Az Európai Parlament úgynevezett LIBE bizottságának héttagú küldöttsége azért jött Magyarországra, hogy a jogállamiság állítólagos hiányát, illetve annak okait vizsgálja.
Valójában azonban az a kegyetlen paradoxon, hogy ők és a mögöttük álló uniós balliberális fősodor az, amelyik a jogállamiság védelme címén jogállamiság-ellenesen jár el. Vagyis igazából rajtuk kellene számonkérni a jogállamiság hiányát!
Miért állítom ezt?
Ennek megértéséhez abból kell kiindulnunk, hogy
mit értünk jogállamiság alatt a politikatudomány nyelvén.
A jogállamiság (rule of law, Rechtstaatlichkeit) eredetileg ugyanis annak a kifejeződése, hogy a mindenkori hatalom legyen alávetve a jog uralmának, tehát az abszolút uralkodó önkényével szemben védelmezze meg az állampolgárokat. A jogállamiság klasszikus liberális (és nem a mai ultraliberális) elv, kiindulópontja, hogy minden ember egyenlő jogokkal rendelkezik, amelyeket összefoglalóan emberi és állampolgári jogoknak, szabadságjogoknak nevezhetünk. A jogállamban a hatalomhoz jutott személyek, pártok, kormányok is alá vannak rendelve a jogoknak, ami megakadályozza, hogy hatalmi önkény, diktatúra jöjjön létre, illetve egy, akár demokratikusan megválasztott kormány visszaéljen a többségi uralmával a kisebbséggel szemben.
A jogállamisághoz hozzátartozik ennek szellemében az államhatalmi ágak – törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás (tehát: parlament, kormány, bíróságok és ügyészségek) – elválasztása is, mely szintén a hatalmi önkény, az egy központú uralom kialakulását akadályozza meg.
Lazábban, de ide vehető még a sajtó és média mint „negyedik hatalmi ág” szabadsága is, mely főként a XX–XXI. században vált az önkény elleni védekezés sajátos intézményévé.
Azonban itt a vége:
a jogállamiság kritériumai nem terjednek ki kulturális, életviteli, hitéleti kérdésekre, nem terjednek ki emberi, közösségi normákra, szokásokra, erkölcsökre, nem terjednek ki arra, hogy egy ország milyen migrációs politikát, családpolitikát, környezeti, oktatási, tudományos, egyetemi stb. politikákat folytat, illetve milyen normákat, szokásokat követ! Mindezeknek már semmi közük sincs a jogállamisághoz, hanem az adott nemzetállam törvényesen és demokratikusan megválasztott kormánya, meghatározott érték- és érdekszervezetek, valamint az állampolgárok döntenek ezekben a kérdésekben, éppen a nemzeti szuverenitás elvének megfelelően, önállóan, befolyástól mentesen.
Ezeket alapul véve azt is fel kell tételeznünk, hogy az unió, bár nem hagyományos értelemben vett állam, hanem államok szövetsége, szupranacionális intézményekkel (bizottság, parlament, bíróság), önmagára nézve is a jogállami kritériumokból indul ki. Ha ez így van – márpedig reméltük, hogy Brüsszel nem tekinti magát abszolút uralkodónak! –, akkor ugyanúgy nem élhet vissza a többségi hatalmával, mint egy adott ország kormánya. Ebben az összefüggésben egy tagállam ugyanúgy rendelkezik „szabadságjogokkal”, mint egy adott országon belül egy állampolgár vagy kisebbségi csoport, s esetében ezt nevezzük nemzeti szuverenitásnak, illetve alkotmányos identitásnak.
