Az üres csizma sokatmondó gesztusa

Bosszantó, amikor a történelmi személyből mesealakot varázsolnak, a püspökből bohócfigurát, a városi-tartományi szinten gondolkodó segítőből gyerekszentet – mondja Papp Miklós görögkatolikus pap. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Morálteológia Tanszékének vezetője életközepi válságról és a görögkatolikus nagycsaládokról is beszél interjúnkban.

UKRAINE, ODESSA REGION, VILLAGE PETRODOLINSKOE – JUNE, 30, 2019: Icon of St. Nicholas on the background of branches of blue spruce. Forrás: 123RF

– Mindenki ismeri Szent Miklós legendáját, amikor férjhez menő lányok papucsaiba, cipőibe erszényeket dobott. Van ennek a történetnek mára is komoly üzenete?

– Nagyon fontos ebben a történetben, hogy Miklós a családalapítást segíti. Egyfajta sokat látott „atyai” látótér kell, ami bölcsen tudja: bár mindig fontos segíteni, de különösen áldásos az induló döntést, a kezdődő családot támogatni. Induláskor olyan jólesik a bátorítás, a konkrét anyagi segítség, a zsenge kezdeményezés támogatása, az atyai hit: „Lesz majd belőled bő termés!” Szent Miklós jó lelke máig hat görögkatolikus egyházunkban. Egyrészt nagycsaládbarátok vagyunk: a KSH-tól papírunk van arról, hogy a felekezetek közül arányaiban nálunk van a legtöbb gyermek. Ez ki is hat az egész egyházunkra, intézményeinkre, iskoláinkra: szeretjük a családias légkört, s talán éppen ezzel az őszinte családszeretettel készítünk fel a családi életre. Másrészt minden „zsenge” indulását nagy szívvel támogatjuk: a tehetséges tanulókat, a dolgozni akaró romákat, a családalapító fiatalokat, vagy akik a felnőttkori életüket nagy sebekkel kezdik.

– Mikulás napjához világszerte ma már elsősorban a fogyasztás kapcsolódik. Lehet-e aktuális a mondandója manapság?

– Szent Miklós a görögkatolikus, az ortodox és minden keleti egyházban a szociális szeretet, a karitász alakja. Nem csak gyerekeknek hoz csokoládét, hanem a hatékony, a nagyban való segítés alakja. A világ keleti felében, a keleti kereszténység minden templomában az alapképek között nélkülözhetetlenül jelen van Szent Miklós ikonja. Az ő alakja nem engedi, hogy mi, keresztények elszálljunk valamilyen spirituális-liturgikus misztikumba, s megfeledkezzünk a létfenntartásért küzdőkről. A létfenntartás küzdelmét és az amiatti szorongást komolyan kell venni, tisztelni akarjuk mindenkinek ezt a küzdelmét. Komolyan ír erről Kierkegaard, hidegen említi Heidegger, mégis gyorsan átlapozzák, és az „én” megvalósításáról elmélkednek. A létfenntartás küzdelmeinek filozófiájáról-teológiájáról kevesen írnak elmélyülten, jóllehet az hihetetlenül sok feszültséget okoz a családokon belül, a munkahelyeken, a pártpolitikában és az egyén belső világában is – s már azzal több békességet nyernénk, ha tudnánk erről tisztán beszélni. De a teológiának nem csak ezért fontos: a létfenntartási küzdelmek az őszinte alaphelyzetünkbe állítanak. Alázatosan beismerem, hogy teremtmény vagyok, nem isten. Ráutalt vagyok a másik emberre, szolidaritására, munkájára, tehetségére. Nem kell görcsölnöm a létem abszolút bebiztosításán, mert nem is tudom azt abszolút bebiztosítani. Nem kell mindent megélnem, hanem a saját utamat kell megjárnom. Ezek a küzdelmek őszintébb kapcsolatra tudnak vezetni Isten és a többi ember felé, ha abbahagyjuk a könyöklésben, az állandó versenyben való gondolkodást.

Szent Miklóst ábrázoló ikon fenyőágakon – Fotó: 123RF

– Mi az előző rendszerben még a Télapón nőttünk fel. Mennyiben torzult Szent Miklós alakja?

– Egyrészt bosszantó tud lenni, amikor a történelmi személyből mesealakot varázsolnak, a püspökből szinte bohócfigurát, a városi-tartományi szinten gondolkodó segítőből gyerekszentet. Ami a legbosszantóbb, hogy a keresztény szentből kilopják Krisztust, s így marad egy hitetlen Télapó. De minden hazugságon túl valamit nem tudnak eltorzítani: azt, hogy Szent Miklós tele volt szeretettel. Számomra szinte földrengésszerű a felismerés: volt egy ember, aki szeretetével úgy szíven ütötte a világot, hogy máig nem tudjuk elfeledni – még ha mesefigurává is vált. Vannak emberek, akik képesek arra, hogy szíven üssék a világot, a hatásuk akár 1700 évig feledhetetlen maradjon és dolgozzon. Lassan ötvenévesen már magam sem csak őrizni akarom mások emlékeit, hanem nekem is meg kell tennem a világ szíven ütését. Hol, hogyan tudnék a halálomon is túlmutató jóságot elindítani? Milyen hatástörténetet tudnék elindítani, ami a halálom után is gyümölcsöt terem? Talán gondolkodnak ezen sokan, hogyan is tudnának ilyen jó hatást elindítani a nagycsaládjukban, a munkahelyükön, a civil kezdeményezésekben, a tudományos munkában, az egyházi szolgálatban. Az életközepi válság sokaknál azért van, mert éppen ekkor köszön ránk a nagy dobásnak, a világ nagy szíven ütésének feladata és lehetősége. Pont előrefelé kellene menekülni, a halálon túlra is mutató nagy hatások felé – s nem vissza a napi ügyekbe, élvezetekbe, sérelmekbe.

– Hogyan várja ma egy papcsalád – vagy általában egy görögkatolikus család – a Mikulást?

– A szinte felnőtt gyerekeink mellett mi, szülők is minden évben kitesszük a csizmánkat a Mikulásnak. Ha már majd 1700 éve él egy hagyomány, nehogy már rajtunk akadjon el! Persze az üres csizmákat is megrögzötten teológusi szemmel szoktam nézni: számomra azt jelenti, hogy tudni kell kiürülni, s engedni, hogy Isten meglepjen minket. Aki el van telve a saját gondolataival, megtanult filozófiai-teológiai igazságaival, politikai-történelmi cövekjeivel, az hogyan fog szellemileg fejlődni? Érdemes kiüresedni, s engedni az új eljöttét. Milyen tudás van még nekem hátra? Érdemes kiüresíteni azt a csizmát is, ami tele lehet sérelmekkel, indulatokkal, szomorúsággal. Még nekik is jöhet új. Lehet még nekik is nevetés az életükben. Az üres cipő előhívja a feledni tudás, a megbocsátás, az újra való nyitottság fontosságát. Nem tud élni a ma csodájának, akinek tele a cipője a múlt tudásával, emlékeivel, idegességeivel, sérelmeivel. Ahogy meglepetés a cipőben a Mikulás-ajándék, úgy meglepetés a mai nap, a mai kézfogás, a mai munka öröme, a mai kávé. Hagyom meglepni magam, hagyom, hogy a mai Isten meglepjen. A boldogság nem áru, hanem ajándék, aminek van spiritualitása is.

– Ez az esztendő a görögkatolikus egyháznak is sajátos nehézségeket hozott. Tetten érhető-e a mai helyzetben Szent Miklósnak ez a különleges megbecsülése?

– Erre az évre egyértelműen rányomja bélyegét a járvány: szinte egész évben, év eleje óta visszafogott minden, a húsvétot, az esküvőket, a nyári programokat és most a karácsonyt is ennek az árnyékában kell tartanunk. Talán három dolgot emelnék ki, amit a görögkatolikusok fontosnak tartottak, tartanak. Először is az élet szeretete, a másokról való gondoskodás. Sok szociális intézményt vettek át a görögkatolikusok az ország keleti felében, s az ottani dolgozóink igen hősiesen helytálltak. Voltak, akik hetekig benn is aludtak, elszakadva a családjuktól, voltak, akik fáradhatatlanul fertőtlenítettek.

Szent Miklóst ábrázoló freskó a szicíliai Acireale városának templomában – Fotó: 123RF

Másrészt a görögkatolikus egyház karitásza szintén fáradhatatlanul és hatékonyan segíti a családok életét, határon innen és túl. A segítésnek még élnek olyan formái, melyek nem a pénzhez kötődnek, hanem terményt, gyümölcsöt, technikai eszközöket is adományoznak szétosztásra. S végül Szent Miklós pásztori alakjához szívesen kapcsoljuk a pásztorság, az összegyűjtés és összetartás feladatát. A görögkatolikus egyháznak is meg kellett találnia azokat az új módokat, melyekkel össze tudja gyűjteni a híveit, nem veszíti szem elől a görögkatolikusokat. Így kerestük az online lehetőségeket a liturgiák, a hitoktatás, az egyházközségek összetartása területén is. Mivel mi az országban kevesen vagyunk, nekünk minden egyes görögkatolikus különösen fontos. Mi nem bízhatunk a nagy számok törvényeiben, nekünk a személyes odafordulás, ajándékozás, megszólítás fontos.

– Mi jelent az ön számára, hogy védőszentje Szent Miklós?

– Amikor pappá szenteltek, az egyik papbarátom felesége festett nekem egy Szent Miklós-ikont, s azt azóta is a szobámban őrzöm. Az ikon különlegessége, hogy az arcában kicsit egybemosódik a valódi Szent Miklós és az én arcom. Fiatal papként, és nem a megszokott nagy szakállú öreg püspökként ábrázolja. Ezt az ikont másként veszem kézbe. A magam életfeladatát látom benne: a nyers fát meg kell művelni, hogy arra a szent arca felkerülhessen.