„Idegenként élünk a városunkban”

A Fidesz vagy a lengyel jobboldal veresége az állam teljes balliberális átalakításával is együtt járna. Az utolsó konzervatív reménysugarak alkonya sötét időket hozna Európára — mondta a lapunknak adott interjúban David Engels, Európa egyik legismertebb konzervatív eszmetörténésze. A Spengler Társaság most Lengyelországban kutató, belgiumi német elnökét az MCC Press rendezvényén, a magyarul Mit tegyünk? címmel megjelent könyve bemutatója után kérdeztük.

202201024 Budapest David Engels konzervatív történész Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

— Marx társszerzőjének családnevét viseli. Mostani könyvének pedig — legalábbis az eredetiben (Que faire?) — ugyanaz a címe, mint Lenin Mi a teendő?-jének. Ugyanakkor Csernisevszkij szintén azonos című művének is, de Leninére Közép-Európában jobban emlékszünk. Véletlen egybeesések ezek? 

— Biztosíthatom az olvasót, semmilyen kimutatható rokonságban nem állok Friedrich Engelsszel. A könyv címét viszont nagyon is tudatosan, Csernisevszkijt szem előtt tartva választottam. Ki akartam mutatni, hogy a mai európai konzervatívok helyzete csaknem ugyanolyan, mint amilyen a XIX. századi orosz szocialistáké volt. Vagyis kizárták őket a nyilvánosságból, egyfajta árnyéklétre kényszerültek. Ők is változtatni akartak a társadalmon — persze teljesen más irányban —, de ebben az állami és a társadalmi intézmények újra és újra visszavetették őket. Elszigetelődtek ismerőseik, rokonaik körében is. Tehát bizonyos érdekes hasonlóságokra bukkantam, és ezek világos kimondásával tudatosan provokálom a baloldalt. Szerintem mi, konzervatívok nem elég gyakran lépünk fel támadólag, hanem megelégszünk a védekező bírálattal. Elutasítjuk a modern világ számos aspektusát, de nehezen találjuk meg annak a módját, hogyan tudnánk egyfajta pozitív ellenképet felvázolni és a közbeszédet befolyásolni. 

— A Mit tegyünk? részben pesszimista könyv. Az értelmiséget Oswald Spengler és A Nyugat alkonya óta foglalkoztatja az európai civilizáció hanyatlása. Mit tehetünk mégis a védelmében?

— Spengler nagy hatást gyakorolt rám, nyilván tudja is, hogy az Oswald Spengler Társaság alapító elnöke vagyok. Nagyon közel áll hozzám a kultúrákkal kapcsolatos gondolkodása, miszerint egy párhuzamos fejlődés részeként vagy a fellendülésüket, vagy pedig a hanyatlásukat élik. Márpedig az utóbbi nem tartható fent. Ezért is látom hanyatlani a nyugati kultúrát, mégpedig a késő Római Köztársaság mintájára. Erről szól egy másik könyvem, A birodalommá válás útján, amelyet szintén lefordítottak magyarra.

Annyiban valóban pesszimista vagyok, hogy nem számítok új fellendülésre, reneszánszra, új szellemi virágzásra. Azt gondolom, ezekhez már késő van.

Az azonban a felelősségünk — akkor is, ha tudjuk, a civilizációnk menthetetlen —, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk az értékeink védelmében, a fenntartásukért, a nemzedékről nemzedékre való átörökítésükért, ahogy a késő rómaiak is tették. Átadták a gondolkodásmódjukat az utódaiknak, és elérték, hogy Európa a korai középkorban újabb virágzásnak induljon. 

— Mit tehet az egyén? 

— Számtalan módon érvényesíthetjük a konzervatív értékeket a saját életünkben, például családot alapíthatunk, foglalkozhatunk a gyermekeinkkel, vagy például — ami Magyarországon talán nem probléma, de Franciaországban igen — kiköltözhetünk a nagyvárosokból, hogy biztonságban legyünk. Kereshetjük a közösséget a hozzánk hasonlóan gondolkodó emberekkel, természetközelibb életet élhetünk. Az európai gondolat — amelyet az Európai Unió elvesz tőlünk — újra konzervatívvá tehető. Természetesen mindez függ az egyéntől és az élethelyzetétől. De a lényeg, hogy próbálkozzunk, mindig feltéve a kérdést: megfelel-e ez vagy az értékeimnek? Mit tehetek annak érdekében, hogy példakép legyen belőlem mások szemében? Számos konzervatív politikus problémája, hogy kifelé bizonyos értékeket képvisel, az életvitele azonban mást tükröz. Márpedig ha konzervatívként hitelesek akarunk lenni, akkor ennek megfelelően kell élnünk.        

— Friedrich Merz elnökké választása után a német CDU visszatalálhat-e ezekhez az értékekhez?  

— Belga lévén kívülről szemlélem a német politikát, de egyébként sem könnyű erre válaszolnom. A jövő mutatja meg Merz eredményét, azzal kapcsolatban azonban szintén viszonylag pesszimista vagyok, hogy ennyi év tudatos balrafordulás után sikerülhet-e valóban újra konzervatív irányba fordítani és belülről meggyógyítani a CDU-t. Ez olyan feladat, amely nemcsak a jelenlegi német intézményrendszerrel és médiavilággal, hanem az egész európai korszellemmel is szembemenne. Vannak tehát kétségeim, de sok sikert kívánok a törekvéshez. Talán érhet minket pozitív csalódás.  

— Könyve annyiban mégis optimista, hogy Közép-Európában látja civilizációnk utolsó védőbástyáját. Mit tehet ez a térség azért, hogy jobban elfogadtathassa magát az EU-ban? 

— Mindenképp használ, ha valaki nemcsak hirdeti ezeket az értékeket, hanem ezek szellemében él. Márpedig Közép-Európa kétségkívül jó úton jár, hogy megmutassa: nemcsak üres szólamokban konzervatív, hanem az életben is, legyen szó a kereszténységről, a családról, a kultúránk szeretetéről, örökségünk védelméről. Azt hiszem, Lengyelország és Magyarország nagyon jók ebben. A probléma a Nyugattal való kommunikáció. Mindenesetre Magyarország ebben is kitűnő munkát végez olyan intézmények révén, mint a Mathias Corvinus Collegium és a Danube Institute. Meg kell mutatni: szó sincs olyasmiről például, amivel Lengyelországot vádolják, hogy klerikálfasiszta rezsimet tart fent, amelyben elnyomják a nőket, az újságírók száját pedig befogják és börtönbe vetik őket.

Meg kell mutatniuk, hogy milyen eszményeket védelmeznek. Végül is ezek a nyugat-európaiak eszményei is, csak éppen a Nyugat levetkőzte őket, Közép-Európában pedig megmaradt egy ezeréves folyamatosság.

Ezt az üzenetet érdemes különféle intézményeken, a sajtón, kulturális és tudományos rendezvényeken keresztül közvetíteniük. A politikában pedig a balliberális internacionáléval egy hasonlóan felépített, konzervatív összefogás veheti fel a harcot, hogy megmutathassák: lehet egyszerre hazafiasnak, ugyanakkor nyugatinak, mindenekelőtt pedig európainak, de konzervatív európainak lenni. Ehhez sok felvilágosító munkát kell végezni, de ami Magyarországot illeti, el kell ismernem, nagyon hathatósan és csodálatra méltóan csinálják.       

— Lengyelországban kutatóprofesszor, és azt olvastam, jobban is érzi ott magát, mint a szülőhazájában, Belgiumban. Igaz ez? 

— Ez különös dolog. Tulajdonképpen én és a családom idegenek vagyunk Lengyelországban, nincsenek ott rokonaink. De Varsóban inkább otthon érezzük magunkat, mint Belgiumban, ami persze a hazánk: ott születtünk és nőttünk fel. Mégis idegennek érezzük magunkat otthon, mivel elveszik tőlünk ezt a hazát. Nemcsak a jelenlegi népességcsere révén, hanem számos belga miatt is, akik már nem kötődnek az örökségükhöz. Nem érezzük már magunkat otthon a saját hazánkban, sőt Európában sem. Az az ember érzése, az épület még áll, de egy üres burokká vált, a lélek hiányzik belőle. Sokan, akik Lengyelországba vagy Magyarországra költöztek, szintén beszámoltak erről a furcsa érzésről. Brüsszelből Varsóba érkezve az az ember érzése, hogy újra Európában van.    

— Mi ennek az oka a muszlim bevándorláson kívül? 

— A bevándorlás is ennek egy aspektusa, de csak az egyik. Vagy inkább tünet. Sajnos túl gyakran fogjuk konzervatív körökben is a dolgokat a csúnya bevándorlókra, pedig mi hagytuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Kívülről hozott emberekkel tömték be a demográfiai réseket, importanyagként használva őket, csak arra nem gondoltak, hogy integrálni is kell őket. Ugyanakkor másról is szó van. Számos belga és francia nem is akar kötődni a civilizációnkhoz: szellemileg, lelkileg teljesen eltávolodtak tőle.

Számos brüsszeli diákom például nem tud mit kezdeni a múlttal. Amikor a XIX. századi történelmünkről beszéltem, az olyan idegen volt nekik, mint az aztékoké vagy az egyiptomiaké.

Halott dolog, egy poszthisztorikus lét, amelyről Nietzsche is beszél. Mint az utolsó ember, aki a múlt törmelékei között él, és nem akarja, hogy köze legyen hozzájuk. Ezt ma nagyon is érzékelni lehet Nyugaton. A mi időnkre is vonatkoztatható, amit Cicero ír Rómáról: idegenként élünk a városunkban. Látjuk az épületeket, de már nem emlékszünk, ki emelte őket. Vannak isteneink, de már egyáltalán nem tudjuk, mit akarnak. Ezt az identitásvesztést éljük meg Nyugaton, ám Közép-Európában, ahol ma Európa szíve dobog, ezt nem érzékelni.

— Egy interjúban azt nyilatkozta: az arrogancia az eltérő hangok elnémítását okozza, a kétszínűség a politikai korrektséget, az öngyűlölet a tömeges migrációt. Hogy jön ide az öngyűlölet? 

— Az öngyűlölet mélyen gyökerezik a civilizációnkban. Jellemző a nyugati emberre, hogy megkérdőjelezi önmagát. A keresztény emberkép is az eredendő bűnre épül, amely ugyanakkor lehetővé teszi a megbocsátást és a megváltást. Viszont ez a pervertált „woke” gondolkodásban (az amerikai gyökerű baloldali gondolkodásban — a szerk.) a fehér ember bűneivé válik, amelyeket nem lehet megbocsátani és amelyekért egész életében felelős marad: a keresztes háborúkért, a boszorkányégetésekért, az inkvizícióért, a gyarmatosításért, a népirtásért. Ezt a diákok már elsajátítják, mire az egyetemre jönnek, és nem lehet rajta változtatni. Beszélgettem német olvasókkal. Egy asszony elmondta, nincsen gyereke, és ez nagyon jól van szerinte így, mert épp elegen vannak más földrészeken, akikről gondoskodni kell. Másvalaki szerint a német népet történelmi bűn terheli. Ebből fakad az önmegsemmisítés igénye, és az, hogy egy félreértelmezett toleranciát helyeznek vele szembe, támogatva a tömeges bevándorlást. 

— Mit szól a francia elnökválasztási kampányhoz, amelyben a bevándorlás is hangsúlyos kérdés?

— Még a balliberális jelölt, Emmanuel Macron is legalább a retorikájában kritikus hangon szól a bevándorlásról, ami Németországban elképzelhetetlen. Azzal együtt, hogy Macron is a bevándorláspárti oldalon áll: nem a hagyományokra épít, hanem olyan mesterséges értékekre, mint a szekularitás, a felvilágosodás vagy az egyenjogúság. Ezek kétségkívül fontos értékek, ám a jelenlegi, woke változatukban lerombolnak minden hagyományos értéket — a keresztényt is —, így inkább megnehezítik, nem pedig megkönnyítik az idegen kultúrákból érkező, de az örökségükre büszke emberek integrációját. 

— Mit vár a magyar választásoktól? 

— Jelenleg minden jel arra mutat, hogy a Fidesz újra többséget szerezhet. Én ennek személyesen is mindenképp drukkolok, mert Kelet-Közép-Európában olyan helyzetben vannak a konzervatívok, hogy nem engedhetik meg maguknak a vereséget. Teljesen világos, hogy a Fidesz vagy jövőre a lengyel jobboldal veresége az állam teljes balliberális átalakításával is együtt járna. Az utolsó konzervatív reménysugarak alkonya sötét időket hozna Európára.

Borítókép: David Engels (Fotó: Mirkó István)