Felfokozott várakozás előzi meg az új Bethlen-kormány bemutatkozását, ami azért is figyelemreméltó, mert csak kisebb részben alkotják mások, mint az előző kabinetet. A Pesti Hírlap december 6-án így ír erről: „A bemutatkozást nagy érdeklődés előzi meg, s azok a körök, amelyek a többségi pártokon belül harcot hirdettek az új kormánnyal szemben, abban reménykedtek, hogy már a bemutatkozásnál kifejezésre fog jutni a többség bizalmatlansága. Ezek a reménységek azonban, a pártok ma esti állásfoglalása után, nem fognak beválni, mert mind a két többségi pártban megváltozott a hangulat, azok, akik két nap előtt még fogadkoztak, hogy az első ülésen leszavazzák a kormányt, mára megbékültek, s hozzájárultak annak kimondásához, hogy a kormányt működésében teljes erővel támogatják. […] Ezek a pártok, egy-két felszólalástól eltekintve, nem fognak politikai vitát indítani a kormány bemutatkozásánál.”
December 7-én be is mutatkozik a Házban az új kabinet, s gróf Bethlen István miniszterelnök a plenáris ülésen ismerteti átfogó munkaprogramját. A Budapesti Hírlap úgy számol be róla: „A második Bethlen-kormány annyi viszontagság után ma mutatkozott be. A miniszterelnök, úgy látszik, el akarta kerülni, hogy már az első megjelenéskor szokásos taps és éljen csendességéből vagy hangosságából következtethessenek az új kormány népszerűségére vagy népszerűtlenségére, az új alakulás sikerére vagy sikertelenségére. Minisztertársaival akkor vonult be, mikor az ülésteremben a házelnökön kívül még alig mutatkozott egy-két képviselő. […] Nagyatádiból nem lehetett miniszter, Andrássyékat nem sikerült kiszabadítani a fogságból. Mégis mind a két többségi párt elhatározta, hogy támogatni fogja az új Bethlen-kormányt.” Az ellenzék azonban lehetőséget lát az új helyzetben saját pozíciói erősödéséhez. „A politikai kuvikmadarak baljóslatokat hallatnak. Az ellenzék megsűrűsödött oldalán a bagolyhuhogás és vércsevijjogás azt jelenti, hogy a tört remények és kielégítetlen ambíciók vert hadát könnyű lesz szétzilálni és hamarosan összeveszíteni.” A kormányfő erőfeszítéseit a nemzeti összefogás megteremtésére pozitívan értékelik. „Bethlen célja az egység, az egyöntetűség volt és íme az a végzete, hogy az egymást sakkban tartó ellentétekre kénytelen támaszkodni és eszméit ilyen bonyolult körülmények közt egyrészt céltudatos politikai érzékének köszönheti, másrészt a szerencse kedvezésének tarthatja, hogy kormányzati programját, vagy mint ő mondja, munkatervét mindkét többségi párt megelégedéssel fogadta, sőt a pártok fölött álló ország is a fejlődés, a kibontakozás néhány egészséges csíráját fogja benne fölfedezni.” A program elemeinek is pozitív a fogadtatása. „Bethlen munkaprogramja sok aktuális szükségletet ölel föl, s ha a szó nem marad puszta szó, akkor ütött a kivételes hatalom órája és közeledik a szabadságjogok föléledése. A sajtócenzúra megszűnik, a munkásosztály panaszai orvosoltatni fognak. Bethlen az erre való elhatározását és készségét azzal indokolta meg, hogy nincs már mit tartanunk a bolsevista mételytől.” Nem kerülte meg a kényes kérdéseket sem. „Az idők változásának […] szembetűnő bizonyítéka Bethlen Istvánnak a zsidó-kérdésről tett nyilatkozata. A nemzetgyűlés ellentmondása nélkül jelentette ki, hogy kész ő maga, kész az egész magyar társadalom együttműködni azzal a zsidósággal, mely nem üzent hadat a keresztény vallásnak és történelmi tradícióinknak.”
A miniszterelnök egységes párttal kapcsolatos következetességét is értékelik. „Bethlen politikai egyéniségét nem jellemezné a szívósság, ha az egységes párt kérdését mostani sikertelen kísérlete ellenére elejtené. Nemcsak hogy el nem ejti, hanem új beállításban próbálja kívánatossá tenni. Az egységes pártban a nemzeti demokráciát óhajtja megszervezni a falusi középbirtokos osztályból, az intelligenciából és a jobbmódú iparosságból, nem zárva ki azokat a néprétegeket sem, amelyeknél a becsületes emelkedés előfeltételei megvannak. Ha nem szervezzük meg ezt a demokráciát, akkor felülkerekedik a reakció vagy a demagógia.”
Nagy-Britanniában bizottságot hoznak létre hazánk támogatására. A Pesti Napló december 7-én úgy számol be erről: „Az oxfordi egyetem tanári kara, ifjúsága és a város előkelőségeiből bizottság alakult november elején Magyarország önrendelkezési jogának védelmére (Oxford Commitee for Hungarian Selfdetermination).” A testület „a magyar önrendelkezés tárgyában nagygyűlést tartott, amelyen az egyetem hallgatóin és a tanári karon kívül nagy számban jelentek meg Oxford város polgárai és az angol közélet számos előkelősége. A nagygyűlés szónokai Lord Newton, Mr. Achmed Bartlett, Captain Wheatley Crowe és Colonel Aubrey Herbert képviselők voltak. A londoni napilapok tudósítókat küldtek a gyűlésre, melyen Magyarország önrendelkezési jogának biztosítását az angol társadalom illusztris tömegei követelték. A nagygyűlésen sokezer példányban osztották szét Lord Newtonnak „Mi az igazság a kisantantnál” című röpiratát.
Közben arról érkeznek hírek, hogy magyarországi kommunistákat utasítottak ki Ausztriából. Az Est 8-án közli: „A bécsi kormánynak végre el kellett szánnia magát rá, hogy a magyar kommunista-fészket megbolygassa. Kiderült, hogy a múlt csütörtöki súlyos zavargás szervezőit ezek pénzelték. […] Itt el kell szunnyadnia a félig sem titkos szimpátiának, amely annak idején Kun Bélát és társait a proletárdiktatúra után vendégszerető keblére ölelte. Pedig Renner-Bauerék nagyon jól tudták, mit művelt ez a társaság Magyarországon: ölt, rabolt, gyújtogatott. És miután innen csúfosan megszökött, Bécsben folytatta a gyújtogatás nemes mesterségét. […] Maga Kun Béla és Pogány József süti rá a bécsi kommunistákra a vádat, hogy ők javasolták a szabotázst és a gyújtogatást némely sötétben bujkáló »elvtársaknak«. A fölbujtók jeles csoportjából is dr. Lukács György, a volt közoktatásügyi népbiztos, a metafizika zavart agyú művelője, egyike a század legkiválóbb degeneráltjainak. Német tudósok, filozófusok, írók most egy éve nyilatkozatot adtak ki Lukács György becsületének megmentésére. Vajon mit szólnak most Kun Béla és Pogány József ellennyilatkozata után? Azt hisszük, az utolsó, döntő szó ebben az esetben a pszichiátereket fogja megilletni.”
A Pesti Napló hat kiutasított magyar kommunistáról tud és arról, hogy egész sereg feljelentés érkezett, amelyek tervszerűen előkészített rombolásról, fosztogatásról számolnak be. A rendőrség megindította a nyomozást és Landler Jenő volt népbiztosnál házkutatást tartott. Kiderül: „Landler és több más Bécsben időző kommunista nagyobb pénzösszegekkel támogatta a bécsi kommunistákat. Ezek az összegek állítólag Moszkvából származtak.” A Pesti Hírlap közli azt is: „A kiutasítottak között van Kun Béla rezsimjének hat népbiztosa is, mégpedig Landler Jenő, Vágó Béla, Hamburger Jenő, Hevesi Gyula, Szántó Béla és dr. Lukács György.” Az Arbeiterzeitung cikkét idézve arról is írnak: „a kommunista emigránsok két csoportja hajbakapott. A lap közli, hogy a Moszkvában időző kommunista népbiztosok, Pogány és Kun Béla, a moszkvai végrehajtó bizottság határozatával a bécsi magyar kommunisták hivatalos sajtóorgánumának eddigi vezetőit, Szántó Bélát és Landlert, Hamburgert, Lengyelt, Bolgárt és Rudast elcsapták. A végrehajtó bizottság elhatározta, hogy ezeket a magyar kommunistákat a moszkvai pártból kidobja és Bécsben új központot létesít, amelynek élére Vágó Béla volt népbiztost állítják. A Kun–Pogány-csoport a bécsi magyar kommunisták osztályának megvizsgálásánál az »etikusok«-nak, Lukács Györgynek és Lengyel Bélának azt a szemrehányást tette, hogy a magyar munkásoknak a szabotázs, fosztogatás és gyújtogatás eszközeinek alkalmazását javasolták és hogy a budapesti nagy tűzesetek során előfordult gyújtogatások, nevezetesen a Franklin-nyomdában és a malmokban történtek, ennek a csoportnak a munkájára vezethetők vissza.”
