A XVII. és XVIII. századi Európában a himlőhöz hasonló betegségek elterjedése szintén elősegítette az ilyen praktikák alkalmazását; a csúnya hegeket és foltokat ezzel fedték el. A XVIII. századi francia udvarokban férfiak és nők egyaránt hasonló „szépítő szereket” használtak.
Később lett népszerű a finomabb, ragyogóbb, egészséget sugárzó arcpír.
Az 1825-ben megjelent The Art of Beauty (A szépség művészete) című brit útmutató már azt ajánlotta, hogy az arcpírt „rendkívül ártatlanul” tegyék fel, és részletes ajánlást tett azokról az anyagokról, amelyek arcszínezőként használható volt.
Ezek között szerepelt a sáfrányvirág, a vörös szantálfa, a brazil fa és a kármin.
A kármin az amerikai kontinens spanyol meghódítása után került Európába. A színezék mélyvörös színű volt, amelyet biztonságosan lehetett használni a bőrön, és ma is számos termék összetevője.
A XIX. században a pasztorális, romantikus stílussal ellentétes, furcsa irányzat lett a divat. Az arcot még mindig pirosra festették, de már inkább láz okozta ragyogást idézve, míg a bőrt sápadtan hagyták, a pupillákat pedig különböző szerekkel tágították.
Viktória királynő a XIX. században rendelettel nyilvánította illetlennek a kozmetikumokat, és ezzel a közmegvetés és a titkos sminkelés új korszakát nyitotta meg, mivel az erős sminket a prostituáltak és a színészek sajátjának tekintették.
Ezzel persze nem szűnt meg a sminkelés iránt vágy, csak más, olykor fájdalmasabb eszközökhöz folyamodtak a nők. Az ajkukat harapták, az arcukat csípték, és répalevet kentek az arcukra, mielőtt udvarlókkal találkoztak. Nem kellett azonban sokáig várni az arcpirosító hivatalos visszatérésére, a XX. század elejére a francia kozmetikai cégek már megalapozták a szépségápolás nagykereskedelmi piacát.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!