A Szolnok megyei Egységes Párt alakuló közgyűlésén számol be gróf Bethlen István miniszterelnök a külföldi kölcsön megszerzésével kapcsolatos genfi tárgyalásairól. A 8 Órai Ujság október 16-án az ünnepi külsőségekről is képet ad. „Menetrend szerint pontosan érkezett meg a gyorsvonat Szolnokra, ahol a lobogókkal és virágokkal díszített állomáson előkelő közönség várakozott a miniszterelnök érkezésére.” A vármegye városainak és nagyközségeinek a küldöttségei mind ott vannak, és a kormányfőt lelkes éljenzés fogadja, Zrumetzky Viktor szolnoki polgármester pedig üdvözlő beszédet mond. Mindezek után „a miniszterelnök áthaladva a feldíszített vásárcsarnokon, a vármegye négyesfogatába szállt és a menet megindult a vármegyeháza felé. A több mint hatvan fogatból álló kocsisor élén magyar ruhás lovasbandérium haladt. A feldíszített útvonalon sűrű sorokban állott sorfalat Szolnok lakossága, s mindvégig tüntetett a miniszterelnök mellett.”
A szolnoki színházban rendezett közgyűlésen Bethlen úgy fogalmaz: „soha nagyobb szüksége ennek a nemzetnek nem volt arra, hogy kizárólag higgadt, objektív megítélés alapján induljon és vezesse politikáját. A magyar politikusok feladata az, hogy a nyugalomnak az atmoszféráját úgy külpolitikai vonatkozásban, mint belpolitikai téren megszerezzék. Én azért mentem külföldre, Párizsba, Londonba és Rómába, hogy megszerezzem külpolitikai téren ennek a nemzetnek a nyugalmat, amelyre szüksége van.” A kormányfő rámutat: külpolitikai téren a legutóbbi három év „tele volt mindenféle nyugtalansággal. Időről időre, sajnos, elég gyakran háborús fenyegetésnek voltunk újból kitéve. Külföldön erős propaganda folyt ellenünk.” Utal rá, hogy a magyar baloldal emigránsai „és velük szövetkezve azok, akik ellentétes érdekekkel bírnak Magyarországgal szemben, erős propagandát fejtettek ki abból a célból, hogy ennek az országnak utolsó megmaradt javát, jó hírnevét és becsületét elvegyék.” A miniszterelnök arra kéri a magyar társadalmat a mai helyzetben, hogy támogassák a kormányt, mert a külföld nemcsak a kormány, hanem a magyar társadalom magatartását is figyeli. Utal rá, hogy az Egységes Pártnak nehéz küzdelmet kell folytatnia a két szélsőséges irányzat között. „Az egyik oldalon a jobboldali szélsőség, a fajvédők, a másik oldalon a szociáldemokraták és a radikálisok vannak. [….] A fajvédelem új alakulat, amelynek egyes részei az Egységes Pártból, más részei az ellenzékből kerültek ki. Nem akarok abba a hibába esni, amelybe a közélet számtalan tényezője máris esik, mikor túlbecsüli a mozgalom jelentőségét. Nincsenek számosan, súlyuk sem jelentős.” Azért kíván mégis foglalkozni velük, mert olyan állításokat kockáztattak meg, amelyeket „megcáfolatlanul hagyni bűn és hiba volna”, nehogy az „informálatlan közönség”, amely nem ismeri a tényeket, felüljön nekik. Azt a hatást keltették, mintha Horthy Miklós „ezt az irányzatot pártolná vagy legalábbis vele rokonszenvezne”, ami sértő a kormányzóra. Leszögezi: „a leghatározottabban tiltakozom ez ellen és felhatalmazva érzem magam annak kijelentésére, hogy a kormány a kormányzó úr őfőméltóságának teljes bizalmát élvezi.”