– A pszichológiai és lelki támogatás a rákos betegek esetében elengedhetetlen, így lettem én minden gyermek Dénes bácsija, aki közvetít az orvosi kezelés, az ápolói munka és a szülői félelem között, hogy közösen építsük fel minden gyermek lelkében a gyógyulás bizalmát. Nevetek, bízom, szenvedek, sírok, ahogy az adott nap és adott helyzet megkívánja. Örülök minden gyógyulásnak, és őrzöm a reményt a reménytelenség idején is – így mutatkozik be röviden Kovács Dénes, a szegedi gyermekgyógyászati klinika onkológia és hematológia osztályának szakpszichológusa a Reménysugár Alapítvány honlapján. A szervezetről fontos tudni, hogy 24 éve jött létre a dél-magyarországi régió daganatos és leukémiás gyermekek kezelésének támogatására, rehabilitációjának segítésére.
Kovács Dénes mára legendássá vált lélekgyógyító élete a székelyföldi Máréfalváról indult az 1960-as évek közepén, ahol hagyományos vallásos erdélyi parasztcsaládban nőtt fel. Ahogy ő fogalmaz: az édesapja olvasó parasztember volt, miként a nagyapja is. Annyi különbséggel, hogy utóbbi írt is, és képes volt azért teheneket eladni, hogy könyveket vásároljon. Tette mindezt annak ellenére, hogy a feleségével tíz gyermeket neveltek, így minden pénzre szükség lett volna. Ebből a közegből indult el pályáján Kovács Dénes.
Noha később jezsuita szerzetes lettem, a hivatásra sohasem készültem, sőt szinte menekültem a papság gondolata elől. Ez a személyiségemből fakad, a nagymamám nem véletlenül hívott Jónásnak, mondván, én sohasem azt csinálom, amit mások akarnak, hanem mindig külön utakat keresek
– emeli ki.
Fordulatos élet
Mégis a papság felé terelődött, mert az egyházi iskola vonzotta, utána pedig érdekelte a teológia és a filozófia. Aztán, amikor színt kellett volna vallania, jött az 1989-es romániai forradalom. Ekkor adódott egy lehetőség, hogy Innsbruckba mehetett tanulni a jezsuitákhoz. Ez az első komolyabb fordulatot hozta az életében, mert az ausztriai tanulmányai alatt felismerte, hogy a jezsuita atyák szellemisége – a nagyfokú szabadság és elköteleződés – közel áll hozzá. Úgy gondolta, ezzel a szellemiséggel ő is tudja végezni a papi hivatást. Ráadásul a születésnapján meghalt az egyik jezsuita, Kozma György atya, és azt érezte, hogy be kell állnia a helyére.
Ezt azonban úgy tette, többek között egy pap barátja hatására, hogy nem akart sem túlságosan hagyományos, sem nagyon modern lenni. A kettő között megtalálta az arany középutat a jezsuita szellemiséget is követve.
Tizenhárom év után, negyvenéves korában azonban Kovács Dénes életében újabb fordulat következett be. Kilépett az egyházból, de mint mondja, nem menekült, már csak azért sem, mert szavai szerint leginkább eddig a jezsuita rendben érezte otthon magát. – A kilépés hátterében egy személyes konfliktus volt, amit úgy kezelek, mint egy balesetet. Ugyanakkor mindent átgondoltam, átimádkoztam, átbeszélgettem, nem haraggal jöttem el. Sőt a jezsuita identitást, szellemiséget a mai napig őrzöm magamban, és vigyázok is rá, hogy megmaradjon – emeli ki.
A gyógyulás esélye
Kovács Dénes a rendből való kilépése előtt négy hónapos meditációra vonult, hogy az elhatározása teljesen megalapozott legyen. A döntése nem változott, de a hogyan továbbról fogalma sem volt, és B verzió nélkül, a nulláról kellett újjáépítenie az életét. Munka után nézett, és az erőfeszítéseit hamar siker koronázta. Megkereste őt a szegedi klinika igazgatója, és azt mondta neki: látta, hogy jezsuita papként mennyire megtalálja a közös hangot a kicsikkel és a fiatalokkal. Felkérte, hogy legyen az onkológia és hematológia osztályon fekvő gyermekek lelki segítője. Kovács Dénes ehhez megszerezte a szükséges képesítéseket, nyolc évre visszaült az iskolapadba, de szavai szerint ő éppen a múltjából adódóan többnek érzi a tevékenységét, mint egy pszichológusi munkát. Ő ezt egy komoly lelki töltettel egészíti ki, amire szerinte nagy szükség van.
Arra a kérdésre, hogy a Jóistenre utal-e, meglepő választ ad: Istennel kapcsolatban akkor vagyunk a leghitelesebbek, ha a nevét ki sem mondjuk. Ennek kapcsán mosolyogva oszt meg egy mondást, amely szerint „a keresztény ember abban hisz, aki nincs, a nem hívő pedig azt tagadja, aki van”.
A munkája során maga is úgy tesz tanulságot a lélek forrásáról, hogy közben a nevét ki sem ejti. S megpróbál nap mint nap a beteg gyermekeknek olyan életcélt adni, ami nem logikai művelet. Ehelyett inkább az élet újra megszeretésének lépéséről van szó. Az pedig nem kis könnyebbséget jelent neki is, hogy folyamatosan javulnak a statisztikai adatok, három évtized alatt 25 százalékról 80 százalékra nőtt a gyógyulás esélye. – Az én feladatom az, hogy ha a húsz százalék haláltól való félelem megjelenik egy gyermekben, de sokkal inkább a szülőkben, akkor lehetőség szerint az aggódást és a kétségbeesést a remény és a bizakodás váltsa fel – mutat rá Kovács Dénes. Hozzáfűzi: a beteg azonban nem a hit útján jár, hanem két végletet él meg folyamatosan, a reménykedést és a kételkedést, és ezek az érzések egymást váltják.
Kovács Dénes viszont olyan lelkülettel van a beteg mellett, hogy erősítse a bizakodást és a gyógyulásba vetett hitet. Ám ha a helyzet rosszra fordul, akkor is a beteg mellett van alázattal, ugyanazzal a lelkülettel, az utolsó levegővételig. Ugyanakkor olykor történnek orvosilag nem magyarázható csodák, gyógyuláshoz vezető belső átformálódások, amelyekbe mindig lehet kapaszkodni.
– A lelki életre, az Istennel való találkozásra, az erő forrásának megtalálására viszont nincs recept – fogalmaz. A munkája során, a nehéz helyzetekben azt a szemléletet követi, hogy a félelem ne tartsa vissza, de a közeledés se tegye rokkanttá. Ennek érdekében mindennap meditál egy órát, kiüresíti magát, hogy egy-egy nehéz eset után ne a csalódás érzése hatalmasodjon el rajta, hanem azt keresse, hogy mit tud még tenni másokért. Már csak azért is, mert a következő nap újra erőt kell adnia a beteg gyermekeknek, és bizalmat kell építeni a szülőkben. – A belső elgyengülésre, a nehéz pillanatokra viszont szükség van, mert a lelki élet egyik legnagyobb veszélye, ha az önerőnk miatt elbizakodottá válunk. Ezt a munkát sohasem lehet önerőből végezni, mint ahogy önmagában a tudás sem elegendő, annál több kell – mutat rá.
A legfontosabb a szeretet
Kovács Dénes az elmúlt tizennyolc évben nemcsak szakmailag építette újjá az életét, hanem családot is alapított. Szavai szerint a szerzetesrendből való kilépése és a házasságkötése között nincs direkt összefüggés, mert az első megfontolása szerint egyedül, visszavonultan, a szerzetesi életformához hasonlóan akart élni. Azt érezte azonban, hogy ez nem az ő útja, így megnősült, de a családban is megtartják a jezsuita közösségi motívumokat, vallásos lelkülettel élnek. Két gyermekük született, de sajnos Juliannát nyolcéves korában egy balesetben elvesztették. Így át kellett mennie azon, amin sok olyan családnak, akikkel nap mint nap találkozik. Erről azt mondja: a munka kapcsán azt már tudja, hogy miért kellett kikerülnie a jezsuita rendből, de nem valószínű, hogy valaha meg fogja érteni, miért veszítették el a kislányukat.
A jezsuita lelkigyakorlat utolsó imájában benne van: vedd, Uram, és fogadd el egész szabadságomat, mindenemet, amim van és aki vagyok. Amikor élőben meg kell tapasztalni, hogy a mindenbe tényleg minden belefér, az viszont döbbenetes. Ezzel együtt nincsenek Isten-ellenes gondolataim és büntetésérzésem. A nagy tragédiákat nem Isten csinálja, hanem a gonosz beavatkozik, és az Úr megpróbálja utána helyrehozni. Az azonban biztos: ha a generációk folytatása felbomlik, ott egy olyan űr keletkezik, aminek csak a hiányával lehet élni. Nem tudom, van-e olyan pont, amikor valaki egy gyermek elvesztése után eljut az elfogadásig
– mondja. Hozzáteszi: a tragédia miatt együttérzőbb lett azokkal a szülőkkel, akiknek ilyen helyzeten kell keresztülmenniük. Úgy véli, szomorú, de igaz: a lelki élet szépsége, hogy valaki abban a leghitelesebb, amit maga is átél. A gyermekek gyógyulásához ez is kell, csakúgy mint az orvosi tudás, a nővérek gondoskodó lelkülete, a pszichológus munkája és a megfelelő környezet. – Miként Loyolai Szent Ignác utolsó elmélkedésében benne van, a szeretet a gyakorlatban az adásban mutatkozik meg. Van, aki a tudásával, más az adományozásával, míg megint más a szenvedésének méltó viselésével jut el a nagyobb szeretetre. Ez a lényeg! – hívja fel a figyelmet.
