Sopron dönt: magyar marad

Az osztrák ellenpropaganda és rémhírek ellenére Sopron polgársága nagy számban jelenik meg a város hovatartozásáról döntő népszavazáson. Annak ellenére, hogy a szavazás tisztaságán őrködő antant-bizottság minden kampányolást, csoportosulást megtilt, a lakosság lelkesedéséből valószínűsíthető az eredmény. A Magyarországhoz tartozás nagyarányú győzelmének hírére hosszan zúgnak a harangok és a helyiek örömmámorban tódulnak az utcákra. A döntés értékét növeli, hogy a lakosságnak csak harmada magyar anyanyelvű. Közben karácsony előtt a kormány új amnesztiarendeletében kegyelemben részesíti azokat az elítélt kommunistákat, akik nem követtek el súlyosabb bűncselekményeket.

Szavazásra várakozók Sopronban 1921 decemberben Forrás: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum

A küszöbön álló soproni népszavazás tartja lázban az országot, kissé háttérbe szorítva még az új Bethlen-kormány indulásával és a IV. Károly-féle meghiúsított puccsban résztvevők felelősségrevonásával kapcsolatos híreket is. „Sopron túlnyomó többsége Magyarországra fog szavazni” – hirdeti magabiztosan Az Est december 14-én. Mint kiküldött tudósítójuk jelenti: „Sopron város polgársága holnap fog dönteni, hogy továbbra is magyar akar-e maradni, vagy pedig Ausztriához csatlakozzék. A népszavazást a tábornoki bizottság vezeti és annak minden részletét már előkészítették. A város 34 000 lakosa közül 17 000-nek van szavazati joga, s ezeknek tegnap délutánig kellett bejelenteniök, hogy élni kívánnak-e szavazati jogukkal.” Az antant testületei megteszik a szükséges biztonsági intézkedéseket. „A rend biztosítása céljából a szövetségközi városparancsnokság elrendelte, hogy ma este 8 órától fogva egészen december 15-ének reggeli 7 órájáig a szeszkimérés tilos. A bor-, sör- és pálinkaméréseket zárva kell tartani, a vendéglőket és kávéházakat esti 10 órakor be kell zárni.” Elejét akarják venni az esetleges fegyveres összetűzéseknek is. „Lőfegyvert és egyéb fegyverként használható eszközt a városban, az utcákon, nyilvános helyeken viselni tilos, az utcákon, tereken hatnál több embernek nem szabad csoportosulnia és tilos mindennemű tüntetés.” A lap erős ellenpropagandáról számol be. „A városban egyébként mindenféle rémhíreket terjesztenek, hogy megfélemlítsék a szavazásra jogosultak megingathatatlan elhatározását.” Azt terjesztik ugyanis ─ amit több fővárosi lap készpénznek vesz és leközöl ─ hogy az osztrák kormány újabb feltételeket támasztott és emiatt elhalasztják a referendumot. „Azt is híresztelték, hogy az osztrák Reichswehr állig fegyverben áll az A) zóna határán, készen arra, hogy bevonuljon Sopronba, akárhogyan dől is el a népszavazás”. A szomszéd állam beavatkozása azonban nem valószínű, mivel „az osztrák kormány a szövetséges hatalmak Párizsból jött rendeletére kénytelen volt tegnap a Reichswehrt tüzérségével együtt a népszavazási terület határáról visszavonni. Minden intézkedés megtörtént a városban, hogy az osztrákok esetleges rendbontása ne sikerüljön.” Az Est meginterjúvolja a város polgármesterét, aki derűlátóan nyilatkozik: „Győzelemre számítunk, nem egyszerű többségre, hanem fényes győzelemre. Sok nehéz vihart láttam már ezen a helyen, de még soha olyan nyugodt nem voltam, mint most. Sopron város polgárainak túlnyomó többsége Magyarországra fogja adni szavazatát. Az eredmény beszélni fog.”

Egy nappal később a Pesti Hírlap is kedvező fejleményekről számol be. „A soproni lakosság ma leszavazott és amennyire a résztvevők hangulataiból megítélni lehet, a győzelem sokkal fényesebb, mint amilyent a legmakacsabb optimisták reméltek. […] A sok csapás után, mely hazánkat érte, ez a mai nap az első reménysugár, mely a Magyarország felett kóválygó sötét felhőket áttörte és gyönyörű fényével bevilágította a szebb és reményteljesebb jövőt. Ha Magyarország minden igaz fia oly lelkesedéssel és oly önzetlen hazafisággal teljesíti kötelességét, mint Sopron városának lakossága december 14-én, akkor nincsen ok kételkedni sorsunkban, bármit is hozzon a jövő. A mai sorsdöntő nap oly lélekemelően sütött Sopron városára, hogy nem is lehetett más vége, mint a nagyszerű, gyönyörű győzelem.” A tudósító leírja a város utcáin, terein uralkodó közhangulatot. „Férfiak, nők és gyermekek ünneplő ruhában, piros-fehér-zöld kokárdákkal siettek a templomba, ahol ájtatos fohászok szárnyaltak az ég felé, kérve a mindenható Istent, hogy ne hagyja el népét ezekben a súlyos órákban. Minden felekezet a maga templomában végezte ájtatosságát és aztán szép csendesen megindult a menet apró csoportokban, a szavazóhelyiségek felé.” A lakosság a zord téli idő és a hosszas sorbanállás ellenére vesz részt igen nagy számban és lelkesedéssel a népszavazáson. „Az első három szavazót, amikor a végzett szavazás után kilépett az utcára, a tömeg természetesen hatalmasan megéljenezte. Ez az 1. számú szavazó-bizottság előtt történt […] szemben a Széchenyi-palotával, az antant-tábornokok főhadiszállásával. Egy ideig a misszió tagjai nézték a tömeget, amely dicséretreméltó kitartással várta, míg reá kerül a sor. Pedig nem a legkellemesebb volt állani ebben az időben.” Megírják azt is, hogy „a város legszebb leányai apró kosarakkal a kezükben járták keresztül-kasul a tömeget és mindenkinek a kabátjára tűztek egy apró nemzetiszínű kokárdát. Benn a szavazóhelyiségben azonban az antant-tisztek levétették a nemzetiszínű jelvényeket, mert szerintük ez is agitáció, márpedig a tábornoki bizottság eltiltott mindenféle demonstrációt, amely alkalmas volna arra, hogy befolyásolja egyik-másiknak a pártállását.” A legidősebbek is ragaszkodnak a részvételhez. „Az első bizottságnál egy nagyon öreg urat [...] megkértek, hogy menjen haza és jöjjön későbben, amikor kevesebben lesznek. Az aggastyán azonban élénken tiltakozott ellene. ─ Nem megyek el addig ─ mondotta ─ míg le nem szavazhatok Magyarországra. Hiába magyarázták meg neki, hogy később is lesz ideje, nem mozdult a helyéből.”

Egy „németajkú atyafi”, önérzetes poncichter is ragaszkodik magyarságához, amikor egy francia katona kissé túl élénken tartja vissza, hogy az iménti idős úrnak utat nyisson. „─ Én vagyok magyar! ─ ordította, kissé kiforgatva zengzetes nyelvünket. ─ Engem innen nem kilökni! Alig tudott lecsendesedni és még sokáig háborgott, csak akkor nyílott szája széles mosolyra, amikor egy szép magyar úrileány odalépett hozzá és kokárdát tűzött a kabátjára. Ez már tetszett neki.”

Szavazásra várakozók           Fotó: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum

A népszavazás végeredményét „Sopron magyar maradt” címmel köszönti a Világ 18-án. „Sopront és Sopron vidékét megkérdezték, akar-e hazát cserélni, miután ezer és egynéhány esztendeje tartozott egy országhoz. Sopron és Sopron vidéke megadta a választ olyan tiszta és világos szóval, amelynek elvi jelentősége van Sopronon és Sopron vidékének határain túl is. Noha a népszavazási területet Velencében kikerekítették olyan területekkel, amelyeknek lakossága csaknem tisztán német nyelvű és annak ellenére, hogy a népszavazási területhez tartozik a brennbergi bányatelep német munkásaival, a szavazatoknak több mint 65 százaléka mondotta azt: maradunk... 15 343 szavazat esett Magyarország és 8227 szavazat Ausztria mellett, tehát a szavazatok aránya jóval kedvezőbb Magyarországra nézve a népszavazási terület nemzetiségi statisztikájánál. És az eredmény még sokkal kedvezőbb lett volna akkor, ha nem csupán az Ausztriának odaítélt országrésznek egy töredékén, hanem az egész területen kérdezték volna meg a lakosságot, hogy maradni akar-e Magyarország mellett vagy csatlakozni Ausztriához.” Hangsúlyozzák: annak ellenére akar magyar maradni Sopron, hogy a lakosságnak csak harmadrésze magyar anyanyelvű. „Sopron beszélt és Sopron szava nem maradhat következmények nélkül”. A lap figyelmeztet: a 65, 16 százalékosnál a többség még kedvezőbb, 73 százalékos, ha csak Sopront és Brennberg bányatelepet veszik alapul.

A Világ helyszíni tudósítója hatalmas, önfeledt ünneplésről számol be. „Este hat órakor zárták le és hitelesítették a népszavazás jegyzőkönyvét és ekkor az örömhírre megkondultak és félóra hosszat zúgtak a soproni harangok. A lakosság örömmámorban tódult az utcára és majd’ széttépte az eredményről első hivatalos hírt hozó soproni lapok rendkívüli kiadásait.” Kiderül: az osztrák kormány korántsem fogadta boldogan a plebiscitum, népszavazás végeredményét. „Negyed hét órakor megcsendült a telefon a népszavazási elnök, Ivaldi szobájában. Schober osztrák külügyi államtitkár telefonált és érdeklődött a népszavazás eredményéről. Ivaldi erre nem felelt semmit, hanem kinyitotta az ablakot, melyen át behallatszott a szobába és innen a telefonkészülékbe a soproni harangok zúgása és azt mondta Schobernek: – Ez az eredmény! Schober erre letette a kagylót és többé nem volt kíváncsi a népszavazás eredményére.”

„Általános amnesztia készül” ─ írja Az Ujság 14-én. Emlékeztetnek: Bethlen István miniszterelnök már expozéjában bejelentette, hogy „a kormány újabb amnesztiarendeletet fog kiadni, s ez a közbocsánat a társadalmi rend és a közbiztonság elleni cselekményekre is ki fog terjedni.” A rendelet karácsonykor jelenik meg, s három fő csoportot fog érinteni. Közlik, hogy informátoruk szerint elítéltek vagy internáltak részesülnek közbocsánatban. „1. Azok a kommunisták, akiket kisebb bűnök miatt ítélt el annak idején a bíróság és akikre az eddigi amnesztiarendeleteket nem alkalmazták nagyobb mértékben. 2. Közbocsánatot kapnak nagyrészben az internáltak, de csak azok, akik szintén kisebb bűncselekmények miatt kerültek ezekbe a táborokba. […] 3. A kormány ebben a rendeletben megszünteti az úgynevezett rendőrségi kényszerjelentkezéseket, vagyis a jelentkezésre kötelezettek legnagyobb részét felmenti az alól, hogy ellenőrzésük céljából az eddig szokásos módon és megjelölt időközökben jelentkezzenek.” Az Ujságnak a „kisgazdapárt egyik vezető tagja” elmondja: „Sok olyan kommunista van a börtönökben, akiknek kezéhez nem tapad vér. Ezek most kegyelemre számíthatnak. Az internáltak legnagyobb része szintén ki fog szabadulni.”