Nem tudhatjuk, az IMF 2008-ban a Gyurcsány–Bajnai-kormánynak is konkrét listát adott-e a hitelért cserébe, vagy a szocialisták szervilizmusból nyújtották tálcán az újabb megszorítás-tervezeteket, egy biztos: megkezdődtek a bér- és nyugdíjcsökkentések, járulék- és adóemelések. Lendvai Ildikó egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „nincsen sok választásuk”.
Az bizonyos, hogy más, hitelt kérelmező országoknak is egyszerre kellett megszorítania és privatizálnia. 2012-ben a magyar polgári kormány is kapott egy ilyen listát: a lakosságot érintő terhek emelése, a bankokat érintő adók csökkentése, nyugdíjak és családi pótlék csökkentése mellett újabb privatizációkat is elvárt volna a valutaalap. Orbán Viktor kormányfő akkor kijelentette: ilyen áron nem kell az IMF-hitel.
A kölcsönt ezért 2013 augusztusában visszafizettük, így megszűnt a valutaalap közvetlen befolyása a magyar állam költségvetésére, a szervezet pedig augusztus végén szedte a sátorfáját Magyarországról. Románia viszont politikai elemzők szerint elvesztette gazdasági szuverenitását, amikor a szocialista kormányfő rábólintott az IMF követeléslistájára a készenléti hitelért cserébe.
A valutaalap olcsó kölcsöneinek ugyanis ez az ára: az önálló nemzeti gazdaságpolitika feladása. Jól látszik, hogy a szocialista vezetésű kormányok – a polgári vezetéssel ellentétben – nem képviselik kellően a nemzeti érdekeket. Az energetikai szektor kiárusításával Bukarest szociáldemokrata kormánya is megindult azon a lejtőn, amelyről igen nehéz lesz visszakecmeregnie. Hazánk példájából látszik, hogy mennyire sebezhető egy ország gazdasága, hacsak nem minden stratégiai ágazata külföldiek kezében van: egyrészt a lakosságnak ki kell kitermelnie a tulajdonosok elvárt extraprofitját, másrészt például az energiaszektorban az ország teljesen ki van téve a nagybeszállítók kényének-kedvének. Ezek együttesen tették lehetővé, hogy a rezsicsökkentés előtt Európában mi, magyarok fizettük a legmagasabb rezsidíjakat.
