„Nem tudtuk elképzelni, hogy milyen ez, és amikor láttuk, az mindent felülmúlt”

A devecseri kistérségben gyökeresen megváltozott az élet a 2010. október 4-i ipari katasztrófa után. A vörösiszap-áradat nyomán felgyorsult az elvándorlás, fennállt a szegregáció veszélye, és ma is szoronganak. Akik maradtak Devecserben, Kolontáron, Somlóvásárhelyen, azok állandó feszültségben élnek. Vörösiszap-kutatás 2020 címmel szakemberek vizsgálták és vizsgálják a katasztrófa hosszú távú, máig tartó hatásait.

A devecseriek, kolontáriak és somlóvásárhelyiek által átélt trauma váratlanságát, nagyságát és a következményeit még a pusztítás után készült fotók sem tudják átadni Fotó: Kurucz Árpád

Fejlődés, szegregáció, elvándorlás

A beruházások megítélése pozitívan változott az évek alatt. Míg 2013-ban inkább negatív volt a megítélése a kármentőalapból történt helyreállításnak, fejlesztésnek, addig mára csillapodtak a kedélyek. Hét éve például az új lakóparkok felépítése viszályt és irigységet szült, sokan feleslegesnek tartották például a „drága” térkövezést. Egyesek összetákolt viskóból összkomfortos kertes házba költözhettek, addig mások kénytelenek voltak az elpusztított otthonaikhoz képest kisebb térben új életet kezdeni. A kutatás eredménye most azt mutatja, hogy a kistérség lakói kifejezetten értékelik az infrastrukturális beruházásokat, például, hogy orvosi rendelő épült a devecseri lakóparkban, iskolákat újítottak fel, valamint a foglalkoztatás lehetőségei nőttek. Azonban annak ellenére, hogy az egyébként is hátrányos helyzetű kistérség nagyobb része mára rendezett képet mutat, az elvándorlás tovább erősödött.

A devecseriek, kolontáriak és somlóvásárhelyiek által átélt trauma váratlanságát, nagyságát és a következményeit még a pusztítás után készült fotók sem tudják átadni
Fotó: Kurucz Árpád

Már a 2013-as felmérés idején is megjelent a szegregáció kérdése Kolontáron és Devecseren, a településtől földrajzilag is elkülönülő, újonnan felépült lakóparkok miatt. A mostani vizsgálat szerint a szegregáció enyhült, javult a hét évvel ezelőtti helyzethez képest, bár tovább gyengültek a szomszédi kapcsolatok, nem sikerült azokat a katasztrófa előtti szinte emelni. A kapcsolatok jelenleg kimerülnek a „szoktunk beszélgetni” szinten. Az említett devecseri – a kolontárinál elszigeteltebb – lakóparkban a szolgáltatásokkal az ellátottság, a közlekedési helyzet is sokat javult napjainkra, az új lakásfejlesztések is az új lakóterület közvetlen térségében zajlottak.

A szegregációhoz, illetve az embercsoportok közötti feszültségekhez tartozik, hogy a devecseri Danó-telep – a helyi cigánytelep – teljes egészében megsemmisült a katasztrófában. Az emberek beköltöztek a városba, hátrahagyva korábbi telepi életformájukat (a gettóélet politikailag korrekt megfogalmazása), és a többségi társadalom tagjai között elvegyülve máig látens konfliktusokat okoznak.

– Amikor a kártérítések történtek, akkor ezek a telepi életformát élő emberek beköltöztek a településre, ami egyrészt nagyon jó, mert megszűnt a szegregációjuk, másrészt viszont bekerültek egy zártabb közösségbe, ahol nem a sajátjaikkal voltak együtt. Ez mind a két oldalon feszültséget okozott – részletezte Bartal Anna Mária. A szociálpolitikus-szocio­lógus hozzátette: legnagyobb arányban Devecserről, a nem cigány lakosságból történt elvándorlás.

Terhes örökség, Rossz egészség

Devecser többszörösen hátrányos helyzetű város. A hetvenes években még erős helyi értelmiségi réteg élt a Veszprém megyei kisvárosban, aztán a nyolcvanas években elvették a járási központi rangot és az értelmiség elköltözött a közeli Ajkára. A polgármester kivételével a település vezetői a szomszédos nagyobb városból járnak nap mint nap Devecserbe, amely 2011-ben kapta csak vissza járási rangját.

Így nem meglepő, hogy a kutatásból kiderült, az értelmiség helytállását nem sokra tartották a katasztrófa idején. Ötfokozatú skálán osztályoztak a megkérdezettek. A tűzoltók (4,5), a rendőrök (4,43), az önkéntesek (4,34) és a segélyszervezetek munkatársai (4,11) kapták a legmagasabb pontokat, a helyi értelmiség (3,76), a bankok (3,31) és a biztosítók (3,29) pedig a legalacsonyabbakat.

Hangsúlyos része volt a kutatásnak az egészséghelyzet, a pszichés (lelki) állapot felmérése. Eszerint tíz év alatt megduplázódott a kistérségben élők körében a krónikus betegségek száma. Mint ahogy a kutatók megfogalmazták, az idő múlása, az, hogy tíz évvel idősebbek lettek az ott élők, egyáltalán nem indokolják a krónikus betegségek drasztikus növekedését. A test a katasztrófa miatti erős ­stresszre adott válaszáról van szó. Folyamatos feszültség és félelem, fokozott éberség, rossz álmok, alvászavarok – ezekről számoltak be a megkérdezettek. Bár a stressz csökkent, még idén augusztusban is majdnem mindenkinél mértek legalább egy negatív pszichés tünetet. A vizsgált személyek húsz százalékánál továbbra is megfigyelhető a fokozott éberség állapota, amely nyugtalanságra utaló tünet. A kutatók szerint ez azt jelenti, hogy az ember állandóan készenlétben van, folyamatosan valami veszélyt szimatol, állandóan arra készül, hogy bármikor történhet vele valami negatív.

A kutatók beszámoltak arról is, hogy szinte semmilyen részletesebb kutatás nem volt arra vonatkozóan, hogy a károsultak egészsége miként alakult az elmúlt tíz évben. Így azt sem tudhatjuk pontosan, hogy mikor a lúgos vörösiszap rátört az emberekre és környezetükre, az hosszú távon okozott-e a szervezetükben káros elváltozást. Volt ugyan egy nagyobb egészségügyi szűrés a légúti megbetegedésekre, de más nem. Bartal Anna Mária úgy vélte: „Mintha a közegészségügy és az egészségügyi kutatók lemondtak volna arról, hogy nyomon kövessék ezt a populációt.”

A kutatásban szintén részt vevő V. Komlósi Annamária pedig arról beszélt: addig nem mondható ki egészen biztosan, hogy nincs tünetszaporodás a katasztrófa következtében, amíg ezt meg nem mérték. – Legalább egy ilyen átfogó szűrés kijárna ennek a közösségnek – hangsúlyozta a szakpszichológus, aki az ELTE Személyiség- és Egészségpszichológiai Tanszék címzetes egyetemi tanára, egyben a Magyar Pszichológiai Társaság katasztrófa­pszichológiai szekciójának elnöke.

Károk, felelősség

A katasztrófa okozta károkra való kérdésre a kutatás résztvevői – ebben a sorrendben – az ingatlanok lakhatatlanná válását, az egészségkárosodást és a lelki szenvedéseket nevezték meg. Hét éve még attól féltek a károsultak, hogy az ingatlanjaik elértéktelenednek, soha nem tudják majd eladni azokat, és nem fognak tudni elköltözni. A vörösiszap-katasztrófát átokként élték meg, amely röghöz köti őket. Ehhez képest ma már csak az érintettek egyharmada látja ennyire sötéten a helyzetet.

A felelősség kérdésében az emberek szerint toronymagasan a Mal Zrt. az első, másodsorban a védőgátak állapotát, harmadsorban a környezetvédelmi hatóságot említették a megkérdezettek. Ugyanakkor a fiatalabb korosztály már nem azt tartja fontosnak, hogy magát a károkozót megszemélyesítsék, arról kell beszélni helyette, hogy emberi mulasztás, tévedés, hanyagság történt.

A MAL Zrt. X. számú zagytározójának a gátja gyengült meg, majd szakadt át
Fotó: Kurucz Árpád

A kommunikációs kutatás eredménye arról tanúskodik, hogy a kistérség lakói már inkább nem beszélnek a történtekről, mint igen. A megkérdezettek 47 százaléka néha beszél róla, 23 százalékuk egyáltalán nem beszél róla, 18 százalékuk gyakran beszél róla, kilenc százalékuk mindig beszél róla, három százalékukat egyáltalán nem érdeklik a történtek. Somlóvásárhelyen a lakosság inkább a jövőre koncentrál, mint a múlt fájdalmaira. A kutatás eredménye szerint a katasztrófa sújtotta kistérség lakói a hírekből ma már az egyéni történeteket és a településfejlesztés híreit preferálják.

Saját hajuknál fogva

A kutatás megállapította, hogy eltérő mértékben sikerült feldolgozni a történteket. Kolontár és Somlóvásárhely sikeresebben ki tudta heverni a katasztrófát, mint Devecser. Ugyanakkor biztató, hogy jó a helyi közösségek ellenálló képessége (rezilien­ciája). Ez arra a kérdésre adott válaszokból derült ki, hogy szerintük mennyire képesek a saját sorsukat kézben tartani, amire önbizalmat jelző válaszokat adtak. Különösen Kolontáron erős a lakosság immunrendszere. – A tragédia elviselése a személyes narratívájukban valahogy úgy rögzült, hogy ők sok mindent átéltek, és ugyan sok problémájuk van, mégis viszonylag erős embereknek látják magukat – fogalmazott V. Komlósi Annamária. A zárt közösségként működő Kolontáron sikerült a leginkább túllépni a katasztrófán, ám a katasztrófaelhárítás következtében felszínre kerülő ellentéteket rosszul élték meg. – Hét év dermedt állapot után a kolontáriak a saját hajuknál fogva tudták kirántani magukat – mondta erről Bartal Anna Mária.

A kutatást végzők szerint egyébként az iszapkatasztrófa okozta tünetekkel – folyamatos feszültség és félelem, fokozott éberség, rossz álmok, alvászavarok – lehet számolni a Covid–19-járvány alatt is. A kutatás megállapította, hogy a devecseri kistérségben nem foglalkoztak kellőképpen a sérült közösségek egészségügyi, pszichés, társas kapcsolati jólétének rehabilitációjával. Pedig erre ugyanakkora hangsúlyt kellene fektetni, mint a fizikai környezet helyreállítására. A kutatók ezért a koronavírus-járvány miatt emlékeztetnek rá: most még a katasztrófa-elhárítás fázisában vagyunk, de ez hosszú távú változásokat fog generálni gazdasági, közösségi szinten, a családi és társas kapcsolatainkban. Fel kell készülni arra, hogy ki és miként fogja helyrehozni ezeket a következő években, évtizedben.

A katasztrófa miatti büntetőeljárásról, a katasztrófa hátteréről a Lugas mellékletben olvashatnak