– Pontosan három éve, hogy a Covid–19-járvány miatt az országban korlátozásokat vezettek be. Hogyan értékeli az elmúlt éveket? Milyen kihívások elé állította a védőnőket a járvány és az azt követő időszak?
– A járvány elleni védekezésben a védőnők ezrei tettek tanúságot állampolgári felelősségükről és emberi szolidaritásukról. A nehéz körülmények között is reményt, támaszt, segítséget nyújtottunk a családoknak. A mostani, kiélezett háborús helyzetben is gyorsan tudtunk reagálni a váratlan kihívásra, mely a Magyarországra érkező menekült várandós, gyermek, családok egészségügyi ellátásának megszervezését jelentette, jelenti. Nehéz volt látni, hogyan hatott a családokra a járvány és annak minden nehézsége. Azok, akik ebben az időszakban váltak családdá, vagy bővültek nagycsaládossá, mindannyian a határaikon voltak, a legerősebb szövetségeket, kapcsolatokat is próbára tette. Sok édesanyával találkoztunk az elmúlt években, ahol a szorongás mindennapos volt, és azt sem volt egyszerű megélnie egyik félnek sem, hogy az édesapák, bár otthon voltak, valójában nem tudtak segíteni. De szerintem sokan tudnának arról is mesélni, hogy a kijárási tilalom idején, mennyire tudták a kicsiket csendben tartani, hogy az édesapa dolgozni tudjon. Az ebből adódó feszültségek pedig gyakran a bántalmazásig fajultak, fizikai és verbális értelemben egyaránt. Bár az elmúlt évek sebei már hegesednek, de továbbra is sok munka vár még ránk.
– Milyen károkat hagyott maga után a pandémia?
– Nekünk nem csupán az elsődleges szűrés, jelzés a feladatunk, hanem a szülők és a gyermekek mentális támogatása is. Az óvintézkedések miatt kialakult szociális válságok minden korosztályt érintettek, legyen szó egzisztenciális, párkapcsolati bizonytalanságról vagy jelenleg a háború miatti szorongásról. A gyerekeken azonnal megmutatkoznak a felnőttek rezgései, és komoly tüneteket produkálnak. A kicsik körében jelentősen nőtt a viselkedészavar, és nehezebbé vált például a szobatisztaság kialakítása is. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen a félelem áthatja a legkisebbek gondolatait.
A kisiskolás gyerekek, tinédzserek esetében nagyobb arányban a pszichés megbetegedés figyelhető meg, szembe kellett néznünk az evészavarral, a depresszióval és a szuicid gondolatokkal is.
Minden erőnket összpontosítanunk kell, hogy az eddigieknél még nagyobb figyelmet, szeretetet adjunk számukra, időben kiszűrjük és a megfelelő szakemberhez juttassuk az érintett fiatalokat.
– Említette az evészavart. A statisztikák szerint minden harmadik gyermek túlsúlyos, beleértve az óvodáskorúakat is. Az egyre növekvő számok visszaszorításában hogyan tudnak bekapcsolódni?
– Az, hogy az iskoláskorú gyermekeket látva megállapítjuk, nagy baj van, nem elég. Sokkal korábban, már a várandósság alatt be kell avatkoznunk, hiszen ma már tudjuk, már magzati korban elkezdődnek azok a folyamatok, amelyek befolyásolják a gyermek egészségét, így a testsúlyát is. Ahogyan azt is tudjuk, hogy egy elhízott anyánál nagyobb eséllyel várható komplikáció a szülés közben – magasabb a császármetszés esélye, az esetleges komplikációk miatt el lesznek különítve a picivel, és az anyatejes táplálás nem indul el, a tápszeres, cumisüvegből való táplálás pedig rendszerint túletetéshez vezethet. De azokon a szokásokon is változtatniuk kell a családoknak, ahol az étkezés nem családi esemény, hanem jutalmazás vagy büntetési eszköz. Ezek mind alapot adnak arra, hogy a gyermek súlyproblémával küzd majd talán egész életében, és ami számtalan krónikus betegséghez vezet.
Muszáj beszélnünk erről és legfőképpen cselekednünk, mert a túlsúly okozta betegségek miatt a mai gyerekek várható élettartama messze elmarad majd a mostani generációkéhoz képest.
– Nem túlzás azt állítani, hogy sok édesanya, baba életében sorsfordító lehet a védőnők jelenléte. Mennyire tudnak nem bevonódni és a nehéz sorsokat látván csak a szakmai oldalra koncentrálni?
– Nehéz nem arra gondolni, hogyan tudnánk „megmenteni” azokat a babákat, akik egy olyan helyre, olyan sorsra születnek, amit nehéz vagy talán lehetetlen lesz maga mögé utasítania és egy másik utat járnia. Nehéz látni azt is, amikor egy rossz szociális és társadalmi helyzetben élő édesanya segélykérőn néz ránk és azt kérdezi, hogyan tudna gyermekének másfajta jövőt teremteni. Ezek az anyák – a társadalmi megítéléssel ellentétben – nagyon erősen kötődnek a gyermekeikhez, tényleg jó anyák akarnak lenni, és megadni nekik azt, ami nekik nem adatott meg. Azokat az anyákat sem hagyhatjuk magukra, akik elveszették gyermeküket. Emlékszem, pályakezdőként úgy éreztem, nincs lelki erőm elmenni egy ilyen édesanyához, aztán arra gondoltam, pontosan azért kell mennem, mert a tragédiát követően – a családot leszámítva – sem a szülész, sem az orvos nem tartja a kapcsolatot tovább a gyászoló anyával.
– Az utóbbi években egyre inkább jellemző a szülőkre, hogy „önjárók” lettek, és a védőnők, szakorvosok helyett különböző facebookos csoportokban, az internetről vagy más szülők tapasztalatai alapján tájékozódnak. Mi a véleménye erről?
– Szerintem nem rossz, hogy az anyáknak egyre nagyobb önbizalmuk van, és egy-egy probléma kapcsán mernek gondolkodni, utánaolvasni egy problémának, az azonban közel sem biztos, hogy a legmegbízhatóbb forrásokból tájékozódnak. Laikusként nagyon nehéz eldönteni, hogy az internetes keresések eredményeként kapott találatok közül melyik releváns. Fontos, hogy a védőnő tudására és tapasztalatára alapozva párbeszéd jöjjön létre, és a szülők képesek legyenek meghallani és elfogadni a védőnő szavait is. Mi, védőnők információkat és figyelmet adunk a kismamáknak, anyáknak, de a döntés mindig az ő kezükben van. Nem az a feladatunk, hogy számonkérjünk valakit vagy utasítsuk, hanem hogy kísérjük egy olyan életszakaszban, ami az egész család életére hatással van. Ugyanakkor természetesen vannak helyzetek, amikor a gyermek, vagy az anya, apa érdekében kötelességünk jelezni.
– Néhány éve még közel félezer betöltetlen praxis volt országszerte. Most milyen ez az arány?
– Jobb a helyzet, a védőnői körzetek nyolcvan százaléka be van töltve. Külön öröm, hogy egyre több fiatal érkezik hozzánk és választja ezt a hivatást, pedig nem könnyű munka a miénk. Egyetlen kollégához kétszáz fő – várandós, csecsemő és kisgyermek – tartozik, emellett részt vesznek az iskolai szűrésben, prevencióban, előadásokat és klubokat tartanak. Amikor azt mondjuk, hogy a védőnői hivatás hungarikum, akkor ennek komoly jelentősége van, hiszen más országokkal ellentétben a szülőket magukra hagyják a gyermek hatéves koráig. Mi viszont több mint száz éve nyújtunk támaszt az anyák, apák, gyerekek, családok életében.
Borítókép: Gitidiszné Gyerván Krisztina, a MAVE elnöke (Fotó: Mirkó István)
