– Irakban, a mezőgazdaság őshazájában, a Tigris és az Eufrátesz országában miért jelent problémát a víz?
– Irakban a víz az élet minden területén kihívást jelent. Először is a mindennapok szintjén; rengeteg családnak ugyanis nincs hozzáférése tiszta ivóvízhez. Másodszor pedig a mezőgazdaságban, amely az ország lakosságának húsz százalékának ad megélhetést. A termesztés rendkívül öntözésigényes, csakhogy ehhez nincs megfelelő mennyiségű víz.
Pontosabban a gondot nem is elsősorban a csapadék mennyisége, mint inkább megoszlása jelenti.
Három hónap – nagyjából novembertől januárig – esős évszakra jut ugyanis bő kilenc hónapnyi száraz évszak. A vízhiány oka mégis inkább az ember: az elmúlt évek elhúzódó konfliktusai lényegében megsemmisítették az infrastruktúrát. Nincsenek csatornák, gátak, vízgyűjtők – ezért kénytelenek kutakat fúrni.
Ez viszont ördögi körhöz vezet, a kutak csak még jobban lemerítik a föld alatti tartalékokat.
– Vizet viszont nem lehet fakasztani. Hogy tud segíteni egy segélyszervezet?
– Leginkább a mezőgazdaság fejlesztésével. Ez jelentheti például vízgyűjtők felújítását vagy a legújabb kezdeményezésünket, az úgynevezett permakultúrás technika kitelepítését. Ez lényegében egy szemléletmód, egy mezőgazdasági terv, amelyben a természethez hasonló körforgást alakítunk ki a termesztésben. Maximális vízfelhasználási hatékonysággal, egymásra építve a növényi és állati rendszereket, valamint az erőforrásokat, például a komposztot. Ennek óriási előnye, hogy fenntartható, nem meríti ki a földet, mint az egyre intenzívebb műtrágyázás. Az ugyanis szintén öngerjesztő, csak további elsivatagosodáshoz vezet. Ezt saját bőrömön is tapasztalom; míg korábban havonta két-három alkalommal voltak porviharok, tavaly már hetente egyszer. És ezek olyan hatalmasok, hogy a légi közlekedést is leállítják, nem beszélve az egészségügyi hatásokról.
Vagy a másik jelenség, hogy évente 50 kilométert terjeszkedik a sivatag határa.
Ezáltal pedig értékes, megművelhető területeket is veszítenek. De nem csak a mezőgazdaságot támogatjuk. Például három évvel ezelőtt üzemeltünk be egy víztisztító berendezést a keresztény többségű településen, Karamlesben. Ez azóta is ellátja a teljes falut tiszta vízzel. Összesen hat településen több mint harmincezer ember vízellátásán segítettünk.
– Mennyire nyitott egy átlag iraki a permakultúrás technikára?
– Megmondom őszintén, hogy az elején meglehetősen szkeptikusak. Elvégre ők így tanulták az édesapjuktól, aki még az ő apjától tanulta és így tovább.
Miközben ez a régi tudás egyre kopik, a mezőgazdasági szakoktatás lényegében nem létezik. Ezért a projektünk is mindenekelőtt egy elméleti képzéssel kezd, amiben éppen azt magyarázzuk el, hogy bármilyen probléma is merül fel, arra a természet már talált megoldást, nem kell azonnal mesterséges eszközökhöz nyúlni. Például ha elszaporodnak a csigák a salátásban, akkor az lehetőséget is teremthet arra, hogy kacsákat tartson, amelyeknek így biztosított az élelmiszere. Másodszor gyakorlati képzést kapnak, ahol megtanulják, hogyan alakítsák ki a saját farmjaikat. Hogy ismét konkrét példát hozzak: hogy ne óriási locsolórendszerekkel pazarolják a vizet, aminek nagy része a nyári hőségben úgyis elpárolog.
– Etiópiában és Afganisztánban is hasonló programjaik vannak?
– Igen, mert mindkét országot súlyosan érinti a szárazság. Etiópiában több mint húszmillió ember szorul humanitárius támogatásra. Az országban szárazságtűrő vetőmagokkal, kutak és források tisztításával és fúrásával próbálunk segíteni. Afganisztánban több mint húsz éve vagyunk jelen, itt is gátakkal, vízpumpákkal támogatjuk a helyieket. Éppen 2022-ben készült el egy vízpumpa, ami napenergiával működik, és közel nyolcvan hektár öntözésére alkalmas. Bonyolítja a helyzetet, hogy a tálib hatalomátvétel után sok kollégánknak el kellett hagynia az országot. Azt viszont a tálib kormányzat is belátta, hogy szükségük van a nemzetközi segélyszervezetekre, így sokkal nyitottabbak, mint korábban.
Borítókép: Innovatív technológiákkal harcolnak az elsivatagosodás ellen (Fotó: Ökumenikus Segélyszervezet)
