Fiatal nő ül az ágy szélén, tekintetét az ablak felé fordítja, a kintről beszűrődő szürke fény megvilágítja az arcát, lágy vonásait hosszú, fekete haj keretezi. Egy karácsonyi dalt dúdol. Ölében aprócska kislány, ujjacskáival anyja karját morzsolgatja, szapora szuszogása visszhangzik a falakon. Miután jóllakott az anyatejjel, elégedetten nézelődik, a szoba téli dekorációját figyeli. Fején hatalmas masni billeg, amely tökéletesen passzol az ünnepi öltözékéhez. Anyja ruhája kevésbé csinos, szürke szövetnadrágot és szürke tyúklábmintás inget visel, még az ünnepnapokon is.
A kecskeméti büntetés-végrehajtási intézet anya–gyermek körletében mindenki izgatott a közelgő ünnepek miatt, csupán egyvalaki szeretné, hogy megálljon az idő.
Lakatos Mónika és lánya, Alíz ugyanis a kislány első születésnapjáig lehetnek együtt, azaz még másfél hónapig, ezután – a hatályos jogszabályok szerint – a kicsi kikerül innen, ám azt egyelőre még nem tudni, hogy pontosan hova.
Hazánkban 1979 óta van arra lehetőség, hogy azok a nők, akik a börtönben lettek anyák, a gyermekeikkel lehessenek az első időszakban. Az akkor még Tökölön működő rabkórház körülményei azonban nem voltak túl barátságosak, így 2002-ben létrehoztak egy olyan baba–mama barát körletet, amely biztosítja a kicsik szellemi és lelki fejlődését. A szabályok itt is ugyanazok, mint bármelyik börtönben, az anyáknak dolgozniuk viszont nem kell, egyetlen feladatuk van: gyermekük ellátása.
ERŐS KÖTELÉK
A nyitott körletben lakó elítéltek, ahol évente 12-14 édesanya fordul meg, felügyelet mellett bármikor használhatják a konyhát, a fürdetőt, de van egy tágas játszószoba is. Az anyák 24 órás segítséget kapnak: a csecsemőgondozók folyamatosan szolgálatban vannak, míg a gyermekorvos hetente ellenőrzi a babák fejlődését, és a védőnők is állandóan azon dolgoznak, hogy a picik megfelelő ellátást kaphassanak az anyjuktól. Az itt élő nők többsége ugyanis számos olyan „hagyományt” hordoz, ami a baba fejlődését sok esetben hátráltatja. A roma édesanyák például nem teszik le a babáikat a földre, így a picik izmai nem fejlődnek, sokukat kell emiatt tornáztatni.
Miután Alíz befejezte a reggelijét, a játszószobába megyünk, ami inkább egy üvegkalitkára hasonlít, kintről figyelnek minket a bv. dolgozói. A kislány óvatosan pakolászni kezd, az anyja öléből viszont nem mozdul, nagyon lassan oldódik fel a jelenlétemben, minden mozdulatomat megfigyeli. Aztán egy megkopott kis vonat mégis elvonja a figyelmét rólam. Megkóstolja. Mónika lágyan simogatni kezdi a kislánya fényes haját, majd leszegi a fejét, szemét lehunyja, és mélyet szippant a babaillatból.
A fiatal nő, mondhatni, gyakorlott édesanya, Alíz a hatodik gyermeke, ő mégis azt mondja, itt lett anya.
– Soha ennyi támogatást, törődést és odafigyelést nem kaptam, mint itt. A hétköznapi életben az ember a babája mellett számtalan más dolgot is csinál, mos, főz, takarít, sokszor elvész, elillan az a pillanat, ami igazán képes elmélyíteni és összekötni két lelket. Itt viszont egyetlen dolgunk van, együtt lenni, emiatt egy nagyon erős kötelék alakul ki. Keserédes dolog ez, mert legbelül tudja az ember, minél erősebb a kapocs, annál jobban fáj majd az elválás – mondja, miközben önkéntelenül magához húzza a lányát. – Tudom, talán furcsán hangzik, de a legnagyobb pofon nem az ítélet volt, hanem az, amikor rájöttem, a külvilág jelentette a valódi börtönt. Itt bent jöttem rá, hogy a cigány hagyományok alapjaiban vették el a lehetőségét annak, hogy jó életem lehessen – teszi hozzá.
Kiderül, Mónika kétéves volt, amikor eljegyezték vagy, ahogy ő mondja, eladták.
A gyermekkora így egészen korán, 14 évesen ért véget, amikor oltár elé kellett állnia valakivel, akihez még csak nem is vonzódott. – Mondanám, hogy nem így terveztem én sem az életemet, de valójában a lehetőségét sem kaptam meg, hogy rendelkezzek a sorsom felett. Csak sodródsz a saját életedben, és tudod, nem tehetsz ellene semmit. Gyerekként nyilván nem értettem, nem tudtam megfogalmazni ezt az érzést, de arra tisztán emlékszem, szorongtam a gondolattól, hogy a szüleim már odaadtak valakinek – mondja, miközben le nem veszi a szemét a kislányáról.
Amikor arról kérdezem, mit szólna hozzá, ha a lánya egy év múlva gyűrűt kapna valakitől, arca szabályosan megfeszül. – Akár az életem árán is, de megakadályoznám. Minden vágyam, hogy ő a családjától lehetőségeket kapjon, ne béklyót – feleli. Mónika feszültsége azonnal Alízra ragad, rögtön le is görbül a szája. Anyja gyorsan magához öleli, amitől benne is ismét helyreáll a rend. Újra a fiatal éveiről kezd mesélni.
Elmondja: miután férjhez adták, nem folytathatta az iskolát, 15 éves volt, amikor megszületett az első gyermeke, 19 éves, amikor úgy döntött, elszökik otthonról, karján a kisfiával.
– Szinte még gyerekek voltunk, amikor a férjem egy másik lánnyal megcsalt. Bánatomban a szüleimhez menekültem, a kisfiammal együtt, de a férjem egész családja utánunk jött, és elvették tőlem a fiam.
A viharos múltidézést a reintegrációs tiszt szakítja félbe: délelőtt tíz óra, ideje kimenni a levegőre. Mónika elmegy a babakocsiért, aztán felöltözteti a kicsit is, az overál fölé még egy vastag takaró is kerül, biztos, ami biztos alapon. Aztán az édesanya a falhoz áll, a kezeit feltartva várja, hogy ellenőrizzék a ruháját. Minden rendben, a fémdetektoros ajtó hangja jelzi, mehetünk. A hideg decemberi levegő mindkettőnket arcon csap, csak Alíz elégedett, néhány másodperc alatt el is alszik.
A tágas kertet az égbe nyúló szögesdrót kerítés szegélyezi, csak az egyre sűrűbb hóesés lágyítja a börtön körvonalait. Mónika mosolyog, a nedves hópelyhek a babakocsira ülnek, miközben alvó gyermekét nézi. – Ugye, milyen szép? – teszi fel a kérdést. – Valóban az – felelem.
„VIGYÁZNAK-E RÁ?”
– Egész eddigi életemben azt éreztem, hogy nekem nincs beleszólásom, hogyan alakul az életem, hogy valaki másnak a döntése miatt kell szenvednem. Haragudtam a szüleimre emiatt, hogy rendelkeztek a sorsom felett, erre most ugyanezt teszem a gyermekemmel. Hiszen Alíz semmiről sem tehet, mégis az én bűnöm miatt ő is bűnhődik – fakad ki belőle, majd elárulja, lopás miatt került börtönbe, egy bizsuboltban csábult el, még legalább három évet kell letöltenie.
Ha minden jól megy, Alíz a rokonokhoz kerül, jó helyre, édesanyja mégis aggódik.
– A szabály az, hogy a babák nem alhatnak mellettünk, csak a kiságyukban. De azt ígérték, az utolsó közös éjszakán magamhoz vehetem a lányomat.
Minden éjjel azzal a kérdéssel alszom el, hogy vajon jó helye lesz-e odakint. Hogy vigyáznak-e rá? – teszi fel a kérdést, majd a könnyeit nyelve elfordul. – Ön szerint viszontláthatom még valaha a lányom, képes leszek rá, hogy jó életet biztosítsak neki? – hangzik a szinte kétségbeesett kérdés. Szeretném megnyugtatni, de nem merem. Helyettem viszont megteszi Kárdási József, a bv.-intézet parancsnoka, aki azzal kezdi, hogy amíg néhány éve még a börtönbabák hetven százaléka sosem került haza, addig az elmúlt években sokat javult a helyzet, és ma már a kicsik majdnem fele, 46 százaléka kerül vissza a családjához.
– Az elmúlt években az anya–gyermek körlet egyik legfontosabb küldetése az volt, hogy az ide kerülő nőket megtanítsuk arra, miként válhatnak tudatos anyává, hogyan tudnak valódi kötődést kialakítani gyermekeikkel. Amíg a babák erős érzelmi biztonságot kapnak idebent, addig az anyák ebben az egy évben „felszívják” magukat annyira, hogy nagyobb eséllyel kitartanak, és nem mondanak le a gyermekükről. Minden erejükkel igyekeznek megteremteni azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a szabadulásukat követően újra együtt lehessenek majd – sorolja, hozzátéve, emellett természetesen a napi rutin és a babák megfelelő ellátása is prioritás, hiszen a legtöbb fogvatartott rendezetlen családból érkezik, anyai mintájuk nincs vagy nem épp példaértékű.
A CSALÁD ÖSSZETARTÁSA
Kárdási József megjegyzi: bár a kicsik egy bölcsődéhez nagyon hasonló környezetben nevelkednek, valójában rendkívül szeparáltan élnek: az itt lakó gyerekek egyéves korukig nem látnak autóforgalmat, nem ismerik a városi életet, de még az állatokat sem.
Amíg a parancsnokkal beszélgetek, feltűnik, hogy a gyerekek óriási örömmel, mi több, tátott szájjal fogadják. Kiderül, ennek nem csak az az oka, hogy az állomány többnyire nőkből áll.
Bár az apáknak is van lehetőségük a láthatásra, nemigen élnek ezzel. Férfiként, apaként és persze a bv.-intézet parancsnokaként nagyon nehéz látnom ezt –
mondja, majd azzal folytatja, arra viszont nagyon büszke, hogy az anya–gyermek körletben dolgozók mind elkötelezettek abban, hogy az elítélt nőknek és gyermekeiknek egy jobb élet lehetőségét alapozzák meg.
– Öröm látni, hogy a bv.-intézet gondoskodó szárnyai alatt a fogvatartottak valódi érzelmi kötődést tudnak kialakítani, a kollégák elhivatottsága és szociális rátermettsége segítségével családokat tudunk összetartani. És bár minden anyának nehéz és nagyon megterhelő lelkileg az az időszak, amikor a kicsik betöltik az egyéves kort, és eljön a búcsú ideje, valójában ez a cél, hiszen ezzel az erős kötelékkel sokkal inkább képesek ők is a jövőre koncentrálni és arra, hogy valóban egy másfajta életre rendezkedjenek be a későbbiekben.
Az átmeneti időszakban egy pszichológus segít, akivel közösen rajzolják át a jövőjüket: milyen lehetőségei vannak, hogyan tudja elkerülni a börtönbe (vissza)vezető csapdahelyzeteket. Kárdási József szerint, bár ez egyáltalán nem könnyű feladat, mégis megéri. A parancsnok úgy összegez: – Az anyák nagy része rendezetlen, elhanyagolt környezetből, családi helyzetből érkezik, ezért mélyről indulunk, de a statisztika is minket igazol: ez az anya–gyermek kötődés sorsfordító lehet mindkettejüknek.
Borítókép: Lakatos Mónika kislányával levegőzik a kecskeméti börtön anya-gyermek körletének udvarán (Fotó: Havran Zoltán)
