Tíz éve, október 4-én örökre megváltozott a devecseri kistérség lakóinak élete, amikor átszakadt a Mal Zrt. X. számú zagytározójának gátja. Az erősen maró lúgáradat, ami a vörösiszapot magával sodorva Magyarország eddigi legnagyobb ipari balesetének a nevét is adta, vörösiszap-katasztrófaként vonult be a köztudatba. A vörös áradat tíz embert megölt, több százat megsebesített, több száz milliárd forintos kárt okozva. A devecseri kistérség lakói, már akik maradtak és nem menekültek el biztonságosabbnak tartott vidékekre, ma is magukban hordozzák a tragédiát – derült ki a Vörösiszap-kutatás 2020 elnevezésű projektből, amelyben a szakemberek a katasztrófa utóhatásait vizsgálták. A kutatások elsődleges eredményeiről csütörtökön online sajtótájékoztatón számolt be Bartal Anna Mária szociálpolitikus-szociológus, valamint Ferencz Zoltán szociológus-közgazdász, akik a vörösiszapömlés első, a társadalomra gyakorolt hatásainak vizsgálatát 2013-ban készítették el.
„Soha nem féltünk, mert nem tudtuk, mitől kell félni! Soha nem gondoltuk, hogy ez kiszakad!” „Nem tudtuk elképzelni, hogy milyen ez, és amikor láttuk, az mindent felülmúlt. Úgy jött, mint derült égből villámcsapás!” – nyilatkoztak a vizsgálatot követően két évvel, 2015-ben, A vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásai címmel megjelent könyvben a túlélők. Egy önkéntes pedig így írta le a katasztrófát: „A pusztítás leírhatatlan volt, se tévé, se fotóriportok nem tudták visszaadni azt a látványt. Ma is beleborzongok, ha annak a férfinak az arcára gondolok, aki épp a háza maradványait nézte, amikor odaértünk. Annyira megrendítő volt, hogy nem tudtam, mit mondjak, nem tudtam mit mondani, mivel biztatni… én aznap hazautaztam, mert nekem volt hova, nekem csak egy nap rettenet volt, míg neki egy élet munkája veszett oda.” Ez a néhány mondat jól jellemzi az átélt trauma váratlanságát, nagyságát és a következményeket egyaránt.
Az életnek ára van
A mostani, a Társadalomtudományi Kutatóközpont égisze alatt lezajlott kutatásról szóló online sajtótájékoztató Az élet élni akar, de ennek ára van címet kapta. A kutatás egyik kérdése az volt, hogy fontos-e a katasztrófára való megemlékezés. Például Kolontáron minden évben szervezetten emlékeznek meg október 4-én a történtekről, az érintett települések közül itt a leggyakoribb az emlékezés. Ugyanakkor Somlóvásárhelyen egyáltalán nem tartanak megemlékezéseket. A kutatás szerint azonban a kistérség lakói fontosnak tartják a megemlékezéseket, elsősorban azért, mert „jó emlékezni, hogy a bajban hogyan segítettük a közösség tagjait”. Másodsorban az áldozatok emléke előtt adózni kell, és a gyász az, ami harmadsorban fontossá teszi a megemlékezéseket. Érdekes megfigyelés, hogy mindezek a fiatal generációban élnek a legerősebben. – Ezekben a megtört identitásokban a hősiesség, a közösségi erő megmutatása a vezető motívum, noha az emlékezésekkor még mindig zajlik a gyászfeldolgozás is, amely az átélt megpróbáltatásokról, a veszteségekről szól – fogalmazott Bartal Anna Mária.