Sok helyen fizettek nagy árat az IMF beavatkozásáért – most ez a szervezet ajánlott megszorításokat a Tisza-kormánynak

Argentína államcsődje, Görögország történelmi gazdasági összeomlása, az ázsiai pénzügyi válság és a latin-amerikai elveszett évtized egyaránt összefonódott a Nemzetközi Valutaalap tevékenységével. Az IMF több alkalommal valóban megakadályozta a teljes pénzügyi összeomlást, ám beavatkozásait sokszor évekig tartó recesszió, munkanélküliség, privatizáció és súlyos társadalmi veszteségek kísérték. A valutaalap ténykedése kapcsán magyar példa is akad, hiszen az IMF is részt vett a hazánknak nyújtott 2008-as mentőprogramban, amely aztán a Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején súlyos megszorításokba torkollt. A szervezet a napokban ismét komoly adóemelésekről szóló javaslatokat fogalmazott meg, ám ezúttal már a Tisza-kormánynak. Cikkünkben az IMF nemzetközi ténykedésével foglalkozunk részletesen.

Állítsák meg a valutaalapot! A követelés számos országban megjelent, 2000-ben Washingtonban is. Fotó: Andres Hernandez Forrás: Hulton Archive

Ezek fényében a Magyar Nemzet hetilapjában megjelent írásunkban a valutaalap főbb beavatkozásait tekintettük át és azt, végül ki fizette meg a tanácsok árát.

Tüntetés az IMF és a Világbank ellen 2024-ben Washingtonban. Sok helyen nem örülnek a módszereknek Fotó: X02934/Celal Gunes

Dél-Korea: siker

Az IMF 1944-ben alakult, és 1947-ben kezdte meg hitelezési tevékenységét. Azóta a világ számos országában vett részt pénzügyi válságok kezelésében, ám módszereit széles körben bírálják. A legtöbbször hangoztatott állítás az, hogy a pénzügyi stabilizáció költségeit sokszor éppen azok viselik, akik a válság kialakulásáért a legkevésbé felelősek. Vagyis a társadalom. Erre még később visszatérünk, de kezdjük Dél-Korea példájával! Az ázsiai ország 1997-ben fordult a valutaalaphoz, és a mentőcsomagért vállalati átszervezéseket, bankreformokat és munkaerőpiaci változtatásokat vállalt.

A gazdaság 1998-ban súlyos visszaesést szenvedett el, ám ezután viszonylag gyorsan növekedési pályára állt, ami miatt a dél-koreai programot az IMF sikeresebb beavatkozásai közé sorolják.

A gazdasági megerősödését megalapozó válságkezelésnek ugyanakkor megvolt a maga társadalmi ára: a vállalati csődök nyomán sokan kerültek utcára.

Indonézia: pánik

Akad 1997-ből másik ázsiai példa is, egészen más végeredménnyel. Az akkori pénzügyi válság Indonéziában különösen pusztító következményekkel járt. A rúpia árfolyama összeomlott, a devizában eladósodott vállalatok tömege került nehéz helyzetbe, és megrendült a bankrendszer. Az IMF bankbezárásokat, pénzügyi reformokat és gazdaságpolitikai szigorítást is tartalmazó programmal avatkozott be.

A problémát az jelentette, hogy az intézkedések nemhogy nem állították helyre a bizalmat, inkább tovább növelték a bizonytalanságot.

A betétesek ugyanis attól tartottak, hogy további bankok kerülhetnek veszélybe.

A válság 1998-ban rendkívül mély recesszióhoz vezetett. Az életszínvonal zuhant, nőtt a szegénység és felerősödött a társadalmi elégedetlenség. A Cato Insti­tute már a válság idején azt állította, hogy az IMF nem csupán rosszul kezelte a helyzetet, hanem bizonyos intézkedéseivel súlyosbította is azt. A helyzet persze nem egyértelmű: Indonézia esetében, ahol az elhibázott hitelezési megoldások és a felügyeleti hiányosságok a válság előtt is súlyos problémát okoztak, korántsem egyértelmű, hogy az IMF beavatkozása nélkül könnyebb lett volna a válság kezelése.

Az ugyanakkor biztos, hogy egy rosszul időzített reform a pénzügyi pánik közepén további károkat okozhat. És okozott is.

Argentína: bukás

Ugorjunk egyet – egészen Argentínáig! A dél-amerikai ország a kilencvenes években a peso dollárhoz kötésével próbálta megfékezni az inflációt és a lépés kezdetben nem is volt eredménytelen. A stabilitást azonban idővel súlyos versenyképességi és finanszírozási problémák váltották fel. A 2001-es válság államcsődhöz, bankbetét-korlátozásokhoz vezetett, és nyilván a társadalmi sokk sem maradt el. A 2018-as IMF-program fordulópontot jelentett, illetve jelenthetett volna, a valutaalap ugyanis történetének addigi legnagyobb készenléti hitelmegállapodását hagyta jóvá, amelynek keretösszege végül 57 milliárd dollárra rúgott. A cél a befektetői bizalom helyreállítása, az infláció mérséklése és a finanszírozási problémák megoldása volt, a program azonban nem teljesítette alapvető céljait. A peso tovább gyengült, az infláció emelkedett, a gazdaság visszaesett, a lakosság reáljövedelme pedig csökkent. Bár az oly sokszor emlegetett és oly nagyon óhajtott befektetői bizalom nem állt helyre, Argentína hosszú távú IMF-kötelezettségei ugyanakkor fennmaradtak. A kudarcot 2021-es utólagos értékelésében a valutaalap is elismerte.

Az argentin történet nem pusztán a rosszul sikerült mentőcsomag példája, hanem annak bizonyítéka, hogy önmagában még egy rendkívüli összegű nemzetközi hitel sem pótolhatja a fenntartható gazdaságpolitikát, és nem garantálhatja a befektetői bizalom visszatérését.

Graffiti Athénban. Ki és hova viszi a pénzt? Fotó: AFP/Louisa Gouliamaki 

És a görögök?

Jöjjön Európa! A Görögországnak nyújtott IMF-segítség kapcsán már a kezdet kezdetén megfogalmazódott egy meglehetősen kínzó kérdés: a nemzetközi szervezet az országot akarta megmenteni vagy a hitelezőket megvédeni? A görögök nagyjából ugyanakkor kerültek bajba, mint hazánk, de a dél-európai állam helyzete jóval rosszabb volt Magyarországénál. A 2010 utáni görög adósságválság 110 milliárd eurós mentőprogramjában a valutaalap, az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank együtt vett részt. A segítséghez szigorú feltételek kapcsolódtak: költségvetési megszorítások, adóemelések, nyugdíjintézkedések, privatizációk és munkaerőpiaci reformok.

A görög gazdaság a válság előtti csúcsához képest nagyjából negyedével zsugorodott, a munkanélküliség rendkívüli szintre emelkedett, a fiatalok tömegesen hagyták el az országot, és sok család életszínvonala tartósan romlott.

A program támogatói szerint a beavatkozás megakadályozta a rendezetlen pénzügyi összeomlást és lehetővé tette Görögország euróövezeti tagságának fenntartását. Akadtak vélemények, amelyek éppen ezt bírálták. A National Re­view 2015-ben például azt boncolgatta, hogy az euróövezetben maradás és az ismétlődő mentőcsomagok helyett Görögország jobban járt volna az euró ideiglenes elhagyásával. Ennek azonban nem volt politikai realitása. Az euró­zónát mindenáron egyben akarta tartani az Európai Unió, ami nem is csoda: a görögök kilépése, még ha az csak ideiglenes is lett volna, hatalmas kudarccal ért volna fel.

Az elveszett évtized

Az IMF körüli viták ugyanakkor nem az ­ázsiai vagy az európai válságokkal és ottani beavatkozásokkal kezdődtek: az 1980-as évek latin-amerikai adósságválsága már évtizedekkel korábban megmutatta, milyen hosszú távú társadalmi következményei lehetnek az eladósodásnak és az azt korrigálni akaró gazdasági kiigazításnak. A kezdetekért vissza kell mennünk a hetvenes évekhez, Mexikó, Argentína, Brazília és több más térségbeli ország akkoriban jelentős külföldi hiteleket vett fel. Amikor a nemzetközi kamatok megemelkedtek, a dollárban fennálló tartozások finanszírozása rendkívül megdrágult. Az IMF és más nemzetközi intézmények érkeztek segíteni, programjaikban a költségvetési hiány csökkentését, a kereskedelem megnyitását és az állam gazdasági szerepvállalásának mérséklését szorgalmazták.

A következmények drámaiak voltak: a térség több országában hosszú időre befagyott az egy főre jutó jövedelem, romlottak a foglalkoztatási kilátások és mélyültek a társadalmi feszültségek.

A korszakot ezért is emlegették elveszett évtizedként. Az nem vitás, hogy a helyi államok túlköltekezése, a hibás árfolyam-politika és a felelőtlen hitelfelvétel okozta a válságot, ám erős támogatása van annak az álláspontnak, hogy a nemzetközi mentőcsomagok időnként késleltették az adósságrendezést, így megesett, hogy a korábbi hitelezők kedvezőbb feltételekkel jutottak követeléseikhez.

Mexikó repetázott

Mexikó sajátos szereplő az IMF történeté­ben, mondhatni visszatérő vendég. A közép-amerikai ország 1982-ben, 1986-ban és 1989-ben is kötött megállapodást a valutaalappal, ahogy a szervezet az 1994 végén kirobbant valutaválság enyhítésében is részt vállalt. A peso leértékelődése után Mexikó súlyos finanszírozási nehézségekkel szembesült, a következő évben az Egyesült Államok és a nemzetközi pénzügyi intézmények, köztük az IMF jelentős mentőcsomagot állítottak össze. A beavatkozás hozzájárult a válság megfékezéséhez, és az ország viszonylag gyorsan visszanyerte hozzáférését a nemzetközi tőkepiacokhoz.

Ugyanakkor akadt olyan érvelés, amely szerint az a mentőcsomag veszélyes üzenetet küldött a befektetőknek: azt, hogy a feltörekvő piacokon vállalt befektetések veszteségeit vagy azok egy részét utóbb közpénzből úgyis kifizetik.

IMF-ellenes tüntetésből idehaza sem volt hiány: a Bankcenter előtt demonstráltak a valutaalap küldöttségének érkezésekor Fotó: Kurucz Árpád                    

Nyolc évtized mérlege

A Nemzetközi Valutaalap történetéből csak néhány példát emeltünk ki, az összkép ezek alapján legalábbis vegyes. Voltak olyan programok, amelyek hozzájárultak a pénzügyi összeomlás elkerüléséhez és a gazdasági növekedés visszatéréséhez. Dél-Korea vagy a külön nem részletezett Írország vagy Izland tapasztalata nem hagyható figyelmen kívül. Más esetekben azonban a mentőcsomagok vakvágányra futottak. Argentína és Görögország példája arra figyelmeztet, hogy a rendkívüli összegű nemzetközi finanszírozás sem garantálja a gazdaság talpra állását.

Mivel a valutaalap által támogatott programokban a költségvetési egyensúly helyreállítása gyakran adóemeléssel, közkiadás-csökkentéssel vagy az állami támogatások visszafogásával jár, így nem nagy bátorság kijelenteni: a valutaalap hiteléért legtöbbször a lakosság fizet.

Ezek az intézkedések ugyanis közvetlenül érinthetik a béreket, a nyugdíjakat, az egészségügyet, az oktatást és a szociális ellátásokat. A haszonhúzók oldalán ugyanakkor megjelennek a bankok, a kötvénytulajdonosok és más hitelezők, ugyanis a pénzügyi rendszer stabilizálása számukra is előnyös. S a lényeg valahol itt húzódik meg. A fő kérdés, hogy a mentőcsomag feltételei megfelelően osztják-e meg a terheket a különböző szereplők között. Ha a hitelezők jelentős része megmenekül a veszteségektől, miközben az állam hosszú évekre megszorításokra kényszerül, akkor alappal merül fel a rendszer igazságosságának kérdése.

Pontosan úgy, ahogy ez a 2008-as Magyarországnak nyújtott mentőcsomag kapcsán történt.