A túsztárgyaló fejében nincsenek kész forgatókönyvek, minden előítéletet kint kell hagyniuk

Csomós István, a Terrorelhárítási Központ osztályvezetője és tárgyalója szerint az egyik legfontosabb ebben a szakmában az, hogy elfogultság nélkül kezdjék el a beszélgetést a célszeméllyel, aminek kimenetele sokszor egyik percről a másikra hozhat váratlan fordulatot. A klinikai szakpszichológus arról is beszélt, hogyan segítenek feldolgozni a kommandósoknak az esztergomi tragédiát.

Csomós István, a TEK túsztárgyalója Fotó: Arpad Kurucz

– Hogyan kezdődik egy tárgyalás? Mi az első kérdés, amit feltesz?

– Az első kérdés mindig az: „Elmondaná, hogy mi történt?”

– Eközben azonban nincs szemkontaktus, a tárgyalóknak enélkül kell boldogulniuk. Mennyire nehezíti meg a dolgát ez a körülmény?

 – A tárgyalónak valóban a legfontosabb eszköze a hangja, ezzel kell kapcsolatot teremteni, és kölcsönös bizalmat kiépíteni a célszeméllyel. Alapvetés, hogy akivel beszélünk, azt érezze, ő a legfontosabb, és mindvégig azt tapasztalja, hogy valaki meghallgatja, figyel rá. Sokakat már egy kérdés is meglep, vagyis az, hogy valaki kíváncsi rájuk vagy a történetükre. Számos esetben – amíg nem válik közvetlenül ön- vagy közveszélyessé – csak hagyni kell beszélni a másikat, figyelmesen hallgatni, ez nagyban segíthet a személy belső feszültségének, ellenállásának a csökkentésében, ami szintén jó irányba terelheti az akció kimenetelét. Ez egyébként a mindennapi életben is igaz.

– Ezek szerint a mindennapi életben is alkalmazza a tárgyalás technikáit?

– Próbálom szétválasztani a munkát a magánélettől, ugyanakkor a figyelmes hallgatás technikáját mindenkinek javaslom, mert sok vitától, félreértéstől mentené meg az embereket, hozzásegíthet a jobb kapcsolatok kialakításához.

– Mennyi idő alatt indul el kedvező irányba a tárgyalás? Amíg nem zárul le az akció, addig semmit nem szabad biztosra venniük?

– Nagyon sok mindentől függ, hogy egy tárgyalás meddig tart. A leghosszabb, amin részt vettem, több mint négy óra volt. A kapcsolatfelvétel első percétől kezdve folyamatosan vizsgálnunk és értékelnünk kell a kockázatokat, az addig kialakult helyzetet, de azt, hogy a másik ember fejében mi van, soha nem tudhatjuk pontosan és nem is bízhatjuk el magunkat. 

Nem szabad elkalandozunk, mindig a folyamatra kell koncentrálni, nem szabad mereven ragaszkodni egy előzetes »forgatókönyvhöz«.

– Nincsenek kész forgatókönyvek a fejében? Azt gondoltam, hogy már előre lefuttatott párbeszédekkel indul el a helyszínre.

– Nincsenek, mert ez is csak eltérítene minket attól, hogy a személyre figyeljünk. Természetesen mérlegelnünk kell előtte, hogy kivel is állhatunk szemben, és fontos, hogy minél több információnk legyen a célszemélyről, amit legtöbbször a már korábban kiérkező rendőröktől megkapunk. Adott esetben – ha már korábban a hatóságok látókörébe került – a célszemély előélete is sokat sejtet, mire is számíthatunk.

Fotó: Kurucz Árpád

– Tehát a személyisége a beszélgetés közben körvonalazódik?

– Nem feltétlenül kell személyiségrajzot felállítani. Én abban hiszek, hogy amit a célszemély mond, arra kell reagálni.

– Ez is amiatt fontos, hogy ne skatulyázzák be a célszemélyt, hanem folyamatosan jelen legyenek a folyamatban?

 – Pontosan. Az elsődleges az, hogy csak rá koncentráljunk és mindenféle előítélet nélkül beszéljünk vele. Ha ez nincs meg, akkor a tárgyalás menete nehézkes lesz, és szinte biztosra vehetjük, hogy állóvízhelyzet alakul ki, nincs előrelépés. 

Mindent kint kell hagynunk és a jelenben kell lennünk, mert ha azt érzik, hogy megvan az előzetes véleményünk, az sehova, legalábbis jóra biztosan nem vezethet.

– Minden esetben a szakmai álláspontok mentén halad a tárgyalás során, vagy teret enged a megérzéseinek is?

– Inkább azt mondanám, hogy a szakmai álláspontok és a megérzések ebben a szakmában összefolynak. Nincs egyik a másik nélkül.

– Mennyiben nehezíti a tárgyaló dolgát, ha a rendőrség már jóval korábban a helyszínen van? A hatóságok jelenléte nem ront a helyzeten, vagy a rendőröknek is megvan az az eszköztára, amely alapján a tárgyalás folyamatát elindíthatják?

– Esete válogatja, és az illető viselkedése, reakciói is, hogy mire egy tárgyaló a helyszínre ér, milyen állapotban találjuk, honnan kell indítani a tárgyalást. A rendőrök feladata is ugyanakkor, hogy szóbeli kapcsolatba lépjenek a célszeméllyel, hogy megkérdezzék, mi történt. Annak érdekében, hogy a kommunikáció eredményes lehessen, és ne kelljen egy tárgyalónak minden esethez kivonulnia, időnként tartunk felkészítéseket. A rendőröknek is hasznos, ha tudatosan, felkészülten kommunikálnak egy kiélezett helyzetben.

– A protokoll szerint óvni kell a célszemély életét – de meddig? Mi az a határ, amikor a kommandósok vagy épp ön visszavonulót fúj? Ez egy pontosan meghatározott szabályrendszer szerint megy, vagy a felettese hozza meg a döntést?

– Folyamatosan értékelni kell a helyzetet. Ez lehet hosszú órák eredménye, de akár egy pillanat alatt is történhet olyan drasztikus változás, ami miatt a vezetőnek dönteni kell. Ezek a helyzetek nagyon összetettek, és el kell fogadni, hogy ezt egy személy nem tudja megoldani. Tárgyalóként a rendszernek a része vagyok, ez nem úgy van, mint a filmekben, hogy esetenként a tárgyaló önállósíthatja magát. Ez a munka nem arról szól, hogy a szakmai tudásomat akarom megcsillogtatni, az alázat fontos része a hivatásomnak.

– Van, amikor hiába minden igyekezet, az akció tragédiába torkollik. Az esztergomi robbanás óta négy hónap telt el. Hogy vannak?

 – Nem titok, engem is nagyon mélyen megérintett ez az eset. Az esztergomi robbantással kapcsolatos ügy feltárása még folyamatban van, szakmai és lelki síkon egyaránt. Az az eset mindenkit megrázott, azoknak pedig, akik jelen voltak, még időre van szükségük, hogy lelkileg feldolgozzák. Persze teljesen egyedi, hogy kire hogyan hat egy-egy ilyen tragédia, de maga a tény, hogy elveszítettünk egy kollégát, óriási és felfoghatatlan veszteség. A fizikai sebek begyógyulhatnak, de a lelki hatások nyomot hagynak bennünk.

– Egy ilyen tragédia után gyakori, hogy poszttraumásstressz-szindróma (PTSD) alakul ki. A kollégák mennyire látják be, hogy szükségük van segítségre?

 – Egy traumatikus esemény feldolgozása különböző módon érinti meg a résztvevőket. A protokoll része, hogy ezt felmérjük, és eldöntsük, kinek milyen segítségre van szüksége. 

A kollégák szerencsére elfogadják és belátják, hogy ezzel foglalkozni kell, mert ha nem vesznek róla tudomást, annak később súlyosabb következményei lehetnek. 

Egy ilyen tragédia esetén az ember figyelmét lehet, hogy elviszik a feladatok (akár még a helyszínen is), a kezdeti sokk falakat húzhat körénk, de aztán a lélek később utat talál arra, hogy előtörjenek az érzelmek. A kollégák többsége egyébként visszaállt dolgozni, a munka mellett viszont folyamatos a pszichológiai segítség.

– Bár maga a betegség nem új keletű, pontos definíciót csak néhány évtizede kapott, de folyamatosan bővülnek a különböző pszichoterápiás gyógyító eljárásokkal kapcsolatos tapasztalatok. Mekkora a látencia a PTSD terén?

– Meglátásom szerint elég nagy ez a lappangó, rejtett állapot. A poszttraumásstressz-szindróma akkor alakul ki, ha valakivel súlyos trauma történik. Korábban nem fogadták el, hogy elég egyszeri eset, hogy a PTSD kialakuljon, és más pszichiátriai diagnózisokat kaptak az érintettek. A PTSD-vel, vagyis a tüneteivel először az első világháború után, az első nagy haditechnikai eszközök bevetését követően találkoztak, amikor a katonák viselkedésében jelentős változást észleltek. Akkoriban azonban a hadseregnél úgy tekintettek erre, hogy az érintettek ki akarnak bújni a katonai szolgálat alól. Maga a PTSD mint diagnózis csak az 1980-as évek óta létezik. A jó hír viszont az, hogy a nyolcvanas évek óta óriási a fejlődés ebben a tekintetben, a bővülő szakirodalom pedig segít, hogy ne csak a szakemberek, hanem a hétköznapi emberek is megismerjék ezt a betegséget és kezelési formáit.

– Melyek azok a tünetek, amelyek a leginkább jellemzők a betegségre?

– A tünetek elég széles skálán mozognak, de az alvászavar és a negatív gondolatok, a levertség mellett tipikus tünet, hogy bevillannak emlékek, és az, amikor egyszer csak jön egy inger, ami „aktiválja” a traumát. Az agy ilyenkor úgy érzékeli, mintha még mindig abban az eseményben lenne a beteg, aki érzések, képek, hangok formájában, újra és újra átéli a vele történt borzalmakat. Az persze teljesen egyedi, hogy kinél milyen mértékben hatalmasodik el ez az emléknyom. Ezek nem múlnak el csak úgy, idővel, fontos, hogy a megfelelő, szakszerű segítséget kapják meg azok, akik PTSD-ben szenvednek.

– Milyen technikákat tanítanak meg azoknak a kommandósoknak, akik az esztergomi robbantást testközelből élték át?

– Először különböző stabilizációs módszereket, például az úgynevezett „földelés” technikáját. Fontos, hogy amikor az érintettek egy traumás esemény után otthon vannak, egyedül, és előtör bennük az az érzés, mintha még a tragédia helyszínén lennének, „földelni kell magukat”, vagyis azonnal tudatosítaniuk kell magukban, hogy már biztonságban vannak. Le kell ülni egy székre vagy akár a földre, és jelen lenni, lélegezni, elmondani, hogy ennek már vége. Ez egy viszonylag egyszerű, de fontos gyakorlat. Azt is tudatosítanunk kell az érintettekben, hogy a PTSD hónapokkal később is előjöhet, amikor egyáltalán nem számítanak rá. Nem elfedni kell ezeket az emlékeket, hanem megszelídíteni.

Borítókép: Csomós István, a Terrorelhárítási Központ osztályvezetője és tárgyalója (Fotó: Kurucz Árpád)