A háború poklában is erőt ad a tábori lelkész

A legritkábban találkozom olyannal, hogy a katona fél, a bajtársak fel vannak készülve arra, hogy bármikor komoly, éles helyzetben találhatják magukat – jelentette ki lapunknak adott interjújában Kálinger Roland őrnagy, tábori lelkész. Rozsé atya tizenkét éve szolgál a magyar hadseregben, közben megjárta Afganisztánt és Irakot is. A lelkész úgy érzi, a honvédségnél otthonra lelt.

Rozsé atya reméli, hogy soha nem fogjuk megtapasztalni a háború szörnyűségeit Magyar Nemzet Éberling András Fotó: Andras Eberling

– Mikor és hol vett részt az első külföldi misszióban?

– Azzal, hogy 2009-ben állományba vettek, mély vízbe dobtak, mert meg kellett szoknom a katonaéletet. A következő évben jött a második komoly kihívás, amikor néhány hónapos katonai múlttal ki kellett mennem külszolgálatba, Szarajevóba. Azt mondták, hogy tartsuk be a fokozatosság elvét, mert a balkáni missziókban ugyan komoly feladatok vannak, de mégsem olyan háborús terület, mint Afganisztán vagy Irak.

– Mi következett a bosznia-hercegovinai misszió után?

– Újabb mély víz, mert jött Afganisztán, majd Koszovó, utoljára pedig Irakban szolgáltam. Ezek hat-hét hónapos missziók voltak, így a felkészüléssel együtt közel egy évet vettek igénybe a külszolgálatok. Ennyi időre kerülünk ki a hazai vérkeringésből, így hazatértem után a korábban elért kisebb eredményeket újra kell építgetnem.

– Egy misszióban szolgáló tábori lelkésznek sajátos kihívásokkal kell szembenéznie. Milyenek a mindennapok a táborokban?

– A plébániai munka során, bár közel vagyunk a hívekhez, de velük leginkább mégis csak a különböző szertartásokon, rendezvényeken találkozunk. A missziókban azonban együtt élek a hívekkel, egy körletben lakunk, egy zuhanyzóba, edzőterembe járunk, egy asztalnál étkezünk.

Sokkal szorosabb kapcsolat tud kialakulni a hívek és a pap, a katonák és a tábori lelkész között, mint a civil világban.

A misszióban eltöltött fél év nagyon intenzív, előjön az emberekből sokszor az, ami hiányzik nekik, például hogy nincsenek megkeresztelve. A külszolgálat fél éve alatt sokan elhatározzák, hogy Jézust szeretnék követni, mi pedig felkészítjük és meg is kereszteljük őket.

– Milyen körülmények között tud misézni egy-egy misszióban?

– Minden misszió egy többnemzeti kavalkád. Így amikor miséről beszélünk, akkor fontos tisztázni, hogy kinek elevenítem fel Krisztus keresztáldozatát. Nem mindegy, hogy az angol, az amerikai, az olasz vagy éppen a magyar katonáknak misézek.

– Vagyis nemcsak a magyar katonáknak tart szentmisét?

– Irakban szintén a sűrűjébe csöppentem, mert hamar kiderült, hogy nincs amerikai katolikus lelkész. Meg is kérdezték az amerikaiak, hogy atya, miséznél nekünk? Nem utasíthattam vissza a kérést. Nem volt olasz katonai lelkész sem, ők is megkértek, hogy misézzek nekik is. Erre a felkérésre sem mondhattam nemet.

Az más kérdés, hogy az olasz bajtársak sem az angol, sem a latin nyelvű misét nem értették, így elfogadták az én közel sem jó olaszomat. Nagyon örültek a lehetőségnek. A gyakorlat egyébként az, hogy azon a bázison, ahol régóta állomásoznak katonák, köztük olaszok, ott általában van kőtemplom. Ahol nincs olasz kontingens, ott konténert alakítottak ki kápolnának, Irakban pedig sátorban miséztem, de fontos megjegyezni, hogy mindig arra méltó helyen tartottuk a szertartást.

– Katolikus papként köti a gyónási titok, de mégis, milyen jellegű kérdésekkel, problémákkal keresik meg a katonák a missziós szolgálat idején?

– Kijelenthetem, a legritkábban találkozom olyannal, hogy a katona fél, a bajtársak fel vannak készülve arra, hogy bármikor komoly, éles helyzetben találhatják magukat.

Így attól, hogy ki kell menniük járőrbe vagy nehéz feladatot kell végrehajtaniuk, nem félnek, még akkor sem, ha esetleg egy korábbi bevetésen bajtársakat vesztettek el. Egy-egy ilyen esetben az értetlenség és a düh volt a legjellemzőbb reakció részükről.

Viszont ezek a katonák úgy mentek akcióra, esetenként több ezer kilométerre a hazájuktól, hogy otthon hagyták a szeretteiket. Az irántuk érzett aggodalom és a szeretteik hiánya a családos katonákban benne van, emellett jellemzően párkapcsolati válság esetén keresnek meg. Aggódnak, hogy a szerelmük vajon hűséges lesz-e itthon. Emellett beszélgetünk a jövőről, például arról, hogy egy misszió mennyire és milyen irányba változtathatja meg egy katona életét. Vannak szerencsére pozitív dolgok is, például a külszolgálat alatt sokan megtalálják Istent, ami azért jó, mert a felnőtt megtérések a legszilárdabbak. A misszióban a katonák a társaik előtt vállalják, hogy meg szeretnének keresztelkedni, mert megszólította őket a Jóisten.

– Tábori lelkészként mit tud tenni azért, hogy egy külföldi misszióban a katonák valamennyire otthon érezzék magukat, és elviseljék a monotonitást?

– Az első, szarajevói missziómban az volt a feladatom, hogy megszervezzem a hétvégéket a katonáknak, városnézésre vagy kirándulni vittem őket. Ezzel ki tudtam zökkenteni a bajtársakat a táborban uralkodó monotóniából. Jellemző egyébként, hogy mielőtt kimegyek egy misszióra, mindig megnézem azt a fél évet, ami ránk vár. Fontos, hogy milyen egyházi és nemzeti ünnepek esnek arra az időszakra, és előre felkészülök ezekre. Próbálok figyelni arra is, hogy hazai ízekkel lepjem meg a katonákat, Afganisztánban a lányokkal mézeskalácsot sütöttünk, Irakban pedig a lehetetlent is elértük, március 15-én disznóhúst szereztünk, és gulyáspartit tartottunk. Gondoskodunk persze szellemi táplálékról is, adunk a katonáknak Szentírást, ami ott van az éjjeliszekrényükön.

– Egy tábori lelkész a misszióban egy kicsit malter a téglák között?

– Igen, néha pedig tégla a téglákon. Vannak olyan missziók, ahol pszichológus is van velünk, de mégis sokszor keresnek engem is a lelki bajaikkal a katonatársaim. Olyanok is, akik nem a papot, hanem az embert látják bennem, de őket sem küldöm el.

– Van úgy, hogy a megpróbáltatások, a körülmények és az esetleges borzalmak miatt elcsügged?

– Igen, biztosan előfordul. Bár igyekszem mindig annyi lelki olvasmányt vinni magammal, hogy fél évig kitartson, és a szentmisékből is erőt tudok meríteni. S ha ezekkel a pozitív energiákkal az ember jól gazdálkodik, akkor, ha van is elcsüggedés, remélem, nem látszik rajtam. Meg kell említeni, hogy két misszióban is volt haláleset. Az egyik esetben egy szövetséges katona hunyt el, ami miatt a magyar bajtársakon is óriási döbbenet lett úrrá. A másik misszióban, Szarajevóban viszont csak hírül kaptuk, hogy Afganisztánban elhunyt egy bajtársunk, s miközben több ezer kilométer választott el minket, mégis olyan érzések kerítették hatalmukba a katonákat, mintha a szomszédjuk esett volna el. Ezek nehéz dolgok, de a tábori lelkész azért van kint, hogy erős legyen, aztán ha hazajön, majd ráér aggódni.

– Került valamelyik külszolgálaton nehéz, háborús helyzetbe?

– Olyan szerencsés vagyok, hogy az én misszióimban a bajtársaim nem kerültek túlságosan rázós helyzetbe. A legnehezebb szituáció talán az volt, amikor Afganisztánban, nem sokkal a hazatelepülés előtt, megtámadták a táborunkat. Megszólalt a riadó, majd hosszú és rövid sorozatok hangja hallatszott. A jól begyakorolt protokoll szerint jártam el, és az óvóhelyre mentem. Ez lőporszagú volt, de szerencsére a bajtársak közül nem sérült meg senki.

Ettől függetlenül minden misszió fokozott stresszel jár, amit hosszú távon nehéz elviselni.

– Visel fegyvert ön is?

– A nemzetközi és a Magyar Honvédség misszióban alkalmazott szabályai teljesen eltérnek. Másokkal ellentétben a magyar tábori lelkész visel fegyvert, ezzel is kifejezzük a szolidaritásunkat a fiúkkal. Ha pedig baj van, akkor legalább nem minket kell menteni, hanem tudunk segíteni.

A fegyvert ugyanakkor nem vagyok köteles használni, az önvédelemhez nem vagyok köteles ragaszkodni. A bajtársaim, a rám bízottak, a sebesültek védelméről azonban nem mondhatok le.

Remélem, soha nem tudom meg, hogy egy ilyen helyzetben mit tennék.

– Tábori lelkészként egy misszióban mennyire érintkezik a helyi lakossággal, a bázist körülvevő világgal?

– Vannak olyan missziók, ahol a táborból való kijárás, az adott ország szépségeinek, nevezetességeinek megtekintése könnyebb. Koszovóban például több zarándoklatot szerveztünk, Medjugorjéba is elvittem a katonákat. Máshol persze ez kevésbé vagy egyáltalán nem megoldható.

– Hogy tapasztalja, Isten a háború poklában is jelen van, és vigyázza az övéit?

– A Jóisten mindenhol ott van, de soha nem akar háborút, nem akarja, hogy gyűlöljük egymást, a jelenlétét ugyanakkor mindig érezzük. De a gonosz, a Sátán is jelen van ebben a világban, így az emberen múlik, hogy a Jóisten szekerét tolja, vagy hagyja, hogy rabul ejtse a kísértés.

Én azt tapasztaltam, hogy a magyar bajtársak mindig a jó ügyért tesznek, a haza és az Isten szolgálatába állítják erejüket.

Nagyon remélem, hogy soha nem fogjuk megtapasztalni a háború szörnyűségeit, elég az az árnyék, amiben egy misszióban vagyunk. Nemhogy a háborúban, de még az árnyékában sem jó lenni.

– Közeleg a Szentlélek kiáradásának ünnepe. Mit üzen a pünkösdi csoda a honvédségben szolgáló katonáknak?

– Az eredeti pünkösd is azt üzente az apostoloknak, hogy legyenek bátrak, és amit megtanultak Jézustól, azt használják az emberek javára. A mostani pünkösd is azt üzeni, hogy a tudásunkat, a képességeinket állítsuk a jó szolgálatába.