Nincs visszatartó ereje a giga-összegben kirótt pénzbüntetésnek. Sokkal célravezetőbb volna a szabálytalan bankok és nagyvállalatok vezetőit büntetőperbe fogni és elítélni – derül ki a Virginiai Egyetem jogi professzorának legújabb könyvéből, amely azzal foglalkozik, hogy miként úszták meg a pénzügyi válsággal kapcsolatos felelősségre vonást a nagybankok és a spekulatív alapok vezetői. Brandon Garrett professzor a legsúlyosabb pénzügyi visszaéléseket szedte össze, és a vezetőkre kiszabható börtönbüntetés helyébe kialkudott háttér-megállapodások és pénzbüntetések sorsát követte.
A válság kitörése óta csak egyetlen Wall Street-i bankár, a Credit Suisse egyik vezetője került rács mögé a kliensek félrevezetéséért. Eközben 2009-hez képest megháromszorozódott az ügyészséggel, az igazságügyi minisztériummal, illetve a tőkefelügyelettel kötött magánalkukban szereplő pénzbüntetések összege. A Credit Suisse bankárát, Kareem Serageldint jogerősen 30 havi börtönre ítélték adatok eltitkolása és hamisítása miatt, amivel kárt okozott az általa vezetett bank ügyfeleinek, és megtévesztette a részvényeseket.
Ez a vád azonban még legalább egy tucat más nagybank vezetőinek esetében is megállna: egyebek között a Lehman Brothers, a Merrill Lynch, az AIG biztosító ugyanígy vezette félre ügyfeleit, összejátszva a hitelminősítőkkel. A Túl nagy ahhoz, hogy bebörtönözzék című kötetben a felsorolt esetekből kitűnik, hogy az elmaradt felelősségre vonás hátterében az igazságügyi minisztérium, a főügyészség, valamint a vétkes nagyvállalat összejátszása állhat, amit ma már csak törvénymódosítással lehet kivédeni.
Garrett könyvében utal a legfőbb ügyész korábban tett egyik nyilatkozatára, amelyben fehéren feketén kimondta, hogy tehetetlenek az óriásvállalatokkal szemben. Eric Holder a szenátus előtti meghallgatása során 2009-ben a következőket mondta: „Aggaszt, hogy a szóban forgó intézetek közül néhány annyira nagy, hogy nehéz büntetőeljárást kezdeményeznünk ellenük, mert ha elindítanánk a bűnvádi eljárást, akkor azt olvasnák a fejünkre, hogy mindez negatívan hat a nemzetgazdaságra, sőt, talán a világgazdaságra is.”
A könyv szerint a bebörtönzések elmaradásának egyik legfontosabb oka, hogy sem az igazságügyi minisztérium, sem pedig a tőkefelügyelet nem volt érdekelt a valódi elszámoltatásban, ezért választották az óriásbírságok kiszabását. Másrészt az amerikai állam a válságot kezelendő több olyan nagyvállalatban is (rész)tulajdont vásárolt, amelyek vezetősége szintén becsapta a részvényeseit és az ügyfeleket, a büntetőeljárás tehát kellemetlenül érintette volna a kormányt is.
A professzor összegyűjtötte az elmúlt években kiszabott pénzbírságokat, és arra jutott hogy 2009-hez képest megháromszorozódott ez az összeg. A büntetéseket nem csak a pénzügyi és biztosítási ágazatokban szabták ki. 2006-ban még csak egymilliárd dollár büntetést róttak ki összesen, az idén pedig már kilencmilliárdnál járunk. A büntetett tevékenységekhez Garrett hozzáadta a kartellezést és a környezetszennyezést is (például a British Petrol ügyét is elemezve) és a külföldi vállalatokkal folytatott korrupciót, ám az összes többi tétel a pénzügyi szférát érinti. Ilyen például a banktitok megsértése, a csalás és a tőkefelügyelet félrevezetése.
Garrett az elszámoltatás kapcsán utal a 2008–2009-es kongresszusi meghallgatásokra, ahová többek között Soros Györgyöt is beidézték négy másik spekulatív alapvezetővel együtt, és az energiapiaci árak manipulálásában játszott szerepe miatt egy másik bizottság előtt is tanúskodnia kellett. Börtönbüntetést azonban sem ő, sem megidézett társai nem kaptak, sőt, Soros ki is oktatta a honatyákat a pénzügyi felügyelet szigorításának szükségességéről. Garrett szerint jogilag nehéz pontos büntetési tételként meghatározni a cégek esetében a megtévesztést és az adatok szépítését az üzleti életben, ahol az ügyfelek amúgy is a legjobb színben kívánják magukat feltüntetni, és elhallgatják az adott vállalat gondjait.
A Virginia Egyetem professzora ugyanakkor összehasonlította az amerikai elszámoltatást a német Siemens korrupciós botrányával, ahol a következmények sokkal súlyosabbak voltak: nemcsak 1,6 milliárd dollár bírságot kellett megfizetniük, hanem az egész vezetőséget lecserélték, és megszigorították a vállalat nemzetközi könyvvizsgálatát. Garrett szerint a bírsággal nem lehet letudni a bűncselekményt, mert a felelősségre vonás elmaradása a szabálytalanságok folytatásához vezet, miközben az újra jól kereső mamutvállalatoknak nem jelent végzetes megrázkódtatást még a nagy összegű büntetés sem.
– A bírságok senkit nem helyezhetnek a törvény fölé – érvel a jogtudós, aki a Siemens példáját követve javasolja, hogy az ügyészek az átláthatóságot biztosító reformokat is várják el a megbüntetett vállalaton belül. A könyv kitér azokra az esetekre is, ahol az adott pénzintézet egyetlen, általában alacsonyabb beosztásban dolgozó alkalmazottjára kente az egész felelősséget, a nagy halakat azonban senki nem bántotta. Az elmúlt tíz esztendő legnagyobb botrányait taglaló kötet szerzője szerint nem elhanyagolható a befolyásos ügyvédek szerepe sem.
