– A vállalkozásunk alapjait a dédapám rakta le, aki bánsági mester volt, és a családja is textilfestéssel foglalkozott a Torontál vármegyei Perjámoson. A település arról volt híres, hogy ott festették a torontáli szőnyeg fonalait – kezdi történetüket Tóth Ildikó, aki férjével, Gerencsér Zsolttal a Győri Kékfestő Műhely tulajdonosa. Az asszony dédapjáék hárman voltak testvérek, közülük egy fiú otthon maradhatott, kettőnek viszont szerencsét kellett próbálnia. A kor szokásainak megfelelően Tóth Ildikó dédnagyapjának is vándorútra kellett indulnia. Bejárta fél Európát, dolgozott többek között szófiai és berlini műhelyekben is, ahol igyekezett magába szívni a tudást. Közben meghallotta, hogy Győrben egy nagyon híres mester dolgozik, aki mellé 1896-ban elszegődött dolgozni. A férfi hamarosan megismerkedett a későbbi, szintén győri (újvárosi) feleségével, majd a városban elindították a közös életüket, és 1906-ban megalapították az Éhling Kékfestő Műhelyt. A család azóta itt dolgozik, szinte ugyanazon a helyen. A változás annyi, hogy Tóth Ildikóék vállalkozása ma az út túloldalán, a régi műhellyel szemben levő ingatlanon működik. – A dédszüleimnek a változatosság kedvéért három lányuk született, akiknek, mivel fiú nem lett a családban, le kellett rakniuk a textilfestő mestervizsgát. Hasonló volt a helyzet akkor is, amikor megszületett édesanyám, akinek a pedagógusi diplomája mellett szintén mestervizsgáznia kellett. S a sor folytatódott, amikor édesapám benősült a családba, akkor sem volt pardon, neki is meg kellett szereznie a textilfestő szakmát. Aztán jöttem én, a tudás alapját én is úgy szereztem meg, hogy sokat dolgoztam közösen a nagymamámmal, vele együtt mindent festettünk, sokféle színben – emlékezik vissza Tóth Ildikó.
Százéves minták
Ezen a ponton Gerencsér Zsolt elkezd mosolyogni, mert ahogy korábban a felmenő generációk, ő sem menekülhetett a mestervizsga elől. Bár mint mondja, nem is akart, mert hamar megszerette a szakmát. – Magam gépész vagyok, de a korábban megszerzett tudást nagyon jól tudom hasznosítani a vállalkozásban. A műhelyben levő gépeket karban kell tartani, olykor javítani kell egyiket-másikat. Sőt az is előfordul, hogy a régi eszközök alapján új gépeket készítek – jegyzi meg Gerencsér Zsolt.
A házaspár mesél arról is, hogy az elmúlt évtizedek alatt sokat változott a textilfestés gyakorlata. Régen az asszonyok maguk szőtték a textilt, amit elvittek egy műhelybe vagy egy heti vásárba. Ott a „katalógusok” alapján ők választották ki a mintát, amit a mesterek ráfestettek a ruhára. A díszítés függött attól, hogy az adott ruha férfinak vagy nőnek, fiatalnak vagy felnőttnek készült. Ma már nem a háznál szövik az anyagot, és a megrendelők jellemzően a kész ruhák közül választanak. Ám ha mégis maguk kérik a mintát, akkor sokkal nagyobb a repertoár, mint régen.
– Több mint hatszáz formánk van, mind legalább százéves, de vannak régebbiek is. Sok még a dédapámé volt, de mi is jó néhányat szereztünk régiségpiacon, de olyan is előfordul, hogy ismeretlen emberek maguk adnak nekünk egy-egy régi formát. A csomaghoz a legtöbbször levelet is csatolnak, amiben leírják a minta megható történetét. Ehhez tudni kell, hogy régen szinte minden településen volt egy kékfestő mester, most összesen heten vagyunk az egész országban – meséli Tóth Ildikó.
Biztosított lehet az utódlás
Kérdésre a házaspár felfedi annak a titkát is, hogy miért pont kékfestéssel foglalkoztak a mesterek. A magyarázat az, hogy az itthon is termeszthető festő csüllenggel és az Indiából (ma már leginkább Dél-Amerikából) beszerezhető indigóval tudtak dolgozni, ezeket a növényeket lehetett és lehet nagy mennyiségben beszerezni. A kék a munkaruha színe lett.
Ma már sokkal szerteágazóbb termékek kerülnek ki a Győri Kékfestő Műhelyből, készül náluk méteráru, ami sok árucikk alapja. Főként kötényeket és kendőket készítenek, emellett lehet náluk kapni gyermekruhát, terítőt és szalvétát is. Van egy százéves boltjuk a belvárosban, ahol a bútorzat még a dédszülők idejéből való, ott sokszor az asszony édesanyja segít be.
Tóth Ildikó kérdésre elmondja azt is, hogy nekik két lányuk született, akik előbb-utóbb szintén leteszik majd a mestervizsgát. Ez annak ellenére így lesz, hogy a nagyobb gyerekük jogász végzettségű, a kisebbik pedig jelenleg a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem média és kommunikáció szakos hallgatója. Mindketten készítenek ruhákat, amelyeket zsűriztetnek, az idősebb lány most pályázott a népművészet ifjú mestere címre. A pályára ugyanakkor nem erőltetik őket, nem akarnak nyomást helyezni rájuk, a lányok maguktól tüsténkednek a műhelyben. S ha eljön az idő, akkor talán átveszik a családi vállalkozást is, de a házaspár azt szeretné, hogy ezt a gyerekeik belső indíttatásból tegyék.
Szerteágazó tevékenység
Gerencsér Zsolt kitér arra is: igyekeznek a pályázati lehetőségeket rendre kihasználni. Így volt ez a pandémia alatt is, amikor a Népművészeti Egyesületek Szövetsége szervezett egy pályázatot a Nemzeti Művelődési Intézettel együtt, illetve a Művészeti Akadémia is indított egy programot, és vásároltak tőlük zsűrizett termékeket. Ez nagy segítség volt, amikor a vállalkozásnak a járvány miatt nem igazán volt bevétele. – Békeidőben sok mindennel foglalkozunk, hogy megéljünk, termelünk, táborokat, foglalkozásokat szervezünk gyermeknek, vásárokba járunk és iskolákba is elmegyünk, még egyetemistákat is oktatunk. A Covid miatt azonban sok minden leállt, de szerencsére ez már a múlté. A járvány arra viszont jó volt, hogy bővítettük és karbantartottuk a műhelyt. Utóbbira amúgy is minden évben sort kell keríteni ősztől tavaszig, a textilfestéssel pedig jó időben tudunk foglalkozni, mert a ruháknak meg kell száradniuk – magyarázza Tóth Ildikó. S hogy mik a további terveik? A legnagyobb álmuk az, hogy a szomszédban – az ingatlant már megvásárolták – látogatóközpontot alakítsanak ki, ahol csoportokat tudnának fogadni. A család több mint száz év alatt sok mindent megvalósított, ez az álmuk is valóra válhat. Az elszántságukon nem fog múlni.
