Miről lehet felismerni, ha a Ponzi-sémával van dolgunk?

Nagy hasznot ígérnek, a többség azonban elveszíti a pénzét. Fontos, hogy felismerjük, ha gyanús ajánlatot kapunk.

A frissen kirobbant, problémás banki utalásokkal kapcsolatos botrányban az egyik fő elem a pilótajáték lehet, amit a világsajtóban elterjedten Ponzi-sémának neveznek egy elhíresült olasz üzletember és szélhámos, Charles Ponzi neve alapján. Tulajdonképpen kétféle csalási rendszerről van szó: az, amit eredetileg pilóta- vagy piramisjátéknak nevezünk, amely arra épül fel, hogy elindítója legalább két embertől kér pénzt, nem is feltétlenül ígérve nekik hozamot, mindössze annyi a feladatuk, hogy ők is szervezzenek be másokat.

Ez a fajta csalás, amely valóban inkább egy játékhoz hasonlít, ma már ritkább: inkább abban az időben volt jellemzőbb, amikor hatékony reklámozási csatornák híján postaládákba dobták be az ajánlatot, megadva, hogy milyen címekre kell készpénzt küldeni. Általában nem is nagy összegek szerepeltek benne, de az elindítók, azaz a piramis csúcsán lévők akár meg is gazdagodhattak, mivel minden szintről került hozzájuk pénz. A játék végül akkor akad el, amikor már minden lehetséges résztvevőt elértek, így elapad a befizetés.

Ma már jellemzően a Ponzi-féle megoldás a gyakori, melynek lényege, hogy valaki, rendszerint befektetési vagy egyéb vállalkozásnak feltüntetve cégét, pénzgyűjtésbe kezd.

Egyszerűbb esetben csak magas hozamot ígér befektetései által, más esetekben valamilyen jól hangzó üzleti vállalkozáshoz gyűjti a pénzt, azt a látszatot keltve, mintha a befizetők valamiféle kötvényesek lennének.

Valójában az illető nem tud olyan magas hozamot elérni, amit a befektetőknek ígér, ezért azt a következő belépők pénzéből fizeti. Ez mindaddig működik, amíg az új belépők többet fizetnek be, mint amennyit a korábbiaknak ki kell fizetni. A dolog jellegénél fogva a rendszer törvényszerűen összeomlik, néha meglepő módon csak hosszú idő után (Magyarországon is volt sok ilyen eset, a leginkább legálisnak látszó, hamis kötvénykibocsátásra épülők közül a Quaestor-féle eset volt ilyen).

Kérdés, miként lehet felismerni és elkerülni egy ilyen ügyletet? Hazai vállalkozások esetében ma már egyszerű:

meg kell nézni, hogy az adott cégnek van-e a Magyar Nemzeti Banktól származó engedélye a tevékenységre, és emellett tagja-e a befektetővédelmi alapnak. Ha nem, kerüljük el nagy ívben, de önmagában is feltűnő, ha valaki irreális hozamot ígér.

És hogy mi tekinthető irreálisnak? Ami érdemben magasabb a kockázatmentesen elérhetőnél, vagyis banki kamatoknál vagy az állampapírok hozamánál (konkrétan például a MÁP+ öt évre szóló közel 5 százalékos hozamánál).

A csalók helyzetét ma már bonyolítja, hogy egyre gyakoribb az utalással bonyolított fizetés, és ritkul a készpénzhasználat. Az ügyletek így visszamenőleg követhetők, a csalók sokszor megpróbálják tisztára mosni a pénzeket, és itt már a bankoknak is szerepük lehet, sokszor úgy, hogy csak gyanújuk lehet egy-egy utalással kapcsolatban, de persze nem zárható ki olyan eset, hogy maguk is belekeverednek az ügyletbe, ahogy ez a most napvilágra került esetben történhetett. Ezzel persze semmi dolga annak, aki befektetne, neki csak a fent leírtakra kell figyelnie.

Külföldi vállalkozás esetében kissé bonyolultabb a helyzet, de minden legális vállalkozásnak van felügyeleti szerve a telephelye szerinti országban. Ha erről nem tudunk megfelelően meggyőződni és kétségeink vannak, kerüljük az ügyletet.