A pirosító a nők egyik, szinte már kötelező kozmetikumának számít, amelyet az arccsontok kiemelésére és az arc színezésére használnak. Jól alkalmazva segít abban, hogy friss, természetes fényt és színt adjon az arcnak. Régóta használják a szépség kiemelésére, koronként változó anyagokkal és formákban.
Pirosító az ókorban
Az arcpirosító használata az ókorig nyúlik vissza. Az egyiptomi nők is használták már, hogy egészséges ragyogást varázsoljanak arcukra. Más országokban is megtalálható volt, különböző formákban – írta az inthothegloss.com. Az ősi társadalmak a pirosítóhoz a természetben előforduló növényi és ásványi festékanyagokat használtak.
Egyiptomban őrölt okkert dörzsöltek az arcra és az ajkakra, és ezzel hangsúlyozták a mindenütt elterjedt kohl vonalú szemeket.
Szépség, bármi áron
A korai görögök a zúzott eperfa levét használták az arcuk könnyed festésére, és az alkanet gyökeret egyfajta egyszerű pálcikarúzsként alkalmazták, más területeken pedig a sáfrányt és a madárkórót is használták az arc színezésére. Az arisztokrata rómaiak bőrfehérítő ólomvegyületeket használtak, és gyakran vörös cinnabárral (a cinóber ásvány porított formája) egészítették ki az arcszínüket. Mindkettő nagyon mérgező volt. A középkorban Európában a kozmetikumok kevésbé voltak kedveltek. A sápadt bőrt a gazdagság jelének tekintették, és különböző eljárásoknak vetették alá magukat, hogy tökéletesen kísérteties hatást érjenek el.
Ezt a külsőt egy-két csepp eperből és vízből készült arcfestékkel oldották meg.
A XV. században Caterina Sforza grófnő, Giovanni de’ Medici felesége és későbbi városállam-uralkodónő, könyvet írt a házi szépségtrükkökről, Experimenti címmel.
Receptjei között szerepelt a kezek és az arc kifehérítésére szolgáló főzet is, amely csalánból készült, valamint egy vörös szantálfa és etanol (alkohol) keverékéből készült anyag, egyfajta rúzs, amely akár nyolc napig is megmaradt az arcon.
Giulia Tofana a XVII. század közepén, Palermóban teljesen más szándékkal készítette el és árult az Aqua Tofana nevű „arcszínjavítót”. A termék valójában egy álcázott méreg volt, és egyes becslések szerint több mint 600 férfi halt meg a termék tudtán kívül történő fogyasztása miatt. Tofanát végül kivégezték tettéért.
Az angol I. Erzsébet is sokat tett az arcfestés népszerűsítéséért uralkodása alatt.
A ceruse (ólomfesték és ecet keveréke) olyan maszkot varázsolt a viselőjére, amelyet nehezen lehetett lemosni. Tojásfehérjét is használtak az arcra, miközben az alatta lévő bőr az oxigénhiánytól szürkévé vált.
A XVII. és XVIII. századi Európában a himlőhöz hasonló betegségek elterjedése szintén elősegítette az ilyen praktikák alkalmazását; a csúnya hegeket és foltokat ezzel fedték el. A XVIII. századi francia udvarokban férfiak és nők egyaránt hasonló „szépítő szereket” használtak.
Később lett népszerű a finomabb, ragyogóbb, egészséget sugárzó arcpír.
Az 1825-ben megjelent The Art of Beauty (A szépség művészete) című brit útmutató már azt ajánlotta, hogy az arcpírt „rendkívül ártatlanul” tegyék fel, és részletes ajánlást tett azokról az anyagokról, amelyek arcszínezőként használható volt.
Ezek között szerepelt a sáfrányvirág, a vörös szantálfa, a brazil fa és a kármin.
A kármin az amerikai kontinens spanyol meghódítása után került Európába. A színezék mélyvörös színű volt, amelyet biztonságosan lehetett használni a bőrön, és ma is számos termék összetevője.
A XIX. században a pasztorális, romantikus stílussal ellentétes, furcsa irányzat lett a divat. Az arcot még mindig pirosra festették, de már inkább láz okozta ragyogást idézve, míg a bőrt sápadtan hagyták, a pupillákat pedig különböző szerekkel tágították.
Viktória királynő a XIX. században rendelettel nyilvánította illetlennek a kozmetikumokat, és ezzel a közmegvetés és a titkos sminkelés új korszakát nyitotta meg, mivel az erős sminket a prostituáltak és a színészek sajátjának tekintették.
Ezzel persze nem szűnt meg a sminkelés iránt vágy, csak más, olykor fájdalmasabb eszközökhöz folyamodtak a nők. Az ajkukat harapták, az arcukat csípték, és répalevet kentek az arcukra, mielőtt udvarlókkal találkoztak. Nem kellett azonban sokáig várni az arcpirosító hivatalos visszatérésére, a XX. század elejére a francia kozmetikai cégek már megalapozták a szépségápolás nagykereskedelmi piacát.
A pirosító újjászületése
A pirosító, a mai formájában, meglehetősen későn, 1912-ben jelent meg. A Bourjois gyártotta és az első árnyalat a „Cendre rose” volt. A finom, rózsaszín pirosítóval a nők arcának kipirosodását, a zavarban lévő nő elpirulását imitálták vele. A pirosító így hamar a csábítás eszközévé vált. Az első világháború előtt a pirosítót ritka és értékes pigmentek felhasználásával állították elő, ezért sokáig csak a magasabb társadalmi osztályhoz tartozó nők számára volt elérhető. A mára már hétköznapi kozmetikai termék gyártása azonban gyorsan fejlődött. A XX. század közepétől kezdve az arcpirosító púder mindenki számára elérhető sminktermékké vált.
Pirosító: ahogyan ma használják
Idővel a pirosító, az aktuális divattrendekhez és divatos bőrszínhez alkalmazkodva, különböző árnyalatokban kezdett megjelenni, és a nagy kozmetikai márkák már több színben is árulni kezdték. Ma már a pirosítók minden bőrtónushoz alkalmazkodnak, és számtalan árnyalat közül lehet választani
- Pasztell rózsaszín világos bőrűeknek
- sárgabarack-, korall- vagy narancsárnyalatok a sötétebb bőrűeknek
- fukszia vagy szilvaárnyalatok a fekete bőrhöz
- arany az ünnepi hangulathoz
A textúra is változott, ma már nemcsak kőpúderként, vagy préselt változatban, de porként és krémes formában is kapható. Felhasználási módja is változott, van olyan pirosító, amely ajakra, szemhéjra is használható, s a rúzsok, személypúderek is alkalmasak arra, hogy pirosítóként-bronzosítóként használják a nők.
Borítókép: A szépség fontos a nőknek (Fotó: Getty Images/PixelCatchers)
