Az ukrán vezetés a saját csapdájába esett. Éveken keresztül azt kürtölték Európa és a világ felé, hogy a szomszédos agresszor állam bármelyik pillanatban lerohanhatja Ukrajnát. Most azonban, hogy legközelebbi szövetségeseik vizionálják mindezt, már maguk az ország vezetői visszakoznak az effajta kommunikációtól, hiszen annak hatására a külföldi hitelezők menekítik a pénzüket. Pár hét leforgása alatt 12,5 milliárd dollárt vontak ki a gazdaságból, amire értelemszerűen nagyon rosszul reagált a pénzpiac: erős devalváció és infláció indult be, tovább gyengült az energiabiztonság, ami még kiszolgáltatottabbá teszi az egyébként is ezer sebből vérző Ukrajnát.
Arról azonban szó sincs, hogy a civil lakosság felvásárlásba kezdett volna, üzemanyagból sem tankolnak többet, mint máskor, és erős túlzás a média részéről az is, amikor gyakorlatozó polgári alakulatokról vetítenek képeket.
Ettől persze a helyzet nagyon is feszült, de semmivel sem kritikusabb, mint a 2014 óta tartó konfliktus során volt számos alkalommal már.
Mindeközben a világ vezető politikusai sorra adják egymásnak a Kremlben a kilincset, vagy éppen telefonon keresik Vlagyimir Putyin orosz elnököt, hiszen ők is tudják, javarészt Moszkvában, nem pedig Kijevben kell keresni a megoldás kulcsát. Ukrajna kiszolgáltatott szerepét minden másnál jobban illusztrálja az a kép, hogy Joe Biden amerikai elnök, Boris Johnson brit miniszterelnök, Emmanuel Macron francia államfő vagy éppen Olaf Scholz német kancellár Putyinnal egyeztet a Donbász, valamint Ukrajna sorsáról, jövőjéről, és úton az orosz főváros felé esetleg Kijevbe is beugranak.
Ez a felállás a napnál is világosabban beárazza Ukrajna jelentőségét. Úgy tűnik, hogy az ország csak focilabda a nagypályás játékosok térfelén
– kesereg Andrij Zolotarjev politológus.
Rövid vagy legalábbis belátható időn belül nem igazán létezik olyan forgatókönyv, ami alapján megnyugtatóan rendezni lehetne a fennálló geopolitikai konfliktust
– véli Volodimir Volja politikai elemző. – Ha létezne reális megoldási opció, nem tartana már nyolcadik éve a kelet-ukrajnai felfordulás – fűzte hozzá a szakértő. A diplomáciai próbálkozások – normandiai négyek, minszki egyezmények, a háromoldalú kontaktcsoport létezése – legfeljebb csak arra jók, hogy ne ontsanak ki még több vért az érintett térségben. Kijev ugyan aláírta mindkét minszki paktumot, törvényt is elfogadott a donbászi helyzet lehetséges orvoslása céljából, de megvalósítani nem fogja azokat, hiszen azzal gyakorlatilag önként lemondana a „népköztársaságok” reintegrálódásáról.
Az más kérdés, hogy a mostani politikai kurzusnak egyáltalán szüksége van-e a szóban forgó orosz ajkú térségre, merthogy ha az ott élők beleszólhatnának az ukrán belpolitikába, nagy eséllyel ma nem Volodimir Zelenszkijnek hívnák az elnököt, de ugyanez elmondható Petro Porosenko vonatkozásában is.
A felmérésekből az szűrődik le, hogy a donbászi és főként a krími elektorátus visszaszerzésével a pillanatnyilag hatalmon lévő erők csak veszítenének, Kijevnek minden bizonnyal olyan kormánya lenne, amelyik nem tartaná ördögtől valónak a Moszkvával való, mindkét fél számára előnyös együttműködést, a közvetlen gázbeszerzést. Ám az is borítékolható, hogy egy esetleges kurzusváltás nem tetszene a mindenre elszánt radikális hazafias erőknek, ami pedig egy totális polgárháború rémképét is előrevetíthetné.
Ezen feltevésekből is látni, hogy csak rossz és még rosszabb forgatókönyvekkel állunk szembe, úgyhogy az elhúzódó, leginkább a hidegháborús időket megidéző verbális csatározás talán a legkifizetődőbb valamennyi szereplő szempontjából.
Borítókép: Periszkópba néz egy ukrán katona a kelet-ukrajnai Luhanszk közelében lévő frontvonalnál 2022. február 7-én (Fotó: MTI/AP/Vadim Ghirda)
