Az új elnök új korszakkal indíthat

November 1-jétől új elnöke lesz az eurózóna jegybankjának, az Euró­pai Központi Banknak (EKB) ­Christine Lagarde személyében. Az új elnökre nehéz feladat vár: elődje, Mario Draghi a legnagyobb gazdasági fellendülésben is válságkezelést folytatott, és most, amikor a gazdasági lassulás jelei mutatkoznak, már nem sok eszköz maradt a kezében.

Az Európai Központi Bank kormányzói székébe ülő női vezető nem sok muníciót kap olasz elődjétől Forrás: Reuters

Az év végétől, de inkább a 2020-as esztendőtől induló Lagarde-korszakban az európai jegybank lehetőségei minimálisra zsugorodnak, leginkább azért, mert a lehetőségeket az elmúlt években a leköszönő vezetés gyakorlatilag kimerítette. Ugyanakkor előbb-utóbb muszáj lesz helyreállítani a normális európai monetáris politikát, értékelhető szintű kamatokkal. Az új elnök vélhetően kénytelen lesz az eurózóna kormányaival tárgyalni, és összehangolni a szükséges intézkedéseket. Vagyis az Európai Központi Bank új vezetése alatt a tagállamok jobban rá lesznek utalva a kormányaik gazdaságélénkítő lépéseire, mint eddig. Persze szigorúan úgy, hogy nem keletkezik hiány az egyes országok költségvetésében, vagy ha már van, az nem növekszik érdemben.

A 2008-as gazdasági válság lecsengését követő, nyugalmasabb időszak után néhány éve korábban nem látott jelenséggel kellett szembenéz­niük a fejlett országok jegybankjainak: a gazdasági fellendüléssel a munkanélküliség csökkenni kezdett, az infláció pedig meglepően alacsony maradt, időnként lényegében meg is szűnt. A jegybankok megijedtek ettől, hiszen korábban, az 1929–33-as válságban is defláció, vagyis negatív infláció alakult ki, amely az alacsonyabb eladási árak által csökkentette a cégek nyereségét, ezért embereket kellett elbocsátaniuk, még nagyobb munkanélküliség lett, és már kis is alakult egy spirál, egy ördögi kör, ami lényegében a gazdaság összeomlásához vezetett.

Az Európai Központi Bank kormányzói székébe ülő női vezető nem sok muníciót kap olasz elődjétől
Fotó: Reuters

A jegybankok 2015-ben is ettől féltek, ezért soha nem látott eszközöket vetettek be: az EKB például a jegybanki alapkamatot nullára csökkentette, az egynapos betéti kamatot (amely a bankoknak jár, ha egy napig a jegybanknál tartják pénzüket) pedig –0,4 százalékra mérsékelte, vagyis jelenleg a bankok fizetnek, ha a jegybankhoz viszik a pénzüket. Meglepő módon a jelenlegi helyzetben a nagyon alacsony, esetenként negatív infláció viszont egyáltalán nem okozott munkanélküliséget, ellenkezőleg: az egész eurózónában nőtt a foglalkoztatás, olyannyira, hogy Németországban pár éve szinte már feszített a munkaerőpiac, közgazdasági értelemben megszűnt a munkanélküliség, de a többi eurózónás országban is alacsonyabban áll, mint a válság előtt.

Nyilvánvaló volt, hogy a gazdaság már sokkal hatékonyabb, mint 80-90 éve: a cégek növelik a termelékenységet, kigazdálkodják, ha termékeiket esetleg csak olcsóbban tudják eladni. Ennek ellenére az EKB továbbra is aggódott, és egy különleges programot indított: az eurózónás országok állampapírjait kezdte vásárolni, így fedezetlen pénzt bocsátott a gazdaságba óriási, több ezer milliárd eurós összegben. Az infláció végül újra megjelent, ha a jegybank által kívánatosnak tartott 2 százalékos szintet nem is érte el, de a jelenlegi, még hivatalában lévő EKB-elnök, Mario Draghi csak nagyon lassan merte abbahagyni a kötvényvásárlási programot. A kamatemelést pedig meg sem kezdte, vagyis még mindig zéró az alapkamat.

Eközben éveken át zajlott a gazdasági fellendülés (persze országonként eltérő mértékben), az európai jegybank pedig végig olyan monetáris politikát folytatott, mintha folyamatosan válság lenne. Most pedig a nagy fellendülés után lassul a gazdasági növekedés a fejlett országokban, az infláció is csökken, és a jegybanknak nem maradt eszköze, hogy élénkítse a gazdaságot. Az új jegybankelnöknek ezzel a helyzettel kell szembenéznie, ami igen komoly kihívás. Az alapkamat további csökkentése értelmetlen, hisz akkor már a negatív tartományba kerülne, a kötvényvásárlási program újrakezdése pedig azért veszélyes, mert a fejlett eurózónás országok kötvényeiből már így is túl sokat vettek meg; kevés kötvény maradt a piacon, azokra pedig akkora a kereslet, hogy negatív hozammal forognak a piacon. Ha pedig például a rendkívüli mértékben eladósodott Olaszország kötvényeiből vennének, ezzel felbátorítanák a mindenkori olasz kormányt a túlköltekezésre, így az olyan mértékű eladósodásra, ami már veszélyeztetné az adósságtörlesztést.