTI

Maga Wittner Mária erről a feléje sugárzó szélsőbaloldali ellenszenvről úgy nyilatkozott Siklósi Beatrix és Matúz Gábor „Hóhér, vigyázz!” című 2008-as portréfilmjében: látja, milyen nehezére esik elviselni a szocialistáknak, s a többi pártállami utódnak, hogy a parlamenti ülésteremben ott van velük szemben az egyik áldozat, akinek ha jól működik az elnyomó gépezet, már egyáltalán nem kellene sehol sem lennie.

― Miért kellene elfelejteni azt a múltat, amikor túlmunkában működtek a szocialista halálgyárak? – tette föl a kérdést ugyanekkor. Úgy fogalmazott: a hóhér várja az áldozata bocsánatát, miközben ő nem tud megbocsátani az áldozatának.

Sokan el sem tudják képzelni, milyen volt a Kádár-rezsim alatt kirekesztettnek lenni. Amikor a puszta életben maradás, létfenntartás szinte megoldhatatlan terheket, feladatot jelentett. Wittner Mária végig átélte ezt. Az 1990-es rendszerváltás csak annyi előrelépést hozott a számára, hogy nyíltan nehezebben lehetett valakit üldözni, és a fizikai megsemmisítése nem volt problémamentesen abszolválható még az 1994-es posztkommunista részleges rendszer-visszafordulás után sem. 

Pedig ő volt az a munkás, akire mindig hivatkoztak, de mindig ellene cselekedtek. Aki azonban nem az elvárt szerep szerint viselkedett, hanem ellenkezőleg. A karmeliták nevelték kicsi kora óta, a rend 1950-es megszüntetése után pedig nevelőintézetbe került. Állami gondozottként tehát az lett volna a kommunista pártállam által kijelölt pálya, hogy a rendszer hű szolgájává váljon. Ő mégis magától értetődően a forradalmárok közé állt 1956-ban. 

A Vajdahunyad utcai csoport tagja lett, mert szavai szerint érezte, hogy meg kell szüntetni azt a félelmet, ami az országot eluralta. November negyedikén, a második, elsöprő szovjet invázió napján sebesült meg súlyosan. Három aknarepesz fúródott a testébe, az utolsót 1980-ban operálták ki belőle. Amikor kijöhetett a börtönből, nehezen kapott munkát, volt intézeti igazgatója segítségével aztán varrásból, majd takarításból élt, szükséglakásban lakott fiával együtt. 

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy meg- és betörje a fortélyos félelemmel manipuláló rendszer. Mégsem sikerült. Sőt, ahogy a Képmásnak adott 2018. októberi interjújában beszélt erről: inkább a börtönévek tették őt és másokat is igazán forradalmárrá. Élő bizonysága volt, hogy a totalitárius rendszer maga termeli ki az ellene fellázadó forradalmárokat, mivel az elnyomás automatikusan felerősíti a normális életkörülmények, a szabadság iránti elementáris vágyat.

Igyekeztek beskatulyázni a posztkommunista oldalon, mint holmi notórius, túlzó, szélsőséges antikommunistát, aki mindennel veszekszik, mindenre lő, ami baloldali. Holott Wittner Máriát saját könyörtelen történelmi tapasztalásai tanították meg, hogy nincs enyhe, light, emberarcú totalitarizmus. Csak embertelen diktatúra és kommunizmus van. És aki mentegeti, az is a rezsim bűnrészesévé válik. Szemmé a zsarnoksági láncban. Wittner Mária viszont nem egy, hanem sok mondatot tapasztalt meg ebből a zsarnokságból. Ezért volt a rendszerváltozás kezdete, 1990 után is sokkal több, mint politikus.

Nem tudott sohasem megbocsátani azoknak, akik sohasem kérték senkinek a bocsánatát, így az övét sem. Nemrég, idén június 11-én szólalt meg lapunkban utoljára a 85. születésnapját azelőtt két nappal ünneplő Wittner Mária. Talán jelképes jelentőségű, hogy éppen azokkal a főpolgármesteri tervekkel kapcsolatban, amelyek egy Horn Gyula néhai szocialista miniszterelnökről, volt karhatalmistáról elnevezendő térre irányultak. 

Akkor a szabadságharcos hős kijelentette: ezek a politikusok azon embereknek az emlékét becstelenítik meg, akik az életüket adták hazájuk függetlenségéért, szabadságáért. Felháborítónak nevezte Karácsony Gergelyék ötletét, s úgy fogalmazott: ezek a baloldali politikusok el sem akarják képzelni, mit éreznek most azok, akik mindezt akkor átélték. 

Rámutatott: azért neveznének el a szabadságharc leverőiről közterületet, mert ők a jogutódai annak a társadalmi rendszernek és haszonélvezőinek. Ezek az emberek nem akartak igazi rendszerváltást sem, csak azon munkálkodtak, hogy átmentsék a vagyonukat és tovább zsarnokoskodhassanak a magyar emberek felett. 

Ebben a rövid megszólalásban benne volt mindaz, ami kiemelte őt a politikusok közül. A pontos látlelet alkotásának képessége, a megalkuvást elutasító igazságkeresés és a kendőzetlen őszinteség. Ezt a hitvallást máskor ő úgy öntötte szavakba: „Egyszerű a képlet: az igazságot ki kell mondani, mert hazudni bűn”. Nekünk is egyszerű a dolgunk: ezt a tőle örökölt hitvallást kell továbbépítenünk. Mert akkor ― Adyval szólva ― ez a mi hitünk valóságra válik.