Kaphat-e jóvátételt Varsó Berlintől?

Lengyelországnak nincsenek eszközei arra, hogy jóvátétel fizetését kényszerítsen ki Németországtól a második világháborúban okozott károkért, de ha Jaroslaw Kaczynski és pártja komolyan gondolná az ügyet, ügyesebben is képviselhették volna, mint tették a bejelentés óta eltelt hét esztendőben – olvasható a Do Rzeczy című lengyel hetilapban. A szerző, Lukasz Warzecha szerint erős a gyanú, hogy a jóvátétel kérdésében a Jog és Igazságosság párt elnöke valójában nem is akar eredményt elérni, csupán belpolitikai haszonszerzésre használja az ügyet.

Arkadiusz Mularczyk, a Jog és Igazságosság (PiS) parlamenti képviselője, a jóvátétel ügyével megbízott szakértő nemrég azt mondta, hogy szeptember 1-jén hozza nyilvánosságra a (németek által okozott) második világháborús károkra vonatkozó jelentését, de nehéz hinni ígéretének, mert már többször jelölt meg határidőket, amelyeket azután rendre elhalasztott. Kaczynski állítólag felvetette a kérdést Friedrich Merzcel, a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnökével tartott közelmúltbeli varsói találkozóján, de a válaszról nem tett említést, ha egyáltalán volt ilyen.

A jóvátétel a nemzetközi jog szerint a kártérítés egy formája, amelyet a vesztes fél köteles fizetni a győztesnek az utóbbinak okozott károkért.

Mértékét békeszerződések vagy külön megállapodások szabályozzák, amelyeket közvetlenül vagy röviddel a háború után, de semmiképpen sem évtizedek múlva kötnek meg. Az első világháborús károk miatt Németországra kirótt jóvátételi kötelezettség mértékének megállapítására annak idején különbizottságot állítottak fel, amely 1921-ben hozta meg döntését. A meghatározott összeg gigantikus volt: 132 milliárd aranymárka (Goldmark), melynek valamivel több mint felét Franciaországnak kellett kifizetni. 1933-ban Hitler felmondta a versailles-i szerződést, és ezzel leállította a jóvátétel fizetését is, amelynek újbóli folyósítása csak 1952-ben indult meg. Az utolsó részletet 2010-ben utalták át.

Elavult érvek

A második világháborúban okozott károkért Németországra kirótt jóvátételt is közvetlenül a háború után, a potsdami konferencián határozták meg. Ebben figyelembe vették Lengyelországot is. A teljes összeget húszmilliárd dollárban határozták meg, amely ma mintegy háromszázmilliárd dollárnak felel meg. A lengyel igényt a szovjeteknek megítélt, nagyjából tízmilliárd dollár értékű csomagból kellett kielégíteni. Ennek 15 százaléka, másfél milliárd dollár jutott volna Varsónak (mai értéken 45 milliárd dollár).

Összevetésül: az idei lengyel költségvetés összege 491 milliárd zloty (körülbelül 108 milliárd dollár), a kártérítés mértéke tehát kevesebb, mint az idei büdzsé fele.

Ennek az összegnek nagyobb részét azonban a szovjetek egy nagyon kedvezőtlen számítás révén nem utalták át Varsónak. Végül – és ez Németország döntő érve – a varsói kormány 1953-ban lemondott a jóvátétel hátralévő részéről. Mularczyk és más szakértők szerint azonban a pénz továbbra is jár Lengyelországnak, mert a lemondásra vonatkozó döntés szovjet nyomásra, a korlátozott szuverenitás feltételei között született. Van ebben észszerűség, de az ügyre nézve nincs konzekvenciája. A rendszerváltás után létrejött harmadik Lengyel Köztársaság ugyanis nem szakította meg a folytonosságot a Lengyel Népköztársasággal, melynek jogutódja. Ez értelmes döntés volt, hiszen érvényben maradt számtalan, a népköztársaság által kötött nemzetközi szerződés, köztük sajnos az is, amely a jóvátételi igény lemondásáról szól.

Lengyelország a 90-es évek elején még egy, a jóvátétel ügyét alapvetően befolyásoló lépést tett: korlátozta a hágai Nemzetközi Bíróság (ICJ) hatáskörét az 1990 utáni ügyekre vonatkozóan. Ehhez az ICJ statumának 36. cikkelye szerint joga volt: ez kimondja, hogy a bíróság csak azokat az ügyeket vizsgálhatja, amelyeket az adott ország igazságszolgáltatása átenged neki. Varsó elővigyázatosságból hozott ilyen döntést, de ezzel egyúttal kizárta, hogy a jóvátétel ügyét az ICJ elé utalja. Egyébként akkor nem is gondolt erre.

Athénnak is van kárigénye

Mularczyk többször hivatkozott Görögországra, mint amely szintén kitartóan követeli a háborús jóvátételt Németországtól. 2019 áprilisában a görög parlament a kárigényt mintegy 340 milliárd dollárban határozta meg. A német kormány úgy reagált, hogy már kielégítette a görög igényeket, amikor a 60-as évek elején, kétoldalú megállapodás alapján 115 millió márkát utalt át Athénnak.

Ez akkor nem egészen 28 millió dollárt ért, ma pedig körülbelül 250 millió dollárnak felel meg. A görögök szerint ez csak előleg volt. Athén tavaly áprilisban megújította kárigényét.

Mularczyk természetesen tisztában van azzal, hogy Lengyelország helyzete alapvetően különbözik Görögországétól, amely Varsóval ellentétben sohasem mondott le a jóvátételről. Ezért a képviselő más úton próbálkozik: néhány társával együtt 2020 decemberében beadvánnyal fordult az alkotmánybírósághoz, hogy nyilvánítsa alkotmányellenesnek a lengyel polgári törvénykönyvnek a szuverén immunitásról szóló – római jogon alapuló – cikkelyét, amely leszögezi, hogy egy szuverén állam nem gyakorolhat joghatóságot egy másik szuverén állam felett. Ha az alkotmánybíróság megsemmisítené ezt a rendelkezést, a lengyel állampolgárok tömegesen perelhetnék be a Német Szövetségi Köztársaságot a lengyel bíróságokon, ami a PiS-képviselő szerint arra késztethetné Berlint, hogy kielégítő módon megoldja a jóvátétel vagy valamilyen más formájú kollektív kártérítés kérdését. A szuverén immunitás azonban kétélű fegyver, mert mi történik akkor, ha a német alkotmánybíróság is kimondja, hogy nem érvényes a német jogrendben?

De még ha a lengyel bíróságok ilyen peres ügyekben a német állam ellen ítélnének is, felmerülne a kérdés, hogy hogyan lehetne az ítéleteknek érvényt szerezni? Németország joggal hivatkozhatna arra, hogy az ítéletek megszegik a szuverén immunitás elvét, ezért érvénytelenek.

Homályos részletek

Az alkotmánybíróság eddig nem vizsgálta a lengyel képviselők beadványát, és könnyen lehet, hogy nem is fogja, mert a PiS 2016-ban úgy módosította az alaptörvényt, hogy a képviselők beadványai az adott parlamenti ciklus végével érvényüket vesztik (a következő választások 2023-ban esedékesek). Ráadásul az egész jóvátételi igény komolyságát megkérdőjelezi, hogy máig nem határozták meg a mértékét. Görögország a maga követelésének benyújtásával egyidejűleg megjelölte a jóvátétel összegét is. Érthetetlen az is, hogy a lengyel miniszterelnök decemberben miért létesített külön intézetet a háborús károk megállapítására, amikor ezt 2015 óta kényelmesen elvégezhette volna egy szakértői csoport is. Varsó egy ilyen igénnyel a kezében már megkezdhetne egy komoly kétoldalú tárgyalást a német féllel, mert ez az egyetlen módja, hogy valamiféle kártérítést kapjon. Ha a kormányzó erőknek egyáltalán ez a fontos – állapítja meg a lengyel szerző.

Borítókép: látkép a romokban heverő lengyelországi Poznan városáról 1946-ból (Fotó: Fortepan/Bogdan Celichowski)