Miután a bolsevikok 1917. november 7-én hatalomra jutottak Oroszországban, igyekeztek ellenőrzés alatt tartani mindazokat, akiket származásuk, politikai meggyőződésük, vallásosságuk, az átlagosnál jobb anyagi helyzetük, képzettségük miatt vagy más oknál fogva a nép ellenségének minősítettek. Ennek két legfontosabb eleme az elszigetelés és a kényszermunka volt.
Az 1917. december 7-én létrehozott VCSK (Cseka) és utódszervezetei (OGPU, NKVD, majd KGB), illetve az igazságügyi népbiztosság feladata lett, hogy nagy tömegben olcsó „emberanyagot” biztosítson az építkezésekhez, a természeti kincsek kiaknázásához. 1930 és 1956 között ezeket a munkatáborokat a belügyi szerveknek alárendelt Lágerek Főparancsnoksága fogta össze, ennek orosz nevéből – Glavnoje Upravlenyije Lagerej – származik a gulág kifejezés.
Amikor a Vörös Hadsereg 1944 őszén átlépte az akkori magyar határt, az első pillanattól megkezdte a 16 és 55 év közötti polgári lakosságból a férfiak és nők összegyűjtését és munkatáborokba hurcolását. Volt, akit a világháborúban elveszett munkaerő pótlására vittek kényszermunkára, de volt, akit lehetséges ellenségnek minősítve, „biztonsági óvintézkedésként” fosztottak meg legalapvetőbb emberi és polgári jogaitól.
Egy 1949-es szovjet összesítés a magyar foglyok számát 534 539-ben adta meg, harmaduk civil volt.
Ez a szám azonban nem tartalmazza azokat, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben haltak meg, és nincs benne a Don mentén 1943 januárjában fogságba esett és meghalt több tízezer magyar katona sem. A foglyok száma egyes becslések szerint hatszáz-hétszázezer lehetett, más becslések szerint számuk elérhette akár a kilencszázezret is. A magyarokat mintegy ezer munkatáborban szórták szét az Északi-sarkkörtől a Fekete-tengerig, a kivégzettek, az éhezésben, betegségekben meghaltak száma becslések szerint mintegy kétszázezerre tehető.
A túlélők nagy része 1948-ig hazatérhetett (ezt a kommunista pártvezető, Rákosi Mátyás a parlamenti választási kampányok részeként kérte a szovjet vezetéstől), több ezren már nem Magyarországra, mert otthonuk a szomszédos országok valamelyikéhez került. A háborús bűnösnek minősítettek azonban csak 1953-tól, Sztálin halála után szabadultak ki.
Nekik különösen nehéz sors jutott, miután 1949-ben a Gulagon belül létrehozták a politikai elítéltek koncentrációs táborait. Az ezekben raboskodó mintegy 85 ezer magyar elítéltből csak öt-hatezer élte meg a szabadulást, de a szovjet rehabilitációig itthon is politikai ellenségként kezelték őket.
Az elbocsátó szovjet és a magyar állambiztonsági hatóság is nyilatkozatot íratott alá velük, amely szerint a letartóztatásuk és a szabadlábra helyezésük között történtek államtitoknak minősülnek, így a magyar társadalom nagy részét érintő tragédiáról évtizedeken át beszélni sem lehetett.
A Gulágokon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány 1993-ban állította fel Budapest V. kerületében, a Honvéd téren a Gulag áldozatainak emlékművét, Veszprémi Imre carrarai márványból és ólomból készült alkotását. A kormány 2015-öt a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította, ezt 2017. február 25-ig meghosszabbították. Az emlékévben Magyarországon és a határon túl is számos rendezvényt, kiállítást, megemlékezést, szakmai konferenciát tartottak, és számos emlékművet állították.
2017-től létezik és egyre bővül a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum közreműködésével létrehozott Elhurcolva, távol a hazától adatbázis, amely a szovjet hadifogolytáborokban meghaltak adatállományát tartalmazza és teszi online kutathatóvá. 2017 februárjában a ferencvárosi pályaudvarnál – ahonnan az embereket a gulágra szállították – Mmálenkij robot-emlékhelyet avattak, 2018 júniusában Budapesten az óbudai Árpád fejedelem útja és Lajos utca közötti parkban adták át a Gulag-emlékművet, egy mintegy tíz méter magas, fekete gránit obeliszket.
Az Országgyűlés méltóképpen kívánt megemlékezni arról a mintegy nyolcszázezer magyarról, akiket 1944 őszétől kezdve hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak többéves kényszermunkára vagy a második világháborút követően a folyamatosan kiépülő kommunista diktatúrában a magyar hatóságok hathatós közreműködésével koholt vádak alapján 5–25 évre száműztek a Gulagra.
A képviselők tisztelettel adóztak mindazok előtt, akik életüket adták a hazáért, magyarságukért, származásuk miatt, politikai, vallási meggyőződésükért, illetve akik emberi és polgári jogaiktól megfosztva idegen földön, hazájuktól több ezer kilométerre, embertelen, megalázó körülmények között fogságot szenvedve végeztek kényszermunkát.
A határozat támogatta és szorgalmazta emlékművek állítását, megemlékezések szervezését, oktatási anyagok és tudományos feldolgozások készítését, amelyek a kommunista diktatúra idején a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabokra és kényszermunkásokra emlékeznek. Felkérte a központi államigazgatási szerveket, az oktatási intézményeket, az egyházakat, a civil szervezeteket, a közszolgálati médiumokat és az önkormányzatokat, hogy méltóképpen emlékezzenek meg a Szovjetunióba hurcoltakról.
Az emléknap alkalmából Szentkirályi Alexandra is megosztott egy bejegyzést a közösségi oldalán:
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Getty Images)
