Róbert László: Egy férfi és egy autó – Múltidézés

Mielőtt hozzákezdtem ehhez az íráshoz – újra meg újra rámeredtem a fényképekre: hátha a helyszín felidéz bennem valami olyasmit, ami egy autós szaklap olvasói számára is újat mondhat. Hiába. Nekem a híres Le Mans- i pálya nem jelent mást, mint egy portréfilm helyszínét, ami a véletlen és nem az autós szenvedély szüleménye. Azaz hogy: Jean Louis Trintignant-nal Rómában ismerkedtem meg, ahol Mastroiannival, Toganazzival és Gasmann-nal együtt forgatott. Rövid beszélgetés után sem volt nehéz rájönnöm, hogy Trintignant nemcsak mint színész szuggesztív egyéniségű férfi, de emberként, gondolkodóként sem akárki. Így született a portréfilm ötlete.

A nemzetközi stáb tagjaival együtt indulunk a pálya felé és Trintignant, kezében sisakjával az autókról, a versenyről beszél. Fotó: automotor.hu/Archív

Ám akármilyen szuggesztív alkat is legyen, a portréhoz nem ártott volna valami látványos háttér, valami filmesíthető szituáció. Mondtam is hősünknek, aki azt javasolta, menjünk át Le Mans-ba, ahol ő ekkor meg ekkor versenyez. Hozzátette: a legjobb, ha ugyanabban a szállodában lakunk, így több időt tölthetünk együtt. Ezúttal arra is megkért, hogy rendeljünk neki is szobát, lehetőleg közel a pályához.

Nyeltem egyet. De mielőtt még végigmondhattam volna a mondatot, hogy a te szállodád nem az én szállodám – Jean Louis úgy nézett rám, mintha másodállásban a magyar újságírók szállodakeretének előkalkulátora lenne:

– Azt hiszed, én csak négycsillagos hotelben tudok elképzelni egy hétvégét?

Le Mans világában mindig lehet érdekes emberekkel, érdekes autókkal találkozni. Fotó: automotor.hu/Archív

Nos, megismerkedésünk után egy hónap múlva, ahogy megbeszéltük, pontban déli 12 órakor kopogott a szobám ajtaján. Együtt indultunk a pálya felé. Tekintve, hogy megismerkedésünkig mit sem tudtam Trintignant autóversenyzői hobbijáról, gondoltam, jobb, ha azt is bevallom: egy Forma-1-es és egy Forma-2-es között sem tudok különbséget tenni. Beértünk a verseny szerelőkörzetének forgatagába. Rámutatok egy olyan Forma-3-féleségre.

Trintignant mosolyog:

– Nem, én nem ilyennel futok, jártam ezzel is, de jobban szeretem a túrakocsit. Különben a Ford Escort, amivel indulok, gyorsabb, mint ez a játékszer.

Egy lakókocsi előtt kopott karosszériájú Ford Escort, nyitott motorháztetővel, rajta a felirat Hernandez-Trintignant. Három férfi hajlok a motor fölé.

– Itt van végre az én kis versenyzőm – kiált fel egy bajuszos, fekete hajú szerelő. Ő a Ford tulajdonosa, egyben Trintignant váltótársa. Hernandez civilben autószerelő-mester. Marc és François a két segédje. És most együtt töltik a szabadságukat.

Nem sokat törődnek a kamerával. Jean Louis-val együtt azonnal belebonyolódnak a motor és a kanyarok rejtelmeibe. Én csupán annyit értettem meg beszédjükből, hogy a túrakocsik pályaversenyének leszünk szemtanúi. Kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy nem a híres 24 órás maratoni futamhoz asszisztálunk. Ez a verseny „csak” 4 órán át tart. A két selejtezőben hatvanan indulnak, harmincan kerülnek be a döntőbe.

Amikor végre szóhoz jutok, megkérdezem Hernandeztől: mi a véleménye Trintignant-ról, mint filmszínészről?

– Mondd csak meg – szólal meg „sztárunk” –, hogy amíg nem versenyeztünk együtt – észre sem vettél.

– Hát nem tagadom – nevet Hernandez. – Tudja Monsieur, én a mozira fütyülök. Most, hogy jobban megismertem a „pilótámat” – mert már 13 versenyt csináltunk együtt, – és túl azon, hogy van érzéke a volánhoz, egészen szimpatikus fickó – most már azért más szemmel látom a filmjeit is. A feleségem unszolt, hogy nézzem meg már végre az Egy férfi és egy nőt. Megnéztem. Oké. De azért, jobb szeretem Jean Louis-t, amikor gengsztert játszik. Ugye, ennyi elég. Mert ne haragudjon, fél óra múlva kezdődik az első előfutam.

Trintignant beöltözik. Az Egy férfi és egy nő hősének ezúttal a valódi versenyző színeit kell magára öltenie.

Közben megnézem az, azt hiszem, Rennernek, „rohanó”-nak nevezett versenytípusok felvonulását (én ezeket a „játékszereket” neveztem volna ki Forma-3-asoknak).

A depók különlegességeit csak a beavatottak tudják reálisan minősíteni. Fotó: automotor.hu/Archív

De nézzük a túrakocsikat. Mihók Barnával, az operatőrrel együtt a pálya széléről próbáljuk követni a 11-est. S már az első pillanattól kezdve tetőfokára hág bennünk az izgalom. Bevallom, nem is annyira az eredmény miatt. Az operatőr ugyanis gumitappancsok segítségével a kocsi hűtőjére ragasztotta, kötözte, tapasztotta és végül is Trintignant-ra, azaz sorsára bízta a kamerát. Mi lesz, ha a Ford és pilótája jól, de a felvevőgép kevésbé jól bírja az iramot, és egy kanyarban elröpül?

A film narrátorszövegében ezekről a percekről a következőt írtam: „Arra kérem a nézőt, hogy csak fél szemmel figyelje azt, amit lát, és nézze el, hogy a szöveg nincs szinkronban a képpel. Lelki szemeivel pedig képzelje el, hogy a pálya közepe táján valami más is történt. Mi ott, akkor alig 500 méter távolságra tőlünk, csak egy füstbe burkolt kocsi körvonalait láttuk. Rohantunk közelebb. Trintignant már kiszállt. Kocsija keresztben állt a pálya szélén, mellette egy másik Ford oldalára dőlve. A kamera megúszta, de optikája már nem Trintignant arcára, hanem elfordulva, az ég felé meredt. Trintignant arcán nem látszott semmi. A kamerán sem. Eddig a láthatatlan epizód.”

A férfi kissé csapzottan, de sértetlenül áll a kocsi mellett.

– Senki nem tehet semmiről – mondja. – A motor felől valami durrogást hallottam, az olaj kifolyt a pályán. És keresztbe álltam… Ketten jöttek mögöttem, fékezés közben belecsúsztak az olajfoltba. A két kocsi összetört.

Hernandez és Marc a még füstölgő motor fölé hajolnak, Trintignant újra beül, folytatja. De, mint Hernandez megjegyezte, nem hiszi, hogy akár ma, akár a holnapi előfutamon bárki is behozhatná a balesettel vesztett perceket.

Az előfutam után a peches Trintignant-t kérdeztem: szereti-e a kockázatot?

– Nem, nem szeretem. Inkább csak azt a pontot szeretem, ameddig el lehet menni, akár túl messzire is, ez a szép.

– Tehát nem önmagában a sebesség az, amit szeret?

– Nem. Óránként 200 kilométerrel hajtani az egyenesben, azt bárki meg tudja csinálni, csak nyomni kell a gázpedált. De 80-nal venni a tűkanyart, az már talán valami, a probléma, illetve a dolog szépsége sokkal inkább az, hogyan lassítsak legkevésbé a kanyar előtt, méghozzá a lehető legkésőbben. A sebesség önmagában nem érdekel.

– De talán az autóverseny praktikus szempontból sem öncélú hiábavalóság – fordítja komolyra a szót. Segít abban, hogy Monsieur Akárki, az átlagember autója fejlődjön. A versenyeken kísérletezik ki például az új fékeket, amelyeket aztán beszerelnek Akárki Úr kocsijába. Az autósport persze sokba kerül. Legtöbben a nagy cégek jóvoltából versenyezhetnek, amelyek reklámcélra adják hozzá a pénzt. Hernandez és én viszont magunk fedezzük a költségeket. Ily módon függetlenek vagyunk, bár ez főleg Hernandez számára jelent nem kevés gondot.

– Így legalább nem unatkozunk – nevet közben Hernandez.

Este lett, mire megérkezett az új motor, amelyet a holnapi előfutamra, ma éjszaka René és Marc beszerelnek a Fordba...

A folytatásért látogasson el az automotor.hu oldalra!

További hasonló cikkekért látogasson el ide!