– Mindenki ismeri Szent Miklós legendáját, amikor férjhez menő lányok papucsaiba, cipőibe erszényeket dobott. Van ennek a történetnek mára is komoly üzenete?
– Nagyon fontos ebben a történetben, hogy Miklós a családalapítást segíti. Egyfajta sokat látott „atyai” látótér kell, ami bölcsen tudja: bár mindig fontos segíteni, de különösen áldásos az induló döntést, a kezdődő családot támogatni. Induláskor olyan jólesik a bátorítás, a konkrét anyagi segítség, a zsenge kezdeményezés támogatása, az atyai hit: „Lesz majd belőled bő termés!” Szent Miklós jó lelke máig hat görögkatolikus egyházunkban. Egyrészt nagycsaládbarátok vagyunk: a KSH-tól papírunk van arról, hogy a felekezetek közül arányaiban nálunk van a legtöbb gyermek. Ez ki is hat az egész egyházunkra, intézményeinkre, iskoláinkra: szeretjük a családias légkört, s talán éppen ezzel az őszinte családszeretettel készítünk fel a családi életre. Másrészt minden „zsenge” indulását nagy szívvel támogatjuk: a tehetséges tanulókat, a dolgozni akaró romákat, a családalapító fiatalokat, vagy akik a felnőttkori életüket nagy sebekkel kezdik.
– Mikulás napjához világszerte ma már elsősorban a fogyasztás kapcsolódik. Lehet-e aktuális a mondandója manapság?
– Szent Miklós a görögkatolikus, az ortodox és minden keleti egyházban a szociális szeretet, a karitász alakja. Nem csak gyerekeknek hoz csokoládét, hanem a hatékony, a nagyban való segítés alakja. A világ keleti felében, a keleti kereszténység minden templomában az alapképek között nélkülözhetetlenül jelen van Szent Miklós ikonja. Az ő alakja nem engedi, hogy mi, keresztények elszálljunk valamilyen spirituális-liturgikus misztikumba, s megfeledkezzünk a létfenntartásért küzdőkről. A létfenntartás küzdelmét és az amiatti szorongást komolyan kell venni, tisztelni akarjuk mindenkinek ezt a küzdelmét. Komolyan ír erről Kierkegaard, hidegen említi Heidegger, mégis gyorsan átlapozzák, és az „én” megvalósításáról elmélkednek. A létfenntartás küzdelmeinek filozófiájáról-teológiájáról kevesen írnak elmélyülten, jóllehet az hihetetlenül sok feszültséget okoz a családokon belül, a munkahelyeken, a pártpolitikában és az egyén belső világában is – s már azzal több békességet nyernénk, ha tudnánk erről tisztán beszélni. De a teológiának nem csak ezért fontos: a létfenntartási küzdelmek az őszinte alaphelyzetünkbe állítanak. Alázatosan beismerem, hogy teremtmény vagyok, nem isten. Ráutalt vagyok a másik emberre, szolidaritására, munkájára, tehetségére. Nem kell görcsölnöm a létem abszolút bebiztosításán, mert nem is tudom azt abszolút bebiztosítani. Nem kell mindent megélnem, hanem a saját utamat kell megjárnom. Ezek a küzdelmek őszintébb kapcsolatra tudnak vezetni Isten és a többi ember felé, ha abbahagyjuk a könyöklésben, az állandó versenyben való gondolkodást.