Nem az ítélet a legnagyobb pofon

Egyre több „börtönbaba” kerül vissza a családjához, hála azoknak a törekvéseknek, melyek során az elítélt édesanyákat segítik az első időkben. Az ide kerülő nőknek és a babáiknak is nagy szükségük van a támogatásra, a kecskeméti börtön anya–gyermek körletében ugyanis nemcsak a bűn terhét viselik magukon, hanem a családi béklyókat is.

Lakatos Mónika és lánya a kecskeméti börtön anya-gyermek körletén Fotó: Havran Zoltán

 A gyermekkora így egészen korán, 14 évesen ért véget, amikor oltár elé kellett állnia valakivel, akihez még csak nem is vonzódott. – Mondanám, hogy nem így terveztem én sem az életemet, de valójában a lehetőségét sem kaptam meg, hogy rendelkezzek a sorsom felett. Csak sodródsz a saját életedben, és tudod, nem tehetsz ellene semmit. Gyerekként nyilván nem értettem, nem tudtam megfogalmazni ezt az érzést, de arra tisztán emlékszem, szorongtam a gondolattól, hogy a szüleim már odaadtak valakinek – mondja, miközben le nem veszi a szemét a kislányáról.
Amikor arról kérdezem, mit szólna hozzá, ha a lánya egy év múlva gyűrűt kapna valakitől, arca szabályosan megfeszül. – Akár az életem árán is, de megakadályoznám. Minden vágyam, hogy ő a családjától lehetőségeket kapjon, ne béklyót – feleli. Mónika feszültsége azonnal Alízra ragad, rögtön le is görbül a szája. Anyja gyorsan magához öleli, amitől benne is ismét helyreáll a rend. Újra a fiatal éveiről kezd mesélni.
Elmondja: miután férjhez adták, nem folytathatta az iskolát, 15 éves volt, amikor megszületett az első gyermeke, 19 éves, amikor úgy döntött, elszökik otthonról, karján a kisfiával.

– Szinte még gyerekek voltunk, amikor a férjem egy másik lánnyal megcsalt. Bánatomban a szüleimhez menekültem, a kisfiammal együtt, de a férjem egész családja utánunk jött, és elvették tőlem a fiam.

A viharos múltidézést a reintegrációs tiszt szakítja félbe: délelőtt tíz óra, ideje kimenni a levegőre. Mónika elmegy a babakocsiért, aztán felöltözteti a kicsit is, az overál fölé még egy vastag takaró is kerül, biztos, ami biztos alapon. Aztán az édesanya a falhoz áll, a kezeit feltartva várja, hogy ellenőrizzék a ruháját. Minden rendben, a fémdetektoros ajtó hangja jelzi, mehetünk. A hideg decemberi levegő mindkettőnket arcon csap, csak Alíz elégedett, néhány másodperc alatt el is alszik.
A tágas kertet az égbe nyúló szögesdrót kerítés szegélyezi, csak az egyre sűrűbb hóesés lágyítja a börtön körvonalait. Mónika mosolyog, a nedves hópelyhek a babakocsira ülnek, miközben alvó gyermekét nézi. – Ugye, milyen szép? – teszi fel a kérdést. – Valóban az – felelem.

A napi rutin része, hogy az anyák és babáik a börtön udvarán levegőznek Fotó: Havran Zoltán

 

„VIGYÁZNAK-E RÁ?”

– Egész eddigi életemben azt éreztem, hogy nekem nincs beleszólásom, hogyan alakul az életem, hogy valaki másnak a döntése miatt kell szenvednem. Haragudtam a szüleimre emiatt, hogy rendelkeztek a sorsom felett, erre most ugyanezt teszem a gyermekemmel. Hiszen Alíz semmiről sem tehet, mégis az én bűnöm miatt ő is bűnhődik – fakad ki belőle, majd elárulja, lopás miatt került börtönbe, egy bizsuboltban csábult el, még legalább három évet kell letöltenie.
Ha minden jól megy, Alíz a rokonokhoz kerül, jó helyre, édesanyja mégis aggódik. 

– A szabály az, hogy a babák nem alhatnak mellettünk, csak a kiságyukban. De azt ígérték, az utolsó közös éjszakán magamhoz vehetem a lányomat.

 Minden éjjel azzal a kérdéssel alszom el, hogy vajon jó helye lesz-e odakint. Hogy vigyáznak-e rá? – teszi fel a kérdést, majd a könnyeit nyelve elfordul. – Ön szerint viszontláthatom még valaha a lányom, képes leszek rá, hogy jó életet biztosítsak neki? – hangzik a szinte kétségbeesett kérdés. Szeretném megnyugtatni, de nem merem. Helyettem viszont megteszi Kárdási József, a bv.-intézet parancsnoka, aki azzal kezdi, hogy amíg néhány éve még a börtönbabák hetven százaléka sosem került haza, addig az elmúlt években sokat javult a helyzet, és ma már a kicsik majdnem fele, 46 százaléka kerül vissza a családjához.

– Az elmúlt években az anya–gyermek körlet egyik legfontosabb küldetése az volt, hogy az ide kerülő nőket megtanítsuk arra, miként válhatnak tudatos anyává, hogyan tudnak valódi kötődést kialakítani gyermekeikkel. Amíg a babák erős érzelmi biztonságot kapnak idebent, addig az anyák ebben az egy évben „felszívják” magukat annyira, hogy nagyobb eséllyel kitartanak, és nem mondanak le a gyermekükről. Minden erejükkel igyekeznek megteremteni azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a szabadulásukat követően újra együtt lehessenek majd – sorolja, hozzátéve, emellett természetesen a napi rutin és a babák megfelelő ellátása is prioritás, hiszen a legtöbb fogvatartott rendezetlen családból érkezik, anyai mintájuk nincs vagy nem épp példaértékű.

 Kárdási József, a bv.-intézet parancsnoka jóformán az egyetlen férfi, akit a gyerekek látnak Fotó: Havran Zoltán

 

A CSALÁD ÖSSZETARTÁSA

Kárdási József megjegyzi: bár a kicsik egy bölcsődéhez nagyon hasonló környezetben nevelkednek, valójában rendkívül szeparáltan élnek: az itt lakó gyerekek egyéves korukig nem látnak autóforgalmat, nem ismerik a városi életet, de még az állatokat sem.
Amíg a parancsnokkal beszélgetek, feltűnik, hogy a gyerekek óriási örömmel, mi több, tátott szájjal fogadják. Kiderül, ennek nem csak az az oka, hogy az állomány többnyire nőkből áll. 

Bár az apáknak is van lehetőségük a láthatásra, nemigen élnek ezzel. Férfiként, apaként és persze a bv.-intézet parancsnokaként nagyon nehéz látnom ezt –

 mondja, majd azzal folytatja, arra viszont nagyon büszke, hogy az anya–gyermek körletben dolgozók mind elkötelezettek abban, hogy az elítélt nőknek és gyermekeiknek egy jobb élet lehetőségét alapozzák meg.

– Öröm látni, hogy a bv.-intézet gondoskodó szárnyai alatt a fogvatartottak valódi érzelmi kötődést tudnak kialakítani, a kollégák elhivatottsága és szociális rátermettsége segítségével családokat tudunk összetartani. És bár minden anyának nehéz és nagyon megterhelő lelkileg az az időszak, amikor a kicsik betöltik az egyéves kort, és eljön a búcsú ideje, valójában ez a cél, hiszen ezzel az erős kötelékkel sokkal inkább képesek ők is a jövőre koncentrálni és arra, hogy valóban egy másfajta életre rendezkedjenek be a későbbiekben.

Az átmeneti időszakban egy pszichológus segít, akivel közösen rajzolják át a jövőjüket: milyen lehetőségei vannak, hogyan tudja elkerülni a börtönbe (vissza)vezető csapdahelyzeteket. Kárdási József szerint, bár ez egyáltalán nem könnyű feladat, mégis megéri. A parancsnok úgy összegez: – Az anyák nagy része rendezetlen, elhanyagolt környezetből, családi helyzetből érkezik, ezért mélyről indulunk, de a statisztika is minket igazol: ez az anya–gyermek kötődés sorsfordító lehet mindkettejüknek.

Borítókép: Lakatos Mónika kislányával levegőzik a kecskeméti börtön anya-gyermek körletének udvarán  (Fotó: Havran Zoltán)