– Spanyolország és Magyarország is megszenvedte a huszadik század viharait. Milyen párhuzamokat látnak a két ország emlékezetpolitikájában?
– José Luis Orella: Mindkettő már jóval korábban, Európa szélén harcolt az iszlám hódítással szemben. A modern történelmünkben pedig közös pont a kommunizmus elleni harc. De amíg Spanyolországban az 1936–39-es polgárháború megkímélt bennünket attól, hogy kommunista rezsim jöjjön létre, a magyarokra a második világháború után ilyen rendszert erőltettek. Spanyolországban mindig nagy szimpátiával tekintettek a magyarok szabadságért folytatott harcára, így 1956-ra is. De nemcsak a múlt kutatásáról, hanem annak kommunikálásáról is beszélnünk kell: arról, hogyan tudjuk lerántani a leplet a széles közvélemény előtt a kommunizmus hazugságairól.
– A spanyol polgárháborúban olyanok is részt vettek, mint Gerő Ernő, Münnich Ferenc vagy Zalka Máté; az utóbbi kettőről hosszú ideig közterületek voltak elnevezve Magyarországon, részeivé váltak a kommunista legendáriumnak. A közterületek ideológiai csaták színterei, Pierre Nora francia történész szerint az emlékezet helyei. Spanyolországban a Franco-szobrok miatt is törtek ki történelmi viták. Még az interjú előtt beszélgettünk arról, hogy a Franco-rendszert tekintélyelvűnek tartják, noha nem totalitárius diktatúrának. De megterheli-e még az emlékezetpolitika a közéletüket?
– J. L. O.: A mai baloldali spanyol kormány képviselői nemcsak a Franco-rendszerhez kötődő személyeket, hanem a jobboldali kultúra képviselőit általában is ki akarják törölni az emlékezetből.
A kommunisták ellen szót emelőket pedig fasiszta jobboldaliként bélyegzik meg, így próbálva megfosztani őket az erkölcsi alapjuktól.
Közismert például, hogy Pablo Picasso baloldali ikon is a művészetben. De hányan tudják, hogy Salvador Dalí kifejezetten jobboldali volt? Igaz, az ő neve legalább így is fennmaradt. Viszont a Machado író-költő testvérpár tagjai közül csak a baloldali Antonio nevét őrzi az emlékezet a mai napig, a szintén a kor élvonalába tartozó jobboldali bátyja, Manuel ellenben feledésbe merült, nem tanítják a spanyol iskolákban.
– Juan Carlos Nieto: A Barcelonába látogató turista is mit akar látni? A Sagrada Familiát, a Szent Család-templomot, a jobboldali, keresztény Antoni Gaudí mesterművét!
– J. L. O.: További példa: nemrég Juan de la Cierva repülőmérnökről és feltalálóról akarták elnevezni a murciai repülőteret, de a baloldali madridi kormány ezt nem hagyta jóvá, mivel királypárti volt a polgárháború idején. Eközben utcát neveznek el egy olyan nőről, aki spanyol gyerekeket küldött a Szovjetunióba. Ezzel ugyanis semmi gondjuk nincs, a kommunizmust ma sem tartják negatívumnak, elítélendőnek. Miguel Hernández költővel kapcsolatban is tovább él az a mítosz, hogy Franco idején az írásai miatt börtönözték be – végül később betegségben, börtönében halt meg –, holott sokkal inkább azért, mert kommunista népbiztos volt.
– J. C. N.: Az ember érzelmi lény is, ezért fontosak számára a történetek. A politika ezt igyekszik kihasználni olyan módon, hogy maga is hasznot húzzon belőlük. Spanyolországban ma az Unidas Podemos nevű kommunista erő is tagja a kormánynak, amely gyakorlatilag uralja az oktatáspolitikát. A kommunizmust évek óta úgy mutatják be, mintha mindig is demokratikus eszme lett volna. Sőt az első olyan ideológiaként jellemzik, amely a szabadságért harcolt az utóbbi évszázadban. De nemcsak azt terjesztik, hogy a kultúra természeténél fogva baloldali, hanem azt is, hogy a jobboldal kultúraellenes. Ez mind szemenszedett hazugság.
A CEU San Pablo Egyetem Történelmi Emlékezet és Identitás Tanszékén fő kihívásunknak tartjuk, hogy saját eszközeinkkel felvegyük a harcot ezzel a szemlélettel, és elmondjuk az igazságot. Ezzel kapcsolatban Magyarországon is szereztünk most olyan tapasztalatokat, amelyeket hasznosítani tudunk otthon.
Szerencsére Spanyolországban sem csak a történészek figyelnek erre, hanem a civilek is. Civil szervezetek például bírósági úton is felléptek a közterület-átnevezések ellen, és huszonhét esetben már sikerrel jártak. A bíróság azt állapította meg, hogy akiknek az átnevezésre kijelölt terek a nevét viselték, nem kötődtek a Franco-rendszer politikájához, hanem egyszerűen csak jobboldaliak voltak.
– J. L. O.: A köztársasági oldal a polgárháborúban kíméletlen egyházüldöző politikát folytatott, százszámra gyilkolva az egyházi embereket és a híveket is…
– J. C. N.: …miközben a Podemos kommunista kormánypárt feleleveníti, és ma is használja a régi templomgyújtogatók jelszavát: „Égni fogtok!”, Alberto Garzón kommunista fogyasztóvédelmi miniszter pedig egy hatalmas Lenin-képpel a háta mögött ünnepelte az 1917-es szovjet forradalom centenáriumát. Egy kisebb spanyol kommunista párt esetében még a Sztálin-kultusz is megjelenik: egy ilyen Twitter-üzenetet épp ezekben az órákban tettek fel az internetre. Senki nem emel szót ezekkel szemben, mert nem ismerik fel a kommunista veszélyt, nem is tartják elítélendőnek. Képzeljük csak el ellenben, mi lenne, ha valaki Hitler-portréval pózolna?
