Személyes sorson keresztül mutatható be leginkább a Gulag világa

A szovjet lágerekbe elhurcoltakat, azok családját szoros megfigyelés alatt tartották nemcsak hazatérésük után, hanem a Kádár-korszakban különösen – nyilatkozta a lapunknak adott interjúban az 1993-ban létrehozott Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány elnöke. Nagyné Pintér Jolán arról is beszélt, hogy a tizennégy éve elhunyt édesanyja, Rohr Magdolna történetéről készült monodráma a fiatalok körében is nagy érdeklődést váltott ki, és nem zárkóznak el a film szélesebb körű bemutatása elől sem.

Nagyné Pintér Jolán 20210720 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

– Elmesélték önnek kiskorában ezt a történetet?

– Nem, ugyanis hazatértük után közvetlenül egy magyar kormánybiztos fogadta őket Nyíregyházán. A szüleimet azzal fenyegette, ha beszélnek a történetükről, visszaviszik őket a Szovjetunióba. Ez a parancs annyira beléjük égett, hogy a családban nem esett szó erről.

– A Gulag–Gupvi táborokba elhurcoltak számát egyes források hat-hétszázezerre, némelyik közel egymillióra becsüli, mégis mintha kevesebben ismernék ezeket a történeteket. Közrejátszik ebben Kádár János politikája?

– A Kádár-korszakot sokan „puha diktatúrának” nevezik, de ez így erős megszépítés. A szovjet lágerekbe elhurcoltakat, azok családját szoros megfigyelés alatt tartották nemcsak hazatérésük után, hanem a Kádár-korszakban különösen. A húsz-huszonötezer főből álló, Szovjetunióba került politikai üldözöttek közül mindössze néhány ezren térhettek csak haza, akik különösen a kommunisták célpontjai voltak. Még ha nem is jelentettek közvetlen veszélyt a rendszerre az egykori Gulag-rabok, a rendszer rajtuk tartotta a szemét, egészen az 1980-as évekig. Még amikor Rózsás János egykori rab – a rendszerváltoztatást követően – elkezdte összeállítani a magyar Gulag rabok életrajzát, akkor is sokakban élt a félelem: nem lesz ebből bajuk? Mi lesz, ha kiderül „rovott” múltjuk? Így élt tovább bennük a gerjesztett félelem és az elhallgatás súlyos terhe.

– Hogyan fért saját iratához Rohr Magdolna?

– A rendszerváltoztatás után kikértük az erről szóló iratokat, édesanyám innen tudta meg elítélésük okát, amelynek alapját a szovjet büntetőtörvénykönyv ötvennyolcas paragrafusa képezte. Ugyanis egy disszidálni készülő ismerőse a noteszában feljegyezte édesanyám nevét, egyszerű baráti adatrögzítésként. Aztán ebből kiindulva koholt vádakkal keverték bele anyámat egy – tizenéves fiatalokat érintő – koncepciós ügybe. A jelentésben „hazaárulónak” és „fasisztának” bélyegezték meg, ez megszokott indoklás volt, ennél több nem is derült ki számára akkor sem, amikor elítélték. Napjainkban már szinte minden egykori rab élettörténete végigkísérhető a történészi feltárásoknak köszönhetően. Nagy segítség az adatok megismerésében a Magyar Nemzeti Levéltár nemrég indult adatbázisa, amely több százezer fogolykartont tartalmaz. Természetesen az Állambiztonsági Levéltár is sok anyagot őriz, főként a megfigyelésekről, a kádári időkből, de a megyei levéltárak és a Hadtörténeti Intézet Levéltára is iránymutatóvá válhat ezekben a kutatásokban.

– Jelenleg hány Gulag–Gupvi-túlélő él a mai napig, és ebből hánnyal tartja az alapítvány a kapcsolatot?

– Sajnos ma már tíz alatt van azoknak a száma, akik élnek, de alapítványunk mindegyikükkel tartja a kapcsolatot. Fontos velük a napi kapcsolatteremtés, hiszen én is mindig újabb és újabb részletekkel leszek gazdagabb. Nemrégiben például értékes hírt kaptam: egy nagydorogi Gulag-rab egy harangot öntetett még életében, amelyre a helyi templomnak egymillió forintot adott. A történet hallatára ezt a harangot felterjesztettük a Tolna megyei értéktárba. Azonban hála a gondviselésnek, több Gulag-rab még a mai napig igen aktív: Galgóczy Árpád műfordító még mindig ír, előadásokat tart, Hartmann Klára rendhagyó történelemórákon mesél a gyerekeknek, Gúth Zoltán emlékiratait adta ki nemrégiben, Mohos András százkét évesen pedig októberben az egyik rendezvényünk díszvendége lesz. Életigenlésük, aktivitásuk mindannyiunk számára példaértékű és egyben inspiráló is.

– Van még olyan család, akinek a rokona még mindig nem került elő, de lehetséges, hogy még él?

– Nem tudok arról, hogy lenne ilyen, de ha mégis, forduljon nyugodtan az alapítványhoz. Szívesen segítünk abban, milyen fórumokon, adatbázisokon keresztül juthat el a feltáráshoz.

– Tapasztalata szerint mennyit tudnak a fiatalok a Gulagról, azok körülményeiről?

– Szinte semmit. A 2015–2017-es Gulag-Gupvi-emlékévben fiataloknak is tartottunk rendezvényeket, ott szembesültünk azzal, hogy rengeteg tennivalónk van még, hogy a mostani generáció is képben legyen a múlt ezen részével. Ugyanakkor szerintem az is egy fontos mérföldkő, ha otthon előveszik a családi albumot, és megkérdezik a képen szereplő, katonaruhát viselő személyt, hogy ki volt ő és mi a története. Nagyon fontos, hogy a szülők vagy éppen a nagyszülők akarva-akaratlanul is beszéljenek az ősökről. Most vagyunk az utolsó utáni pillanatokban, hogy ezeket a feladatokat mi, nagyszülők bepótoljuk.

– Elképzelhető, hogy a fiatalok nem is érdeklődnek már őseik iránt?

– Ez így nem teljesen igaz! Sokan érdeklődtek arról, hogy hogyan nézhetnek utána például a dédnagyapjuk életrajzának, iratainak, ebben is szívesen nyújtunk segítő kezet. Ráadásul napjaikban nagyon hasznos elfoglaltság lett a családfakutatás, és az 1940-es évekhez érve szinte mindenki szembesül azzal, hogy a család valamelyik tagját elhurcolták. Mi jelen vagyunk a közösségi térben, bevonjuk a megemlékezéseinkbe a diákokat – ők konferálnak, előadnak, énekelnek, koszorúznak –, mindezzel ösztönözzük őket arra, hogy bekapcsolódjanak a munkánkba, és vigyék is tovább az itt hallottakat.

– Ebben a tapasztalatban talán segített az, hogy tavaly rendkívüli történelemórát tartott a Gulag Alapítvány középiskolásoknak a 2007-ben elhunyt Rohr Magdolna történetéről, amelyet A nép ellensége című monodrámán keresztül mutattak be. Mennyire voltak nyitottak erre az eseményre a fiatalok?

– A belvárosi Aranytíz közösségi házban tartottuk először azt a monodrámával egybekötött órát, amely akkora érdeklődést váltott ki, hogy többek között négy-öt gimnázium, illetve néhány általános iskola is megkeresett minket. A monodráma – Török Tamás író rendezésében – Török Anna színművész előadásában egy katartikus mű, amelyet Kovács Emőke történeti előadása követ. Nagyon fontos ugyanis, hogy személyes sorson keresztül mutassuk be ezeket a történeteket. A hatás nem maradt el, úgy érzem.

– Van igény a film szélesebb körű vetítésére?

– Egyértelműen, hiszen alapítványunk számos megkeresést kapott a monodráma bemutatására. Azt mondhatjuk, hogy a 2021-es őszi-téli időszakban megtelt a naptárunk e tekintetben. Ugyanakkor buzdítjuk a pedagógusokat, hogy jelentkezzenek már a 2022-es tanévre, és jelezzék igényüket. Természetesen az előadás nemcsak diákoknak szól, és részleteket már a felnőtt közönség is láthatott már belőle. Nem zárkózunk el a szélesebb körű előadástól sem.

– Mi lesz a Gulag Alapítvány feladata a következő két évben?

– Fontos megemlítenem a rendhagyó történelemóráinkat is, amelyeket októbertől tartunk meg az ország különböző pontjain, már regisztráltuk a jelentkezőket, valamint dokumentumkiállításra invitáljuk az érdeklődőket a már említett Aranytíz Kulturális Központban. Folytatjuk a megemlékezéseink, könyvkiadásunk és a konferenciáink sorozatát is. Rengeteg feladatunk van, de látva a túlélők meghatottságát, a hozzátartozók háláját és a fiatalok érdeklődő tekintetét, kérdéseit, együttműködését – a téma nehézsége ellenére ez egy édes teher számunkra.