– Jól fogom? Biztos, hogy így jó? – fordul egy fiatal édesanya segélykérő tekintettel az ápolónő felé, miközben karjaiba teszik másfél kilós kislányát. Katika alig egyhetes, nemrég vették le a lélegeztetőgépről, állapota javulást mutat. Apró testén ráncolódik még a bőr. Zihál, mellkasa lüktet. A kislányhoz tartozó gépek sípolni kezdenek. Az anyuka sápadt arccal fordul ismét a nővérek felé, akik gyorsan megnyugtatják.
A kicsi légzése még nem túl stabil, idegrendszere pedig éretlen, így minden inger megviseli maga körül; ám ha beszél hozzá vagy énekel a kicsihez, meglátja, az életfunkciói is jobbak lesznek
– magyarázzák. Itt, a Semmelweis Egyetem I. számú Gyermekgyógyászati Klinika koraszülött-intenzívosztályán a legkisebb és legsúlyosabb állapotú kis betegeket látják el. A Budapestről és a főváros száz kilométeres vonzáskörzetéből érkező koraszülött babák és újszülöttek ők, akik valamilyen fejlődési rendellenesség miatt sebészeti ellátásra szorulnak vagy oxigénhiányos állapotban jönnek világra. Összesen huszonhárom babát tudnak fogadni.
Az osztály első ránézésre lehetne akár egy óvoda is, a falakon mesék rajzolódnak ki, és vidám gyerekek képe mindenhol; ők már hazamehettek.
Csak a gépek zaja emlékeztet szüntelen arra, hol is vagyok. Katika is egyike azoknak a babáknak, akik idő előtt jöttek a világra, ő a 36. héten sürgősségi császármetszéssel született. Édesanyja nem éppen így képzelte el a szülést. A várandóssága alatt minden rendben ment, épp CTG-n volt, amikor észrevették, hogy a babának nincs szívhangja.
Megfordult velem a világ. Mire észbe kaptam, már altattak. Amikor felébredtem, megtudtam, hogy a lányomat újra kellett éleszteni, majd ide szállították
– mondja összeszorított szájjal. A fiatal lánynak nehezére esik a mozgás, a császármetszése lassan gyógyul, emiatt csak tegnap engedték el a kórházból. Férje, Katika édesapja minden nap eljön a lányához, naponta három órát utazik, az anya és lánya viszont most találkoznak a szülés óta először. A baba állapota miatt csupán másfél órát lehetnek összefonódva. Ez az idő azonban mindkettejüknek, de főképp a babának létfontosságú.
A 34. hét előtt
A szülőszobai újraélesztés csak az ötvenes években indult el, a hetvenes évek közepéig nagy számban haltak meg olyan babák, akiknek éretlen volt a tüdejük. Az újszülöttek aktív intenzív kezelése a hetvenes évek közepén indult el világszerte, a modern gyógyító eljárásoknak köszönhetően manapság akár egy ötszáz grammos babának is esélyt tudnak adni az életre.
A tüdőben van egy olyan anyag, amely hiányzik a koraszülött babák szervezetéből.
– Ez az úgynevezett surfactant, amely ahhoz szükséges, hogy a tüdő jól működjön. Ennek az anyagnak a termelődését segíti az a szteroidinjekció is, amit akkor adunk be az anyának, amikor látjuk, hogy a kicsi feltartóztathatatlanul világra akar jönni a 34. hét előtt.
A gyógyszernek hála a kilencvenes évek óta tömegével tudjuk megmenteni azokat a piciket, akik idő előtt születnek – magyarázza Szabó Miklós, az osztályvezető főorvos, miközben körbevezet az osztályon. A neonatológus 1988 óta segíti azokat a babákat, akik idő előtt születnek meg.
Mint mondja, az elmúlt évtizedekben hatalmas fejlődésen ment át az intenzívkoraszülött-ellátás.
Az orvosvilág szépen lassan ráeszmélt: azok a tankönyvi módszerek, amelyekkel egy felnőtt vagy egy nagyobb gyermek gyógyulását segíteni tudják, egy koraszülött baba esetében nem működnek.
– Az újszülöttekkel és a koraszülöttekkel kapcsolatos orvosszakmai tevékenység folyamatos alázatra int minket. A pályám kezdetén fel sem merült bennünk, orvosokban és ápolókban, hogy a szülő bármilyen módon segíteni tudna az ellátási folyamatban, mígnem a világ más-más pontjain két orvoskolléga rámutatott: a szülők bevonása jelentősen megnöveli a babák túlélési arányát. Egyikük Észtországban,
Tallinnban vezetett egy koraszülött-intenzívosztályt, ahol ápolók híján csak úgy tudta megoldani az intenzív kezelést igénylő újszülöttek ellátását, hogy a szülőket is bevonta. Az orvos hamar rájött, ez a leghatékonyabb gyógymód a piciknek
– idézi fel Szabó doktor. A világ másik felén, Kolumbiában annak idején csak azok a csecsemők kaphattak kórházi ellátást, akiknek szülei ki tudták azt fizetni. A többieket viszont azzal a tanáccsal küldték haza a születést követően, hogy próbálják a saját testükkel melegen tartani a koraszülötteket, és az anyatejet a szájukba csepegtetni. Egy bogotái orvost azonban nem hagyott nyugodni, hogy mi lett a szegény családok gyermekeinek a sorsa. Kiderült, hogy nagyobb arányban élték túl azok a koraszülött babák, akiket nem a kórházban és inkubátorban kezeltek, hanem otthon az édesanyjuk a saját testével melegített és ápolt, akár nagyon szerény körülmények között.
Nem látogatók
– Ezek a történetek hihetetlennek tűntek akkoriban az orvosszakmai körökben. Számos kutatás indult el ennek nyomán, azt vizsgálva, vajon mi lehet annak az oka, hogy a szülő jelenléte, a teste képes meggyorsítani a picik felépülését – mondja az osztályvezető orvos.
Szavai szerint megkérdőjelezhetetlen, hogy a szüleivel minél több időt töltő babáknak minden szinten jobb a gyógyulása: kevesebben kapnak kórházi fertőzést, hamarabb érik el, hogy megfelelő mennyiséget tudjanak enni, rövidebb a kórházi tartózkodásuk, és jobb az idegrendszeri fejlődésük.
Kimondhatjuk, hogy a szülő a saját testével számtalan károsodástól tudja megóvni babáját.
A szülők nem látogatók, hanem a terápia legfontosabb elemei. Ezek a nagyon pici babák hetente körülbelül száz fájdalmas beavatkozáson esnek át: lélegeztetés, infúziók, tűszúrások, ismételt vérvételek. Meg kellett értenünk a babák valódi igényét, például azt, hogy mi, orvosok és ápolók lehet, hogy folyamatosan látni akarjuk őket, hogy észlelhessük az állapotukat, ám ők a sötétet kedvelik.
Korábban a monitorok riasztása is jó hangos volt, hogy mindenképp felfigyeljünk egy kedvezőtlen élettani változásra, de a babák ötven decibel feletti zajszintet nem tolerálnak károsodás nélkül. Ma már tudjuk, hogy minimalizálnunk kell a beavatkozásokat, egyúttal pozitív stimulusokkal kell erősítenünk a fejlődést. Mit jelent ez? Azt, ami épp most is a szemünk előtt zajlik – mutat a professzor az egyik édesanya felé, akinek a mellkasán pihen a kisfia.
Az az anya, aki tudja, hogy a saját testével képes gyógyítani a gyermekét, saját magát is gyógyítja.
A nővérek a folyosón halkan beszélgetnek, a következő órák teendőit beszélik meg. Ma este négy nővér és egy orvos felügyeli majd a babák nyugalmát és biztonságát. A kórtermekben félhomály, az inkubátorok tetején puha takaró. Magyarországon a megszülető újszülöttek 8,3 százaléka koraszülött, azaz a várandósság 37. hete előtt jön világra.
Az összes újszülött 1,3 százaléka, körülbelül minden kilencvenedik baba pedig annyira éretlen, hogy a súlya ezerötszáz grammnál is kisebb.
Katika mellett, a sarokban Peti szobarésze van, ő sem több ezer grammnál. A fiúcska ficánkolni kezd az inkubátorban. Mintha csak megérezné, hogy édesapja hamarosan megérkezik a szokásos munka utáni tereferére. Peti édesapja néhány perc múlva megérkezik, kezében egy mesekönyvvel. Egészen fél nyolcig marad.
Az anyatej fontossága
– A komplex orvosi, ápolási munka és a szülői jelenlét mellett van még valami, aminek különleges jelentősége van a koraszülöttek gyógyulásában: az anyatej – veszi át a szót Székely Andrea, aki több mint három évtizede foglalkozik csecsemőkkel.
Egy ezer gramm körüli baba esetében – szövődmények nélkül – nyolc-tíz nap szükséges ahhoz, hogy a növekedéséhez elegendő táplálékmennyiséget a tápcsatornája befogadja, a szervezete fel tudja dolgozni.
– Ha a táplálás az első életórától a saját édesanyja tejével történik, akkor feleennyi idő is elég – magyarázza a nővér, aki a szülészeti osztályon kezdte pályáját. Andrea hirtelen elhalkul, amikor megérkezünk egy másik szobába, ahol két aprócska csecsemő alszik.
Panka egy hónapos, 580 grammal született a 22. héten. Még lélegeztetést igényel, de nagyon erős kislány, hamarosan egyedül is képes lesz levegőt venni. Szobatársa, egy kisfiú épp ébredezik. Dávidnak nehéz napja volt, meg kellett műteni a szemét. Ő is nagyon korán, 23 hetesen született, 740 grammal. Ma reggel került le a lélegeztetőről, még kicsit nehezére esik az önálló lélegzetvétel, néha el-elakad a légvét, ilyenkor kap néhány biztató szót és egy kis finom paskolást, amitől erőre kap.
Az osztályvezető nővér szerint nagyon szépen fejlődik ő is.
Amíg beszélgetünk, Dávid gyulladáscsökkentő gyógyszert tartalmazó infúziót, majd tiszta pelenkát kap, orrát kitisztítják, a szája köré száradt nyálát letörlik, frissen műtött szemébe pedig cseppentenek.
Hű, de jóképű kiskrapek lettél!
– biztatja Andrea, amikor Dávid egyértelmű nemtetszését fejezi ki a procedúra miatt. Aztán mintha megkönnyebbülne, kicsit túlságosan is, véroxigénszintje leesik, ezért a nővér paskolgatni kezdi, és „rábeszéli”, gyakorolja inkább a légzést.
– Az biztos, hogy Dávidnak szüksége lesz fejlesztésre, de úgy tűnik, teljes életet élhet majd. Nagyon bízom az úrfi kitartásában és erejében – bizakodik Székely Andrea, majd azzal zárja: – Nekünk az a feladatunk, hogy a kicsiknek segítsünk életük első és legnehezebb időszakában, szüleikkel együtt, akiket igyekszünk megtanítani újra hinni és bízni. A munkánk időről időre próbára tesz minket. A kiégés mindannyiunkat fenyeget, aminek a legfőbb ellenszere is ezen az osztályon van: a nálunk „vendégeskedő” babák gyógyulása az, ami évtizedek óta itt tart minket.
