Müller Péter a legnehezebb, és egyben az utolsó szerepéről: Kib…szott nagy szívás!

A hetedik és egyben utolsó szerepét játssza Müller Péter Kossuth- és József Attila-díjas író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó. A hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja arról beszélt a Magyar Nemzetnek, hogy élete eddigi legnehezebb pontjához érkezett. Belépett a nyolcvankilencedik életévébe.

Müller Péter Fotó: Markovics Gábor

– Hamarosan ezt az embert, aki most beszél hozzád, nem fogod megtalálni, majd az újságban fogod olvasni, hogy ekkor meg ekkor, így és így eltávozott – mondja szinte érzelemmentes hangon az ágyban feltámaszkodó, vékony arcú koponya, mintha csak azt közölné, hogy kettő meg kettő az négy. – Ez egy meredek folyamat – fűzi hozzá, és azonnal egy Shakespeare-monológot hoz, amely szerint az emberi élet az nem egyéb, mint egy játék, amelyben hét különböző szerepet játszik el.

Az utolsó szerepe az embernek az öreg

– érezhető a pont a mondat végén. Meredt csend telepszik a szobára. Ránk ül. Aztán arról kérdez, tudtam-e, hogy ennek a gyönyörű monológnak két fordítása is van. – Szabó Lőrinc úgy fordítja, hogy a vége a teljes összeomlás, míg a másikban tulajdonképpen egy demenciának megfelelő állapotot részleteznek. Tehát a teljes felejtésről van szó. És ez mind a kettő igaz – mondja jóváhagyólag, majd azzal folytatja, hogy ezt nagyon hasznosnak találja, na persze nem a környezetnek, hiszen senkinek nem jó, hogy „a papa hülye”. Szerinte a felejtés felkészülés arra, hogy a szerepet eljátszotta az ember, jön a függöny, és itt kell hagyni az egészet. 

Áldás és átok?

– Milyen jó, hogyha nem kell emlékeznem se a jóra, se a rosszra. Mert ha a jó dolgokra emlékszem, amik már nincsenek, azok itt tartanak. Ha meg a rossz dolgokra emlékszem, félelem, szörnyűségek, szenvedések, azok meg nehézzé teszik a létezést, a még hátralévő éveket. Tehát azt nem tudják mások, hogy nagy áldás van abban, ha az ember elfelejti a dolgokat – részletezi, de kiemeli, ez egyáltalán nem egy hálás szerep. 

Ez az a pont, amikor kezd vége lenni az előadásnak, finálé van

– hozza a metaforát, és szerinte csak két dolog van, ami ezt megkönnyíti. Az egyik a játék, a másik az, hogy tudja, olyan helyre készül, amely jobb, mint itt. – Sokkal jobb helyre megyek, utazom el. A téridőből kilépek, a szerepből kilépek, és belekerülök egy olyan lelkiállapotba, ahol sokkal szabadabb és boldogabb leszek – fejtegette. 

Bolond, avagy az élet szerencsés fintora 

Csak úgy mellékesen jegyzi meg, hogy ebben az inkarnációban van egy példátlan, különös mázlija, ugyanis a tarot-kártyának abban a jelében született, amely a Bolondot jelképezi. – Tehát egy picit nem vagyok normális, a bölcs és a gyermek közötti állapot között ingadozom felváltva – mondja, és ezt azzal indokolja, hogy minden tudását egy kis batyuban hordozza. 

– Éppen abban a pillanatban ábrázolják, amikor átlép egy szakadékon. Az egyik lába még itt van, a másik lába már ott van. Közben hátulról egy kutya letépi a gatyáját, pont akkor, abban a pillanatban. Na most a Bolondot abszolúte nem érdekli az, hogy beleesik-e a szakadékba, vagy nem. Nincs benne félelem. Ha beleesik, akkor úgy van jól, ha továbblép, akkor a túloldalon folytatja az útját. Hogy a kutya jön-e vele, az sem érdekli – festi le a képet.

Ja, és vidám. Ezért nagyon fontos. Pont ettől, hogy nincsenek kötöttségei. Szabad és vidám.

Más kérdésnek tartja, hogy a környezete az ilyen figurákra hogyan reagál. Nagyon kellett ezzel vigyáznia, erről sok művében ír is. Példának hozza erre, hogy a Világvége!!! című könyvében fejtegette a folyamatot, amelyet most az emberiség megél, és bizonyos szempontból ő is úgy látja, tulajdonképpen a világvégét járjuk. – Ott megírtam azt, hogy miért lesz vége a világnak, hogyan lesz vége, de ez egy vicces könyv lett. Tehát komédiának fogtam föl azt, amit a legtöbben a legnagyobb tragédiának fognak fel – mutat vissza a Bolond analógiájára. 

A Bolond örökkévaló

– A Bolond szeret csak úgy lenni, létezni. Nyilván tudja, hogy sosem hal meg, így hiába esik a szakadék mélyére, az, hogy ő Bolond, ott sem múlik el. A szerep elmúlik, a kutya eltűnik, ez a fizikai test az enyészetté válik, de a létezés maga, az működik. 

Tovább halhatatlan a Bolond. Ez a titka

 – hangsúlyozza, és azonnal megkülönbözteti a létörömöt az életszeretettől. A létöröm ugyanis soha nem múlik el. Az Istené, tehát halhatatlan, és azzal minden ember rendelkezik. – Ezzel szemben az életöröm ehhez a fizikumhoz tartozik, akit itt érintgetek – megböki a kézfejét –, nézd meg, milyen öreg, ez ennek a testnek a története – ezt már az ágyon felülve magyarázza.

A boldogság illékony madárkája 

Miközben mozdul, azt taglalja, hogy a lelke mélyén minden ember boldog. Ennek az oka, hogy az isteni lélek a Földre születik, és az hozza magával a boldogságot. Csakhogy ez a lelke mélyén van. – Na most viszont amit itt ehelyett megél, az ennek a hiánya. Néha egy picikét fölvillan, hogy hú, most jó, aztán az elmúlik. Úgy mondhatnám, hogy föl-fölbuggyan az emberből az alapélmény, hogy alapvetően én boldog vagyok, csak egy nehéz helyzetbe keveredtem, és általában jellemző a boldogságra, hogy nagyon tünékeny, épp azért, mert csak úgy följön. Nem tud ott maradni, nem tudsz benne maradni, mert a téridőben minden gyorsan változik és elmúlik, és megy tovább – magyarázza. 

A boldogságnak meg a lényege, hogy időtlen. A boldogságnak az a lényege, hogy soha nem múlik el. A valódi boldogságnak.

Szerinte ez olyan, mint egy hegedűn megtalált pontos cé, és addig, amíg a húr feszültsége megfelelő, addig-addig halljuk. – Aztán lehangolódik, te megöregszel, a hang nem jön ki, és akkor az annyi. Tehát a boldogság az embernek az alapélménye. A legistenibb tulajdonság az emberben a boldogság. Ott hasonlít a leginkább az isteni állapotra, amikor boldog, de ez mind el van rejtve a mélyen. És áldottak azok a pillanataink a hétköznapokban, amikor egy picit fölbuggyan. 

Hopp! Hoppá! Várjál csak! Állj meg, madár! És repülj tovább!

– példálódzik. Müller Péter rávilágít arra is, hogy az ősi Kínában az eszménykép a lusta ember volt, aki semmit nem csinál, csak heverészik, a hasát sütteti. – Miért? – kérdezi, és azonnal rávágja, hogy 

azért, mert az eszménykép lényege az volt, hogy minek keressen valamit, ami már megvan? Tehát hiányzik belőle ez a létforgatag, amibe mi bele vagyunk dobva, és itt muszáj kitalálni magunknak egy rögeszmét, amit szeretünk, amit hajtunk, tehát például a pénzt.

Jóskönyv

Megjegyezi, hogy ez egy külön nagy téma, mert egy akkora dráma az emberiség életében, ami a sírba fogja vinni, és már a kezdet kezdetén is baj volt vele. Nem is fejtegeti tovább. – Gyakran vagyok még vidám. Persze szomorú is – dörmögi az orra alá, aztán hirtelen felkapja a fejét és közelebb hajol.

– Örömhír, ezért elmondom, hogy a Jóskönyv meg fog jelenni világnyelveken is, először angolul, aztán kínaiul – újságolja suttogva. A tervek szerint kora ősszel már bárki a kezében foghatja az angol kiadást. 

Hogy mondana-e valamit az öregeknek? 

Nekik nem tud mondani semmit. – Nem. Ezt mindenki maga tudja csak megoldani. Mindenki teljesen másképp van. Ezt meg kell élni, mindenki maga szembesül vele, ez egy speciális ének. Nekem is az. Hiába beszéltek nekem öregkorról, és ha most visszaemlékszem a hozzátartozóimra, hogy milyennek láttam őket, most azt mondom, fogalmam sem volt, hogy mi történt bennük akkor, amikor megöregedtek.

Aztán a szobából kifele baktatva, a mankójára támaszkodva kihúzza magát, és mint egy gyermek, aki nevetni készül a csíny után, azzal búcsúzik: – Ha egy mondatban kellene összegeznem, hogy milyen érzés megöregedni, azt mondanám, kib…szott nagy szívás!