Fiatal nő ül az ágy szélén, tekintetét az ablak felé fordítja, a kintről beszűrődő szürke fény megvilágítja az arcát, lágy vonásait hosszú, fekete haj keretezi. Egy karácsonyi dalt dúdol. Ölében aprócska kislány, ujjacskáival anyja karját morzsolgatja, szapora szuszogása visszhangzik a falakon. Miután jóllakott az anyatejjel, elégedetten nézelődik, a szoba téli dekorációját figyeli. Fején hatalmas masni billeg, amely tökéletesen passzol az ünnepi öltözékéhez. Anyja ruhája kevésbé csinos, szürke szövetnadrágot és szürke tyúklábmintás inget visel, még az ünnepnapokon is.
A kecskeméti büntetés-végrehajtási intézet anya–gyermek körletében mindenki izgatott a közelgő ünnepek miatt, csupán egyvalaki szeretné, hogy megálljon az idő.
Lakatos Mónika és lánya, Alíz ugyanis a kislány első születésnapjáig lehetnek együtt, azaz még másfél hónapig, ezután – a hatályos jogszabályok szerint – a kicsi kikerül innen, ám azt egyelőre még nem tudni, hogy pontosan hova.
Hazánkban 1979 óta van arra lehetőség, hogy azok a nők, akik a börtönben lettek anyák, a gyermekeikkel lehessenek az első időszakban. Az akkor még Tökölön működő rabkórház körülményei azonban nem voltak túl barátságosak, így 2002-ben létrehoztak egy olyan baba–mama barát körletet, amely biztosítja a kicsik szellemi és lelki fejlődését. A szabályok itt is ugyanazok, mint bármelyik börtönben, az anyáknak dolgozniuk viszont nem kell, egyetlen feladatuk van: gyermekük ellátása.

ERŐS KÖTELÉK
A nyitott körletben lakó elítéltek, ahol évente 12-14 édesanya fordul meg, felügyelet mellett bármikor használhatják a konyhát, a fürdetőt, de van egy tágas játszószoba is. Az anyák 24 órás segítséget kapnak: a csecsemőgondozók folyamatosan szolgálatban vannak, míg a gyermekorvos hetente ellenőrzi a babák fejlődését, és a védőnők is állandóan azon dolgoznak, hogy a picik megfelelő ellátást kaphassanak az anyjuktól. Az itt élő nők többsége ugyanis számos olyan „hagyományt” hordoz, ami a baba fejlődését sok esetben hátráltatja. A roma édesanyák például nem teszik le a babáikat a földre, így a picik izmai nem fejlődnek, sokukat kell emiatt tornáztatni.
Miután Alíz befejezte a reggelijét, a játszószobába megyünk, ami inkább egy üvegkalitkára hasonlít, kintről figyelnek minket a bv. dolgozói. A kislány óvatosan pakolászni kezd, az anyja öléből viszont nem mozdul, nagyon lassan oldódik fel a jelenlétemben, minden mozdulatomat megfigyeli. Aztán egy megkopott kis vonat mégis elvonja a figyelmét rólam. Megkóstolja. Mónika lágyan simogatni kezdi a kislánya fényes haját, majd leszegi a fejét, szemét lehunyja, és mélyet szippant a babaillatból.
A fiatal nő, mondhatni, gyakorlott édesanya, Alíz a hatodik gyermeke, ő mégis azt mondja, itt lett anya.
– Soha ennyi támogatást, törődést és odafigyelést nem kaptam, mint itt. A hétköznapi életben az ember a babája mellett számtalan más dolgot is csinál, mos, főz, takarít, sokszor elvész, elillan az a pillanat, ami igazán képes elmélyíteni és összekötni két lelket. Itt viszont egyetlen dolgunk van, együtt lenni, emiatt egy nagyon erős kötelék alakul ki. Keserédes dolog ez, mert legbelül tudja az ember, minél erősebb a kapocs, annál jobban fáj majd az elválás – mondja, miközben önkéntelenül magához húzza a lányát. – Tudom, talán furcsán hangzik, de a legnagyobb pofon nem az ítélet volt, hanem az, amikor rájöttem, a külvilág jelentette a valódi börtönt. Itt bent jöttem rá, hogy a cigány hagyományok alapjaiban vették el a lehetőségét annak, hogy jó életem lehessen – teszi hozzá.
Kiderül, Mónika kétéves volt, amikor eljegyezték vagy, ahogy ő mondja, eladták.