A 2008-ban kezdődő válságot Románia mintegy 40 milliárd eurónyi kölcsön felvételével, később adóemelésekkel próbálta átvészelni, miközben a politikai elit végig azt kommunikálta, hogy hamarosan vége a krízisnek. Ezalatt megszűnt 600 ezer munkahely és 115 ezer vállalkozás, az új szociáldemokrata kormány így ismét a valutaalaphoz fordult hitelért.
Az IMF korábban is szigorú feltételeket szabott: 2009-ben Romániának a kölcsönért cserébe egyéb megszorítások mellett 25 százalékkal kellett csökkentenie a közalkalmazotti béreket, a valutaalap pedig folyamatosan a privatizációt sürgette.
A romániai folyamatokkal ellentétben azonban a magyar polgári kormány az ország függetlenségének erősítésén fáradozik: ahogy Rogán Antal mondta, az E.ON gázüzletágának visszavásárlásával a nemzeti szuverenitás egy részét is visszavettük.
Most úgy tűnik, Romániában az IMF-nek sikerült a gyakorlatban is keresztülvinnie elképzeléseit, amelynek áldozatai elsősorban az amúgy erős román energiaszektor állami szereplői: a cernavodai atomerőművet üzemeltető Nuclearelectrica és a Kelet-Európa egyik legnagyobb földgáztermelőjének számító Romgaz mellett számos energiaipari szereplő részvényeitől búcsúzhat el Bukarest. Victor Ponta miniszterelnök szerint az energiacégek magánosítása a hatékonyság növelését segíti majd. Az a Ponta nyilatkozott így, aki részt vett az MSZP év eleji gyűlésén és kampányolt egy kicsit Mesterházy Attilának, a szocialisták vezérének.
Azaz lassan végbemegy a romániai energiaszektor privatizálása, amely Magyarországon a szocialista kormányok alatt történt meg; akkor kezdődött, amikor a Horn-kormány mélyen áron alul adta el a Mol-részvényeket, gáz- és áramszolgáltató társaságokat, erőműveket külföldieknek; majd a 2002–2010 közötti ciklusokban Gyurcsányék és Bajnaiék árusították ki a stratégiai ágazatok maradékát, például a Mol gázüzletágát is az E.ON-nak. Az indok a szocialista Pontáéhoz hasonlóan akkor nálunk is a hatékonyság volt, az eredmény közismert, a Mol eladása például „tanítani való hülyeségként" került köztudatba, a privatizált vállalatok pedig 86 százalékban külföldiekhez kerültek.
Nem tudhatjuk, az IMF 2008-ban a Gyurcsány–Bajnai-kormánynak is konkrét listát adott-e a hitelért cserébe, vagy a szocialisták szervilizmusból nyújtották tálcán az újabb megszorítás-tervezeteket, egy biztos: megkezdődtek a bér- és nyugdíjcsökkentések, járulék- és adóemelések. Lendvai Ildikó egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „nincsen sok választásuk”.
Az bizonyos, hogy más, hitelt kérelmező országoknak is egyszerre kellett megszorítania és privatizálnia. 2012-ben a magyar polgári kormány is kapott egy ilyen listát: a lakosságot érintő terhek emelése, a bankokat érintő adók csökkentése, nyugdíjak és családi pótlék csökkentése mellett újabb privatizációkat is elvárt volna a valutaalap. Orbán Viktor kormányfő akkor kijelentette: ilyen áron nem kell az IMF-hitel.
A kölcsönt ezért 2013 augusztusában visszafizettük, így megszűnt a valutaalap közvetlen befolyása a magyar állam költségvetésére, a szervezet pedig augusztus végén szedte a sátorfáját Magyarországról. Románia viszont politikai elemzők szerint elvesztette gazdasági szuverenitását, amikor a szocialista kormányfő rábólintott az IMF követeléslistájára a készenléti hitelért cserébe.
A valutaalap olcsó kölcsöneinek ugyanis ez az ára: az önálló nemzeti gazdaságpolitika feladása. Jól látszik, hogy a szocialista vezetésű kormányok – a polgári vezetéssel ellentétben – nem képviselik kellően a nemzeti érdekeket. Az energetikai szektor kiárusításával Bukarest szociáldemokrata kormánya is megindult azon a lejtőn, amelyről igen nehéz lesz visszakecmeregnie. Hazánk példájából látszik, hogy mennyire sebezhető egy ország gazdasága, hacsak nem minden stratégiai ágazata külföldiek kezében van: egyrészt a lakosságnak ki kell kitermelnie a tulajdonosok elvárt extraprofitját, másrészt például az energiaszektorban az ország teljesen ki van téve a nagybeszállítók kényének-kedvének. Ezek együttesen tették lehetővé, hogy a rezsicsökkentés előtt Európában mi, magyarok fizettük a legmagasabb rezsidíjakat.
