Közép-Európának kell átírnia a Nyugat berögződéseit

Lengyelország nem mérete és geo­politikai helyzete, hanem az elmúlt években produkált gazdasági, társadalmi fejlődése miatt válhat a ­kelet-közép-európai együttműködés vezetőjévé – véli Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész, az ELTE professzora. A térség együttműködésével elsők között foglalkozó kutató úgy véli: Magyarországon a kérdést illetően továbbra is sok hiányosság van, miközben nem sikerül bemutatnunk az elért eredményeket.

„Nagyon fontos kapcsolódási pont lehetne egymás nyelvének megtanulása” Fotó: Kurucz Árpád

– Mit tud tenni Magyarország, hogy befolyása legyen a folyamatokra?

– Itt számos hiányosságról kell beszélni. A nagypolitika szintjén ugyanis hiába történnek komoly erőfeszítések, ha más dimenziókban nagy az elmaradottság. Hiányzik például a szakértői bázis. Egyre kevesebb lengyelül beszélő magyar kutató, újságíró van, kevesen ismerik a közép-európai térséget. Ennek egyik oka, hogy rossz helyzetbe kerültek azok az egyetemi kis szakok, amelyeken ezeket az ismereteket oktatták. Korábban kétszakos rendszerben lehetett a térség nyelveit tanulni, ezt a rendszert azonban megszüntették, így a lengyel és a szlovák szak már sokkal kevéssé vonzó. Nem kiegyensúlyozott a média hírközlése. A Magyarországtól távoli események sokkal nagyobb teret kapnak, mint ami a szomszédban történik – összességében elmondható, hogy nem igazán élünk ebben a térségben. Szintén probléma az infrastruktúra, továbbra is nehézkes a közúti, vasúti közlekedés az országok között.

„Nagyon fontos kapcsolódási pont lehetne egymás nyelvének megtanulása”
Fotó: Kurucz Árpád

– Hol van a kulturális kapcsolódási pont a kelet-közép-európai együttműködés számára?

– Ehhez mindenekelőtt egy jobb közvetítőhálózatra lenne szükség. Évek óta szervezzük Lakitelken a fiatal műfordítók nyári táborát, idén például nem sikerült találni három csehből fordító fiatalt, aki részt vett volna. Jobb a helyzet a zene területén, létezik ugyanis egy sajátos, közép-európai zenei kultúra, amire lehet építkezni. Más művészeti területeken is van közös múlt, ami szintén fontos kapcsolódási pont lehet. Szükség lenne ugyanakkor a szorosabb felsőoktatási együttműködésre. Bár ez elkezdődött a visegrádi csoport keretein belül, nincsenek kiépítve a szükséges hálózatok, a különböző országokban működő szakintézetek nem tudnak egymásról. Nagyon fontos kapcsolódási pont lehetne továbbá a nyelv. Magyarországon sokkal több embernek kellene szláv nyelveket tanulnia az angol után, második nyelvként. Ehhez azonban elengedhetetlen a megfelelő állami támogatás.

– Egyetért azzal, hogy a közép-­európai együttműködést lassítja, hogy a részt vevő országok állandó ellenszélben tevékenykednek? Az Európai Unió nyugati tagállamai például nem nézik jó szemmel, hogy a térség önálló blokként érvényesítse érdekeit.

– Ez is biztosan tényező, valójában a fő probléma, hogy a nyugati világ továbbra sem ismeri ezt a térséget. Néhány éve a Párizsi Magyar Intézetben tartottam előadást a visegrádi országokról. Voltak ott diplomaták, számos francia értelmiségi, mégis magának az együttműködésnek a létezése is szinte újdonságként hatott. Meglepődtek, hogy kialakulóban van egy tömb, amelynek a lakossága meghaladja Franciaországét. Nyugaton sajnos megmaradtak azok a sztereotípiák, amik a kommunista korszakban rögzültek: továbbra is a szegénységgel, elmaradottsággal, rossz higiéniai állapotokkal társítanak minket. Éppen ezért lenne fontos közös feladatunk, hogy ezeket a régi berögzüléseket felülírjuk. Ehhez szükség lenne közös emlékezetpolitikára. Németország például évek óta próbálja a második világháborús bűnök felelősségét részben áthárítani Magyarországra, Lengyelországra. Ebben a kérdésben is közösen kellene képviselnünk érdekeinket. Nem sikerült bemutatni a visegrádi együttműködés eddigi eredményeit sem. A két világháború között sok feszültség volt Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország között, mára ezek többségét sikerült rendeznünk. A Balkánon is pozitívra fordult az értelmiség hozzáállása Magyarországhoz. Gyökeresen megváltozott a vélemény rólunk Horvátországban, a magyar vendéget rokonszenvvel fogadják Zágrábban vagy a tengerparton.

– Hosszú távon a nyugat-európai országoknak számolniuk kell egy erősebb közép-európai együttműködéssel?

– Úgy gondolom, hogy az európai világ értékválságban van. A nyugati országokban jellemző, hogy a nacionalizmusban látják a második világháború kitörésének okát, miközben nem néznek szembe azzal, hogy a nemzet mint kulturális tényező lényeges csoportkohéziót biztosít. Jürgen Habermas húsz éve mondta ki, hogy a nemzet utáni korszakban élünk, ezt azonban nagyon sokan kritizálják. Ismét időszerű a felvilágosodás nagy kérdése, hogy univerzális-e az emberiség kultúrája vagy sem? Hogy létezik-e tökéletes fordítás az egyik nyelvből a másikra? Úgy gondolom, hogy nem. Az emberiség a nemzeti kultúrák mentén tagolt. Térségünknek ebben a vitában is fontos szerepe van, szükség van ugyanis a nemzeti identitás új, a 20. századot meghaladó formájának megalkotására. A nemzeti kultúrák elsőbbsége ugyanis nem jelent feltétlenül bezárkózást, ezt meg kellene értetnünk a nyugat-európai országokkal. Sajnos azonban nem nőttünk fel a feladathoz. Néha úgy érzem, hogy a Magyarországon zajló diskurzus a témában még mindig a két világháború közötti sémákon halad.