Horváth Attila alkotmánybíró: Egy dolog nagyon bosszantotta a kommunistákat

A rendszer mindent átszövő hazugsága – Horváth Attila alkotmánybíró szerint ez volt a legfőbb mozgatórugó, ami miatt 1956-ban fegyvert fogott a magyarság. A jogtörténész a Magyar Nemzetnek adott interjúban kifejtette, hogy a forradalom miként illeszkedik a magyar történeti alkotmány vívmányai közé, egyúttal elmondta, szerinte vonható-e párhuzam az akkori magyarországi események és a jelenleg dúló orosz–ukrán háború között. Egy másik, a napjainkban zajló digitális forradalom kapcsán az egyetemi tanár az oktatás átalakítására és a ma diákjait sújtó szellemi restségre is kitért.

Budapest, Horváth Attila egyetemi tanár otthonában Fotó: Teknős Miklós

– November 4-ét írunk, 68 évvel ezelőtt ezen a napon kezdett invázióba a szovjet hadsereg a magyarországi forradalom leverésére. Volt különösebb oka annak, hogy éppen ezen a napon indultak meg a tankok? 

– A dátumot korántsem a véletlenek összjátéka határozta meg. Bizonyosan fontos szempont volt, hogy nem akadt nemzetközi akadály a forradalom leverése előtt: az Eisenhower elnök által irányított Egyesült Államok eddigre már világosan a Szovjetunió értésére adta, hogy nem avatkozik be, Kelet-Közép-Európát Moszkva érdekszférájának tekinti. De talán ennél is fontosabb volt, hogy november 4-én indult volna újra az élet Magyarországon, ezen a napon kezdték volna meg a működésüket a gyárak, állt volna talpra a közlekedés. Akkor pedig sokkal kínosabb lett volna az intervenció, ha egy működő országot kellett volna lerohanni. S itt ragadható meg az a pont, amely a leginkább dühítette a kommunistákat. 

– Mi volt az? 

– A forradalom kitörése, október 23. után jórészt egy csapásra eltűntek az ávósok, a pártvezetők, a tsz-elnökök, a gyárak irányítói. A magyar nemzet magára maradt. Ezt azonban a társadalom messze nem tragédiaként élte meg, éppen ellenkezőleg. Egyfajta történelmi eufória uralta azokat a napokat, olyan, amely átmenetileg még a bűnözőket is jó útra térítette. A bezúzott kirakatokat nem fosztották ki, a harcolók megsegítésére pedig dobozokban, ládákban gyűjtötték a pénzt a nyílt utcán. Ezzel párhuzamosan bámulatos sebességgel szervezte meg saját önigazgatását a nemzet: létrejöttek a közigazgatás egységei, a munkástanácsok pedig a termelésért feleltek. Vidéken ez a folyamat a fővárosinál is gyorsabban ment végbe. A kommunistákat leginkább az idegesítette, hogy a magyar társadalom nem parancsra, nem a terrortól félve, hanem önszántából és önmagáért kezdett volna dolgozni. A nemzet hirtelen szabad viszonyok között találta magát, és szabadságával tudott is mit kezdeni, a saját előnyére fordította azt. 

– Mi dühítette fel a magyar társadalmat annyira, hogy néhány évvel a világháború után fegyvert ragadjon? Ön szerint, aki jogtörténészként, egyetemi oktatóként alaposan tanulmányozta 1956 folyamatait, rá lehet mutatni egyetlen össztársadalmi mozgatórugóra? 

– Úgy hiszem, igen. A mindent átszövő hazugság késztette a nemzetet megmozdulásra. 

– Ez a kifejezés, a hazugság napjaink közéleti vitáiban sokszor elhangzik. 

– Valóban, és nem szerencsés ez. Elcsépeltté, jelentés nélkülivé válik a legerősebb kifejezés is, ha sokszor vagy indok nélkül használják. Más volt azonban a helyzet 1956 őszén, ekkor már nem számítottak a kifejezések. A rendszer szuverénnek mondta magát, miközben szovjet csapatok állomásoztak az országban. A Vörös Hadsereg annak ellenére itt volt, hogy a békeszerződés értelmében 1955-ben ki kellett volna vonulnia. Emellett az állam szabadságról beszélt a diktatúra legbrutálisabb időszakában, és igaz­ságos társadalomról az elnyomás kellős közepén. A munkásosztály elsőbbségéről a kifosztás idején. Minden az ellenkezőjét jelentette. Jól jelzi ezt, hogy a határőrség nem arra vigyázott, ne jöjjön be az országba senki, hanem arra, ne menjen ki. Mindezek a rendszerbe szerveződő hazugságok sarkallták elsősorban kollektív megmozdulásra a magyar társadalmat és ehhez igazodtak a forradalom egyébként őszinte követelései is. 

– Mit ért őszinteség alatt? 

– A nemzet nem anyagi okok miatt lépett fel a hatalommal szemben 1956-ban. Nem szociális követeléseket fogalmazott meg, nem a népjóléti kérdések voltak az elsők, hanem az igazság. Ehhez pedig szabadságjogok kellenek. Szabad sajtó, a szabad szólás joga, a szabad gyülekezés lehetősége, mindezek pedig nyilvánva­lóan nem képzelhetők el a maguk teljességében az ország szabadsága nélkül. 

– Értelmezhető 1956 a jog, az alkotmányjog szempontjából? 

– Kissé máshogy fogalmaznék: ilyen szempontból is értelmezni kell, mégpedig a történeti alkotmány felől közelítve. Akárhogy is próbálta a hatalom kiirtani, a magyarság alkotmányjogi vívmányai 1945 után továbbéltek a nemzettudatban, és valójában meg is jelentek a forradalmat megelőző tüntetésekben. Az 1956-os egyetemi ifjúság összekapaszkodva, még a jelszavakat is egyeztetve, békés tüntetéseken fejezte ki akaratát kezdetben, ez pedig bátran tekinthető a márciusi ifjak 1848-as hagyományának folytatásaként. A ’48-as forradalom pedig – akárcsak a Rákóczi- vagy még korábban a Bocskai-szabadságharc – visszavezethető az egyik legfontosabb történelmi dokumentumunkra, az ­1222-es Aranybullára, közelebbről annak ellenállási záradékára. Arra az ellenállási jogra alapozott a nemzet 1956-ban is, amelyre a korábbi évszázadok küzdelmeinél. S akkor is a függetlenségért, ha úgy tetszik, a szuverenitásunk védelméért fogott fegyvert. 

– Amit végül egy idegen hadsereg csavart ki a kezéből… 

– S nem is akármilyen hadsereg. Érdemes felidézni, hogy az 1956-os forradalom leveréséért Magyarországra irányított szovjet haderő hozzávetőleg akkora volt, mint amivel 1945-ben Berlint ostromolták meg. De beszédes az is, hogy az akcióban részt vevő katonák ugyanolyan kitüntetéseket kaptak, mint amilyenekkel azokat a tiszteket jutalmazták, akik bevették korábban Berlint. Nem mellékes, hogy a szovjetek az adott kor legmodernebb harckocsijaival támadtak 1956-ban: míg a korábbi T34-esek ellen hatékony volt a Molotov-koktél, az újabb gyártmányoknál már nemigen. Arra is érdemes kitérni, hogy a KGB akkori vezetője, Ivan Szerov a forradalom ideje alatt Budapesten tartózkodott, személyesen követte az eseményeket, majd a letartóztatásokat, felelősségre vonásokat is. Mindezek a mozzanatok megmutatják, mekkora jelentőséget tulajdonítottak a Szovjetunióban a magyar forradalomnak és persze a leverésének is. Ez egyúttal, igen sajátos módon, de elismerés a pesti srácoknak is. 

– Ha már a történelmi hasonlóságoknál tartunk, térjünk ki az utóbbi hetekben a magyar közbeszédnek témát adó egyik kérdésre. Ön szerint párhuzamba állítható a közel három esztendeje tartó orosz–ukrán háború az 1956-os forradalommal? 

– Leginkább olyan pontokat látok, amelyek inkább a különbözőségekre mutatnak rá. Magyarországon a civilek fogtak fegyvert egy megszállt államban 1956-ban azért, hogy kivívják szabadságukat, küzdelmüket pedig a Nyugat semmilyen módon sem támogatta. Nem érkezett ide fegyver, és tudomásom szerint a forradalom vérbe fojtása kapcsán nem vezették be nemzetközi szank­ciók sokaságát sem a Szovjetunió ellen. Ehhez képest ma két szuverén állam vív háborút, a megtámadott országot számos módon támogatja a Nyugat, miközben a támadót még több intézkedéssel próbálja nehéz helyzetbe hozni. Mindezzel persze nem azt mondom, hogy 1956 ne tartogatna tanulságot a jelen számára, de az üzenetet, azt hiszem, egészen másutt kell keresni. 

– Közéleti szereplők ünnepi beszédeinek egyik elmaradhatatlan eleme annak megfogalmazása, milyen tanulságot hordoz az aktuális viszonyok kapcsán 1956. A gondolatok finoman szólva sem mindig eredetiek. 

– Pedig a forradalomnak nagyon is sok a mondanivalója a jelen számára, s ezek általában jóval többek elcsépelt frázisoknál. 

– Ön miben látja 1956 legfontosabb üzenetét? 

– Abban, hogy olyan szakembereket kell nevelni, akik meg tudják óvni a hazát. 

– A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen intézetvezető, de más felsőfokú intézményekben is tanít. Vagyis ha valaki, ön tehet is az ilyen szakemberek kineveléséért. 

– Egyetemi tanárként a gimnáziumi oktatás végeredményével találkozom jó ideje. Az utóbbi időben nemegyszer azt tapasztaltam az első éveseknél, hogy nincsenek hozzászoktatva a rendszeres tanuláshoz, miközben egyre nehezebb megfogni a hallgatók figyelmét. Többükön könnyen felülkerekedik a szellemi restség. Úgy vélem, át kell alakítani a tanítást magát, nemcsak azt kell megtanulni, hogyan kell tanulni, hanem azt is: miként kell tanítani. Olyan tanárokat kell képeznünk, akik eseménnyé teszik a tanórát, lekötik diákjaik érdeklődését. Ehhez pedig a tudáson túl kellő fellépésre is szükség van, itt jönnek szóba a beszédtechnika és a színpadi szereplés mesterfogásai. Most alakul a közszolgálati egyetemen a Nemeskürty István Tanárképző Kar. A folyamat során – Sipos Imre színházi szakember közreműködésével – javaslatokat tehetek a történelemoktatás új módszereinek kialakítására. Igyekszem valamennyi szempontra megvalósítható elképzeléseket megfogalmazni. 

– Talán észre sem veszik, de a mai fiatal generáció is részt vesz egy forradalomban: az élet legfontosabb mozzanatai, a személyes kapcsolatoktól elkezdve a gazdasági ügyleteken át a politikai vitákig szinte minden, jórészt áttevődnek az online térbe. A lehetőségek egyúttal veszélyeket is magukban hordoznak. Az oktatásnak vagy magának a társadalomnak hogyan kell reagálnia ezekre a kihívásokra? 

– Ami a közügyek megvitatását illeti, sokkal inkább látok a digitális robbanásban lehetőséget, semmint veszélyt. A XVIII. században a viták leginkább verbálisan zajlottak, szükségképpen egy helyen lévő személyek között. Kisvártatva, leginkább a következő században elterjedt az újság, a nyomtatott sajtó, aztán következett a rádió, majd a televízió. Az 1960-as, Nixon és Kennedy között zajló amerikai elnöki versengést, korábban elképzelhetetlen módon, a televíziós vita döntötte el. A technológia előrelépésének minden egyes állomásánál felmerültek a maihoz hasonló kételyek, félelmek. Megítélésem szerint a közösségi oldalak, az online hírközlés fejlődésének elsőrendű következménye, hogy a társadalom sokkal könnyebben jut információhoz. A legfontosabb – azon túl, hogy az állam garantálja a jogszerűséget – az, hogy a sok közlésből az egyének képesek legyenek kiszűrni a lényegest és figyelmen kívül hagyni a lényegtelent. Ha ezt elérjük, egyre több önálló, tudatos polgára lesz Magyarországnak. Azt pedig előnynek tartanám, ha minél többen vennének részt a közügyek megbeszélésében, minél többen éreznének személyes felelősséget az ország sorsának alakulása iránt.