– Nemrég érkezett haza Indiából egy misszióval, ahol olyan égési sérült nőknek segítenek, akik többségükben férjük áldozatává váltak. Még kimondani is borzalmas ezt a mondatot, nemhogy átélni.
– Felfoghatatlan, hogy sok férj úgy próbál válás helyett megválni feleségétől, hogy leönti a nőt kerozinnal – amely egyébként minden háztartásban elérhető –, majd meggyújtja, így szabadulva a házastársi köteléktől. Mindezt azért, hogy utána gondtalanul élhessék tovább kicsapongó életüket. A legtöbb esetben arcot, hátat, teljes testet, de néha még a gyerekeket is leöntik, miközben ők mit sem sejtve alszanak.
– Hogyan viszonyul a társadalom ezekhez a nőkhöz?
– A túlélők többsége nem meri felfedni az égési sérülése okát, nem mondják el a valóságot, nem beszélnek az igazságról, azt mondják, a tűzhely mellett szenvedtek balesetet. Ami olykor elő is fordul, hiszen az ott élők a földön főznek, az általuk viselt öltözet pedig valóban rendkívül gyúlékony.
Ugyanakkor az ott élők, a társadalom pontosan tudja, hogy ezek a nők valójában a házasságuk áldozatai lettek.
A hatóságok is magukra hagyják őket, egymilliárd-négyszázezer embernél nem foglalkoznak az ilyen esetekkel Indiában. A misszió éppen ezért hiánypótló.
– Orvosként sem lehet könnyű feldolgozni ezeket a női sorsokat. Van olyan történet, amely még most is „kísérti”?
– Sebészként, korai pályafutásom során nem találkoztam ilyen súlyos égési sérültekkel, ilyen történetekkel meg pláne, megdöbbentem, amikor az első missziós utam során, az anamnézis miatt megkérdeztük, mi történt velük pontosan.
A legtöbben mindenféle történetet találnak ki, az alapsztori általában az, hogy felrobban a sütő, vagy más főzés közbeni baleset okán égtek meg, de néha akad, aki őszintén elmondja, hogy ezek az égési sérülések valójában a házasságának a lenyomatai.
Az is megdöbbent, hogy az ottani kollégáknak mondhatni a szeme sem rebbent, mert teljesen egyértelmű mindenkinek, hogy mi történt. Sokkoló, pláne, hogy gyerekek is áldozatul esnek. Ami orvosként segít a feldolgozásban, az az, hogy tudom, a helyreállító műtét után van esélyük normális életet élni.
– Hogyan kapcsolódott a misszióhoz és milyen szakemberekből áll a csapat?
– Még csupán rezidens voltam, amikor egy német kolléganő megkérdezte, van-e kedvem csatlakozni egy misszióhoz, amelyben női plasztikai sebészek elmaradott országokban élő nőket operálnak. Nem volt kérdés, hogy igent mondjak-e, hiszen így nőként nőknek és olykor gyermekeknek is segíthettem. Ez volt a tizedik missziós utunk. A csapat tagjai között jól képzett női plasztikai sebészek, női altatóorvosok és egy asszisztens is van.
– Miben és hogyan tudnak segíteni az áldozatoknak?
– A legtöbb esetben ebben a kiszolgáltatott helyzetben a társadalom alján élők vannak, akik nem tudják megfizetni a helyreállító műtéteket. Ezekben a szegény országokban nincs tb-támogatás, senki nem foglalkozik az ilyen esetekkel. Mi is egy alapítványon keresztül hirdetjük érkezés előtt, hogy lehet nálunk jelentkezni. India Maharashtra tartományában egy helyi magánklinika karolta fel ezt az ügyet, az ottani két műtőben végezzük a legtöbb beavatkozást. A helyreállító műtét, a bőrátültetés a leggyakoribb. Ugyanis van, aki a száját nem tudja kinyitni, ha leég az arca, de előfordult olyan is, amikor egy fiatal anya karja ráégett a testére, így saját magát sem tudta ellátni, vagy csak nehezen. Egy kisgyermekre emlékszem, aki az anyja mellett aludt, amikor felcsaptak a lángok. Neki szintén a karját kellett felszabadítani, hogy teljes életet élhessen.
– Mit ért felszabadítás alatt?
– Ha megég a bőr, kontraktúra alakul ki, vagyis összerándul a bőr: van, amikor a felkar az alkarral ég össze, emiatt nem tudja kinyújtani a kezét vagy az ujjait. De miután alvás közben éri ezeket a nőket a támadás, gyakori, hogy a nyak ráég a mellkasra, emiatt nem tudják felemelni a fejüket sem, csak előrehajolt pozícióban képesek tartani. Ráadásul ezek a hegek még ilyenkor is fájnak, nagyon nehéz így élni a mindennapi életet, még magukat sem tudják sokszor ellátni, nemhogy a gyermekeiket.
– Egy-egy misszió során hány nőnek, gyermeknek tudnak segíteni? Mennyi ideig vannak külföldön?
– Másfél-két hetet, alkalmanként három hetet töltünk Indiában egy-egy misszió alkalmával. Az, hogy hány áldozatnak tudunk segíteni, attól függ, milyen beavatkozást igényelnek.
Minimum negyven, de akár hetven beteget is meg tudunk műteni, két műtőt biztosítanak nekünk, ahol gyakorlatilag folyamatosan, párhuzamosan zajlik a munka.
Ilyenkor nincs idő gondolkodni, minden percét kihasználjuk annak az időnek, amit ott töltünk, és egyszerűen csak bízunk abban, hogy teljes körű segítséget nyújtunk. De mindvégig tudjuk, hogy ilyenkor nemcsak a test sérül, hanem a lélek is.
– Mi az, ami miatt újra és újra visszatérnek Indiába?
– Felelősnek érezzük magunkat értük, a fiatal anyákért és gyermekeikért. Ezért is lettünk orvosok. Sebésztársaimmal és az altatóorvossal is egyre nagyobb hévvel vágunk neki egy-egy ilyen útnak. Családjaink is megértik és elfogadják, hogy ilyenkor elvonulunk, elutazunk egy időre. Hiszek benne, hogy minden egyes élet megmentésével lehetőséget adunk egy új életre.
– Nyomon követik ezeknek a nőknek az életét a beavatkozást követően? Van, akivel tartja a kapcsolatot? Hogyan változott az életük az egykori pácienseknek?
– Némelyik áldozattal, akit megműtöttem, tartom a kapcsolatot a mai napig; és van, aki a korábbi misszióim alkalmával hallott rólam, rólunk, és jelentkezett, hogy szeretné, ha megoperálnánk. Fantasztikus, amikor az áldozatok megkeresnek minket később, és elmesélik, hogy miben változott az életük. Hogy mondjuk újra használni tudják a kezüket, vagy ellátni, megölelni a gyermekeiket. A legtöbben nemcsak az alapvető életfunkciójukat kapják vissza, hanem esélyt is egy boldogabb életre.
