Látássérülteket tanít meg számítógépen boldogulni és az internet világában eligazodni a kaposvári Hosszu János. Orvosi komplikáció következtében születése óta látássérült. Még emlékszik rá, hogy háromévesen látott árnyékokat, ám felnőttként csupán a fényt érzékeli a látóideg sorvadása miatt – olvasható a Somogy megyei hírportál, a sonline.hu cikkében.
Annak, aki látássérültnek születik kevésbé számít traumának, hogy vak
– mondta Hosszu János, akivel szülei sokáig orvostól orvosig jártak, mert reménykedtek, hátha van megoldás a problémára.
– A kérdés az, hogy a környezetére hogyan hat ez a szituáció. Mindenki egészséges, okos, szép gyermekre vágyik, és amikor nem azt kapja, amit vár, ugyanolyan klasszikus gyászfolyamat játszódik le benne, mint amikor elveszít valakit. Ezt megérzi a látássérült is, és emiatt tudja, hogy valami nincs rendben vele. Sok család széthullik, ha egy plusznehézséggel kell megküzdeni, ám nagy lehetőséget jelent, ha támogató barátok és olyan közösség veszi őket körül, akik segítenek a gyász feldolgozásában – mondta.
A látássérült gyermekek is ugyanolyan teljesítményt tudnak nyújtani az iskolában és ugyanazt az örömet szerzik, ha jól szerepelnek egy sporteseményen, vagy egy versmondó versenyen, mint látó társaik. A vakokkal szemben azonban gyakran merülnek fel olyan kérdések, hogy miként lesznek önállók, vagy hogyan alapítanak családot látássérültként
– világított rá a szokásos helyzetre Hosszu János, aki már fiatalon az önállóságra törekedett.
Volt szerencséje kipróbálni, milyen biciklizni vagy motorozni, és teljes biztonsági felügyelet mellett forgalomtól elzárt területen még az autóvezetésbe is belekóstolt.
– Tisztában voltam vele, hogy ezeket a dolgokat csupán kipróbálhatom, nem vezethetek és kerékpározhatok egyedül a hétköznapok során – tette hozzá.
Mindez mégis arra motivált, hogy a saját adottságaimmal legyek önálló. Van két lábam, így gyalogosan közlekedek
– mondta.
A városközpontban, a Ki-látás Alapítványnál dolgozik. Munkatársaival a látássérültek mindennapjait igyekeznek segíteni.
Hatéves voltam, amikor Budapesten, a vakok általános iskolájában találkoztam beszélő eszközökkel. Megismerkedtem a magyar gyártmányú HomeLab termékcsalád négyes változatával, és ezen keresztül a számítástechnika alapjaival. Egy fizikus házaspár fejlesztette számunkra is használhatóvá ezt az eszközt, és basic nyelven lehetett programozni. Ezen tanultam, ahogy a többiek a Commodore 64-esen. Programokat is írtunk hozzá és játszottunk is rajta
– mesélte a kezdeti motivációt Hosszu János, akinek családja hamar választ kapott a kérdésre, hogy mi lesz a fiúból: informatikus mérnökként végzett és még családot is alapított.
– Gyakran kértek segítséget tőlem a látássérültek, ezzel ráébresztettek arra, hogy ez nekem jól megy, így amióta az alapítvány létezik, tanítom azokat, akik elvesztették a látásukat – folytatta Hosszu János.
Egyesével foglalkozom az ügyfeleimmel, mert tudnom kell, milyen szinten van az illető, a legfontosabb azonban a motivációja. Azért, hogy csak az idejét üsse el valaki interneten szörfölgetéssel, nincs értelme a tanulásnak, ám ha konkrét célt fogalmaz meg, például a külföldi rokonokkal szeretne skype-olni, azért már megéri átadni a tudást
– mondta Hosszu János, aki szerint a gyászfolyamaton már átesetteket lehet leginkább inspirálni. Az informatikaoktatás pedig jóval komplexebb ebben az esetben, hiszen lelkileg érzékenynek és nyitottnak is kell lennie, mert akiket oktat, azok a tanulási folyamat alatt is gyakran szembesülnek traumájukkal, éppen ezért tanulják újra az internetezés csínjait immáron vakon.
„Sok minden útba igazíthat, akár egy házfal vagy egy pékség illata is”
Hosszu János szereti, ha a mindennapi tevékenységeket megkönnyítik azok az eszközök, amelyek gombnyomásra valamint beszéd által működnek körülötte. Ám van a modern kornak olyan technikai vívmánya is, amelyik kiverte nála a biztosítékot. A korábban megszokott, nyugodt közlekedését veszélyeztetik a hangtalanul, nagy sebességgel száguldó elektromos rollerek, amelyek elől egy-egy alkalommal el kellett ugrania a sétálóutcán.
Ha részletesen ismerek egy útvonalat, biztonsággal közlekedem rajta
– mondta.
Akár 5-6 kilométer távolságot is megteszek önállóan Kaposváron. Ahogy a látóknak is szükségük van támpontokra, úgy nekem is. Lehet az egy fa, egy virágágyás, vagy egy házfal, amiről visszaverődnek hangok, vagy egy pékség illata is útbaigazít
– sorolta Hosszu János.
– Gond akkor van, ha a megszokott környezet valamilyen oknál fogva megváltozik. Legyen az egy járdafelújítás, vagy bármi más. A sétálóutcán több helyen is kicsit kiáll az utcakő széle, mert vagy nem jól rakták le, vagy az eső alámosta. Ez a látóknak nem tűnik fel, ám nekem támpont és veszélyforrás is egyben. Az a tapasztalatom, hogy minél nagyobb egy közösség, annál kulturáltabban közlekedik. Budapesten, ha felveszi az ember a ritmust, minden gördülékenyen megy. Kaposváron azonban nem mindenki kellően körültekintő a közlekedésben. Előfordul, hogy hosszú másodperceket vesztenek a közlekedési lámpáknál, mert nem számítanak rá, hogy egyszer zöldre vált – mondta az informatikus, aki ugyanolyan aktívan részt vesz a közlekedésben, mint a látók, ám észrevételei más jellegűek: szívesen hozna például néhány biztonsági intézkedést a sétálóutcán közlekedő mindennemű járművel kapcsolatosan.
Borítókép: Hosszu János (Fotó: Sonline.hu/Muzslay Péter)
